De a legizgalmasabb talán mégis az ‘50 nap 50 film’ elnevezésű kezdeményezés volt, amelynek keretében naponta egy adott év filmprogramjának egyik emlékezetes darabja került vetítésre. 50 évre visszatekintve ugyanis igazi klasszikusok is akadtak a filmek között – Viridiana, Suttogások és Sikolyok, Egy kínai bukméker meggyilkolása, Óvakodj a szent kurvától, hogy csak néhányat említsünk – mintegy azt az egyébként nyilvánvaló, mégis rácsodálkozásra érdemes tényt hangsúlyozandó, hogy minden klasszikus egykor kortárs fesztiválfilmként kezdte. Aztán ahogy évről-évre lépkedve, Atom Egoyan Kárbecslő-jén és Vincent Gallo Buffalo ’66 -én keresztül eljutunk A múlt nélküli ember illetve a tavalyelőtti Blue Valentine-ig, még jobban rácsodálkozhatunk a fokozatos klasszicizálódás folyamatára. Ne tévesszen meg minket a budapesti helyzet az 5 nézős vetítésekkel és a sorra bezáró művészmozikkal, akárki akármit mond, filmőrültek még mindig akadnak. Van, aki a Viennale alatt veszi ki a szabadságát – egy ismerősöm intellektuális Oktoberfest-ként aposztrofálta a jelenséget –, és majdnem minden előadás teltházzal megy (az idei 345 előadásból 114-re minden jegy elkelt), legyen az orosz dokumentum film délelőtt 11-kor, vagy argentín tudatmozi délután egykor, az osztrákok mindenevők. Az esti filmek előtt pedig konkrétan közelharc megy a jegyekért, hisztériázó újságírókkal és lökdösődő filmesekkel. Ha pedig valaki a napi munka mellett fesztiválozna (vagy egy átbulizott éjszaka után nézne filmet), 6.30-as kezdéssel “breakfast screening”-eket is rendeznek, ahol a jegy mellé friss péksütemény és kávé is jár.
Argo
Az idei programot, mivel egyrészt az év nagy fesztiválsikereiből (NO, A messzi dél vadjai, Tabu, Szerelem, Csak a szél) válogatott, másrészt magasan jegyzett rendezők (Hal Hartley,Todd Solondz, Thomas Vinterberg, Takeshi Kitano, Takeshi Miike, Christian Mungiu) új filmjeit is tartalmazta, nehezen lehetne gyengének minősíteni. Nem is beszélve arról, hogy ez az év európai szemmel nézve leginkább két osztrák rendezőről szólt, bár Haneke mellett a másik nagyágyú Ulrich Seidl új filmjét - a Paradies trilógia Velencében díjazott második részét – végül visszavonta, mert nem tetszett neki a vetítési időpont. Ugyanakkor igazán kiemelkedő film csak kevés volt és többnyire azok sem a nagyon várt alkotások közül kerültek ki, de ez többnyire így szokott lenni.
A hivatalos nyítófilm, az Argo, az idei év The Artist-ja, amit meglőzött a híre – 1979, Teherán, Amerikai Követség, CIA, Kanada, helyszínkeresés ál-sci-fihez – és már most mindenki azt találgatja, hogy hány Oscart zsebel majd be. Ben Affleck filmje azonban messze nem akkora durranás, mint azt a nagy hírverés hatására sokan gondolják. Csak annyival több egy ízlésesen elrendezett kliséparádénál, hogy hajszálpontosan megtalálja az egyensúlyt thriller és szatíra között. Hollywood és politika abszurd összefonódásának, illetve “a valóságot az álomgyárban írják” tételnek egy picivel érdekesebb megnyilvánulása a Mikor a farok csóválja-nál, és nem fullad bele saját idétlenkedésébe, ahogyan a Trópusi vihar. A sok remek alakítás és a néhány jól működő poén mellett azonban kifejezetten kínos Affleck figurája és nem is annyira az újra meg újra megbicsakló szinészi játék a legrosszabb, hanem maga a tény, hogy képes volt egy ennyire béna figurát magára osztani. Clint Eastwood és George Clooney, akik előszeretettel játsszák el a főszerepet filmjeikben, valahogy mindig megtalálják a módját, hogy az általuk megformált karakternek mélysége legyen és hiteles maradjon, még akkor is, ha brucewillisi értelemben vett szuperhősről van szó. Affleck-nél ez valahogy sehogy sem sikerül, nem segít a szakáll, sem a tönkremenőben lévő házasság, sem a fenegyerek hozzáállás, sem a félig ironikusnak szánt ölelkezés az amerikai zászló előtt a film záróképében.
