filmhu: A tőled megszokott erdélyi helyszín helyett most Kárpátaljára kalauzolod a nézőket. Hogyan találtad meg ezt a kis családot?
Zsigmond Dezső: Régóta ismerem és járom Kárpátalját is. Tiszacsécsén találkoztam Laci barátommal, aki a filmbéli apa, és rajta keresztül ismertem meg a család többi tagját. Megismerkedtem velük, voltam náluk, megnéztem, hogy fejik a teheneket, szórakoztunk együtt, és nagyon sokat beszélgettem velük.
filmhu: Milyen a személyes viszonyod a szereplőkkel?
Zs.D.: Éltem velük együtt az életüket. Ha nem fogadnak el barátként a szereplők, akkor nincs film, legalábbis nem ilyen. Teljesen beépültem a családba, és nemcsak ők mesélték el az örömeiket-bánataikat, hanem én is nekik. Néha jókat nevettünk egymáson. Ha nem kölcsönös a kapcsolat, nem sikerülhet ilyen természetesre a film.
filmhu: Ha már a természetességről beszélünk, mekkora szerep jutott a jelenetek tudatos rendezésének?
Zs.D.: Először sokszor nem is gondolok a filmkészítésre, csak megismerkedem emberekkel, kialakul közöttünk a bizalom, és aztán arra gondolok, hogy de jó lenne ezt megmutatni, és próbálom kitalálni, hogyan lehetne. De ezek legfeljebb csak keretek, amiket az életnek kell megtöltenie, mintha egy kis magot ültetnél el, ami folyamatosan nő. Hogy milyen virág lesz belőle, az a világtól függ.
filmhu: Kifejezetten jellemző rád a játékfilmes elemek használata a dokumentumfilmekben. Hogy találod meg az egyensúlyt a kettő között?
Zs.D.: A nagyon laza kereteket odáig kell tartani, amíg értelme van, azaz abban a pillanatban, amikor a valóság utat tör magának vissza kell fognom azokat, akkor egyszercsak „történni kezd az élet”. Élni kezdik az életüket. Nem akartam befolyásolni az életet, természetesen nem én rendeztem, hogy az Imi meghal vagy hogy az egyik szereplő megveri a másikat. De az így is igaz, hogy a filmnek története, eleje, közepe és vége van.
"Azt érzem, hogy ez az egyik
legjobb filmem."
filmhu: Mennyire tartod utólag a kapcsolatot a szereplőkkel? Nyomon követed a sorsuk alakulását?
Zs.D.: Teljes mértékben nyomon követem, látogatom és segítem őket, akárcsak az eddigi filmjeim szereplőit. Hiszen az ő igazi történetük nem ér véget. Erkölcsi kötelességemnek érzem, hogy próbáljam egy kicsit mássá tenni az életüket.
filmhu: És tényleg happy end lesz a kárpátaljai család története?
Zs.D.: Azt hiszem, igen. Kati hat hónapja nem iszik.
filmhu: Eddigi filmjeidben sokkal több a groteszk, az abszurd. Hogy jutottál el a hangváltáshoz?
Zs.D.: Az volt a célom, hogy a néző ne kívülről lássa a történetet, hanem beleláthasson a szereplők lelkébe. Ez szerintem nem csupán egy nyomasztó szociografikus film, hanem egy igazán sötét, fekete dráma, reményeim szerint szeretnivaló emberekkel. Azt gondolom, hogy átélhető a helyzetük.
filmhu: Milyen terveid vannak most?
Zs.D.: Szeretném követni és megmutatni e kárpátaljai család Szabinájának történetét. Van viszont egy félig leforgatott nagyjátékfilmem is, amit sajnos anyagi problémák miatt nem tudtam tovább csinálni. Ebben a filmben játszanak magyar és erdélyi profik és amatőrök is, köztük a korábbi filmjeimből ismert szereplők, Emilke, Terézke és Józsi nővér is, akik saját magukat alakítják. A címe A vadlány. Most próbálunk még pénzt szerezni, de én sajnos úgy látom, hogy a minőség egyre kevésbé fontos.
filmhu: Tehát az a film ismét egy nőről szól, mint a többi munkád nagy része is?
Zs.D.: Igen, valahogy számomra a női lélek bensőségesebb, érdekesebb, izgalmasabb tud lenni. Sok mindent lehet általa elmondani.
filmhu: Milyennek látod az Élik az életüket fogadtatását a Szemlén?
Zs.D.: Úgy érzem, hogy nagyon jók a visszajelzések. Megmondom őszintén, hogy egy dolgot nem tudok elviselni, az álszerénységet. Én magam azt érzem, hogy ez az egyik legjobb filmem.
fotó: Szandtner Dániel