Autoreiji Biyondo (Outrage Beyond)
Ezzel szemben az Autoreiji Biyondo (Outrage Beyond) című filmben máris láthatunk egy példát arra, hogyan lehet ezt jól csinálni. Beat Takeshi néven Kitano is rendszeresen magára osztja főszerepeit és így van ez új filmjében is, bár a rengeteg szereplő közül talán csak az emeli ki őt, hogy gond nélkül mindenkit elküld a fenébe és hogy ő az egyetlen, aki képes nemet mondani és hátat fordítani a gengszter lét fő kísértéseinek a nőnek, a pénznek és a hatalomnak. És Kitano karaktere – a baseball sapkás öregecske ex-yakuza, aki már a börtönben is leszar mindent, hogy aztán kiszabadulva mindenkivel leszámoljon – annyira menő, hogy szegény Ben Affleck ál-helyszínkeresése a teheráni nagybazárban innen nézve csak még ügyetlenebbnek hat. Ami egyébként a kissé sablonos, bár szórakoztató gengsztersztorit érdekessé teszi, az szintén a stílusbravúr. Az Outrage Beyond ugyanis leginkább egy Ozu-film hangulatát idézi, azzal a különbséggel hogy a helyszínről helyszínre vonuló és ott egymással beszélgető szereplők néha egészen váratlanul előhúzzák fegyvereiket és agyonlőnek valakit a társaságból. Majd a történet csörgedezik tovább, mintha mi sem történt volna. Maga a cselekmény semmi különöset nem csinál, a nagy japán kartellek vagy családok rivalizálásába és viszályaiba enged betekintést. A mindent átható korrupció és brutális gyilkosságok ellenére, a harcnak szigorú szabályai vannak, aki ezt megszegi, azt kiveti magából a gengsztertársadalom és visszaküldi kisnyugdíjasnak. Kitano filmjének legizgalmasabb vállalása, hogy a rendőröket (és magát a rendőrséget) a harcoló családok között ármánykodó, azokat egymásnak ugrasztani próbáló, velejéig romlott kígyóként ábrázolja. A rendőr meg se próbálja titkolni, hogy kenőpénzt fogad el és valami fura morális logika mentén, úgy gondolja, hogy rendőri poziciójából következően a fentebb említett szabályokat sem kell betartania. Aztán Kitano megunja a dolgot és véget vet a rendőri kavarásnak – meg a filmnek is.
A másik japán rendező fenegyerek Takeshi Miike Ai to makoto (For Love’s Sake) címmel egy még sablonosabb történetet mesél el szerelmes gimnazistákról, akik a szociális különbségekkel, a szülői nyomással és az iskolarendszer viszontagságaival is dacolva kitartanak egymás mellett, nem is beszélve a gengszterekről, akikkel verekedni kell, pedig hát az erőszak nem megoldás. A dolog ennél egy picit azért összetettebb, igaz nem sokkal, viszont az önirónia mégis izgalmassá teszi az egészet, különösen az abszurdba hajló, Bud Spencer filmeket idéző verekedések és a musical-es dalbetétek váltogatása szórakoztató. Azért összességében nem mond a film eleget ahhoz, hogy igazán különleges filmélményként lehessen tekinteni rá, és így az egész az Ichi the Killer meg a 13 Assassins rendezőjétől csalódás.
Sightseeers
Az idei programot böngészve már rövid ismertetője alapján is messze kitűnt a Sightseeers sztorija: az Észak-Angliában kempingezni induló párról szép lassan kiderül, hogy pszichopata sorozatgyilkosok. Ez már önmagában sem hangzik rosszul, meg persze a fotó is segít, de a film mindezekhez képest is meglepően nagyot ütött. Az a fajta filmélmény, amit az ember később vihogva tárgyal, jelenetről jelenetre, kábé úgy, mint mondjuk a Roncsfilm-et, vagy a Hal neve Wandá-t. Ben Wheatley rendező már tavalyi Halállista (Kill List) című filmjével letette a névjegyét, mint az angol parázós horror új reménysége, hogy aztán alig egy évvel később új filmjével elegánsan kilépjen a műfaj keretei közül. A Sightseers ugyanis horrorisztikus elemekkel tűzdelt fekete komédia, egy elfuserált Bonnie és Clyde sztori, amelyhez a kukoricaföldek amerikája helyett a mindig esős Yorkshire-i dombok, az idióta turista-nevezetességek (pl.: Ceruza múzeum) és a brit alsó-középosztály pitiáner mentalitása adja a hátteret. A két főszereplő nem outsider, sőt tökéletesen beleillenek környezetükbe, csak éppen a sok gyűlölet és alakoskodás mellett ők meg is teszik azt, amire a többiek csak gondolnak: a szemetelő tahót letarolják a lakókocsival, majd ennek kissé ellentmondva a kutyapiszok felszedését sürgető túrázót egy bottal verik agyon.
Ez viszont még csak a dolgok rendes menete a Sightseers-ben, ehhez képest szabadul el a pokol, amikor Chris jól megtervezett és saját beteg elméje alapján indokolt gyilkosságok mellett, a barátnője is gyilkolni kezd. Mindeközben a szereplők továbbra is megőrzik angol jómodorukat és kizárólag a megengedett udvariassági formulák szerint kommunikálnak egymással. Ahogy a Halállista, ez a film is attól működik, hogy egy tipikus amerikai műfajt helyez át az angol valóságba. A néhol már fájdalmas valóságosság, a brutalitáshoz kapcsolódó amerikai filmes közeg totális hiánya, és persze a fantasztikus színészi alakítások teljesen elbizonytalanítják a nézőt, hogy mi az, amin még illik nevetni és mi az, amin már nem. Wheatley közben olyan szigorral mellőz minden romantikát a sztoriból, hogy a Született gyilkosok a Love Story és az E.T. keverékének tűnik a Sightseers-hez képest. Majd a film legvégén megvillantja a romantikus befejezés lehetőségét, hogy aztán azt is olyan igazi észak-angliai kínos semmilyenséggel kerülje ki. Aki teheti, ne hagyja ki.
Beasts of the Southern Wild
A Messzi dél vadjai (Beasts of the Southern Wild) – miközben semmilyen szinten nem érdemes a Sightseers-hez hasonlítani - éppen túlzott érzelgőssége miatt veszít kissé erejéből. Már ha elfogadjuk azt a tételt, hogy egy moziterem felét megríkatni nem feltétlenül teljesítmény, illetve hogy olyan filmet is meg lehet könnyezni, ami esetleg nem jó. Ha például sokáig mutogatunk egy kisgyereket, aki nagyon rossz körülmények között él haldokló apjával, de a sok borzalom ellenére is képes meglátni az élet szépségét, továbbá hiányzik neki a mamája, ráadásul még Hushpuppy (!!!)-nak is hívják, az sokakat megérint egy idő után. Persze, engem is, de ez így túl könnyű, ennél több kell. Tévedés ne essék, Benh Zeitlin filmje sokkal többet is nyújt ennél, mind a vizualitás, mind a színészi alakítások terén, méghozzá úgy, hogy a két tényező erősíti egymást, mintha a rendező megtalálta volna a tökéletes közeget, hogy a színészek játéka – és leginkább a főszereplő kislányt alakító Quvenzhané Wallis-é – kiteljesedhessen. Közben a néhány napnyi történet alatt kibontakozik egy mikrokozmosz, a Bathtub azaz Fürdőkád nevű mocsárvidék, valahol Louisiana-ban teljesen elzárva a külvilágtól, kiszolgáltatva a viharoknak, áradásoknak és a klímaváltozásnak. Közben a film megmarad valamiféle fantázia-utópia és a valóság határán egyensúlyozva, ami leginkább azzal ér el, hogy mindent egy hatéves gyerek szemszögéből mutat meg. Ráadásul a Beasts egyben az amerikai független film ünnepe is, egy Court 13 nevű alkotócsoport munkája, akik a stúdiórendszeren kívül, nagyon kevés pénzből, hatalmas erőfeszítéssel és odaadással alkottak valami gyönyörűt. Csak lehetett volna kettővel kevésbé szentimentálisra venni a hangvételt és megfogadni Wink, a forrófejű apa tanácsát: “There is no crying!”.
Míg a Messzi dél vadjai-t nézve már rutinosan lettem úrrá érzelmeimen, és ezen a körülöttem szipogók serege sem tudott változtatni, addig az ugyancsak Sundance-díjas Searching for Sugar Man-nel sokkal jobban meggyűlt a bajom. Malik Bendjelloul filmje zenés-dokumentumfilm, egy Rodriguez nevű réges-régen elfeledett zenészről, aki a 70-es évek elején amolyan Bob Dylan szerű bárzenészként kezdte, majd a legenda szerint két teljesen sikertelen, ám minden közreműködő szerint zseniális lemez után egy koncerten a fújjoló közönség előtt lőtte főbe magát. Dél-Afrikában azonban hatalmas sztár lett, nagyobb mint a Rolling Stones, nagyobb, mint Elvis, de az Apartheid és az elszigeteltség miatt erről sem ő, sem más nem értesült az ország határain túl. Ahogy a dél-afrikai fiatalok sem arról, hogy Rodriguez Amerikában egyáltalán nem sztár, a kiadója szerint 8 darabot sikerült eladni Cold Fact című első lemezéből, azt is családtagoknak. Fokváros Apartheid-ellenes fehér fiatajainak azonban ő volt a lázadás szimbóluma, egy teljesen új zenei szintér alakult ki a hatására, egy olyan világban, ahol összekaristolták a bakeliten azokat a számokat, amik problémás üzenetet közvetítettek. Közben a Cold Fact az Abbey Road és a Bridge Over Troubled Water mellett a harmadik alaplemeze lett minden menő fiatalnak.
Searching for Sugar Man
Míg ennyi téma elég lenne egy kétszer kétórás dokumentumfilmre az Arté-n, ez még csak a film első harmada, innentől kezdve egy rendkívül spoiler-érzékeny történetbe csöppenünk, amely egy ideig egy krimi feszültségével pörög, hogy eljusson a valóban hátborzongató és felemelő végkifejletig. Igazából szinte minden komolyabb zenés-dokumentumfilm ugyanarról szól: arra próbál választ találni, hogy mi a titok, mitől lesz illetve nem lesz egy együttes vagy egy zenész sikeres, illetve hogyan viselik a tagok ezt vagy azt a végkifejletet. A zeneiparról szólnak, a legkegyetlenebbül kapitalista és könyörtelen gépezetről, amely még a filmiparnál is durvább. A Searching for Sugar Man is erről szól, az egyik lemezbolt ajtaján plakáton pózóló Serj Tankianről, a System of a Down együttes énekeséről, aki tíz éve csinált egy jó és egy hallgatható lemezt, és azóta ezt meglovagolva minősíthetetlen dolgokat produkál és mégis sztár, míg Rodrigueznek még az sem adatott meg, hogy egyszer koncertezzen Dél-Afrikában, ahol a mai napig istenítik. Hiába a sokszor megtárgyalt téma a Dig!-től a Hype!-on keresztül az Anvil-ig, Rodriguez története túlmutat mindegyiken, sőt magán a zeneiparon is. A végső fordulat pedig úgy meglepő, hogy igazából teljesen nyilvánvaló és éppen ettől gyönyörű.
Az idei fesztivál általam látott legkülönlegesebb filmje, az alig egy hónapja a Velencei Filmfesztiválon debütált Leones című argentín film volt. A filmben öt fiatal kirándul az erdőben, hatszavas Hemingway idézeteket mondogatnak egymásnak, kicsit flörtölnek, kicsit veszekednek. Eltévedtek, próbálják megtalálni az utat, aztán szép lassan kiderül, hogy nem is ez az igazi probléma, valami sokkal nagyobb gáz van. Például az egyikük időnként magnóra felvett beszélgetéseket játszik le a többieknek, ezek a beszélgetések viszont később még elhangzanak közöttük. Mindez hosszú beállításokban, steadycam-mel felvéve, a történéseket vélhetően időugrást jelző 360-fokos körsvenkekkel hosszú percekre megszakítva. A film stílusát és hangulatát tekintve leginkább a Tarkovszkij-Antonioni-Jancsó tengelyen helyezkedik el, miközben tematikájában Borges-t és Cortazar-t is megidézi, de még röplabdázás is van láthatatlan röplabdával a Nagyítás teniszlabdás jelenetére hajazva.
Leones
A 28 éves Jazmin Lopez filmje még a művészfilmek között is a “nagyon nem trendi” kategóriába tartozik, leginkább a 60-as évekbeli modern film hagyományaira építkezik és mégis működik. Velencében hatalmas siker volt és most is teltházzal ment, de nem is ez a lényeg, hanem hogy hipnotikus ereje van. A néző (én legalábbis) más tudatállapotba kerül, követi az öt fiatalt az “élet utáni mentális tájra” és egyfajta halálélménnyel szembesül. Aztán egyszercsak a szereplők elkezdik énekelni a Sonic Youth-tól hogy “Do you believe in Rapture babe?” hamisan és nem is tudják pontosan a szöveget. Ez a szám szól a végefőcím alatt is.
