Igazak vagy sem, számos meredek sztorit hallunk rocksztárokról, amiken már meg sem lepődünk. „Szex, drogok és rock & roll” – életük sokszor hangoztatott szentháromsága. A lázadás és a felszabadultság félistenei, akiknek zenéje megannyi dühös és elnyomott fiatalnak ad erőt. De mégiscsak a szórakoztatóipar részei, ami magával hoz egy látszatot, amit fenn kell tartani. De hol végződik az ember és hol kezdődik a szerep?
A #metoo éra kezdete óta szinte nem telik el nap anélkül, hogy ne dőlne le egy újabb bálvány. Sokan kritizálják a felszólaló nőket (és férfiakat), amiért csak most beszélnek több éves, vagy évtizedes traumáikról, miközben ez a hullám felbátorítja az érintetteket arra, hogy ki merjenek állni, fel merjék vállalni, amit esetleg szégyellnek, vagy amivel sakkban tartották őket a szakmájukban.
Evan Rachel Wood több éve a nők ellen elkövetett erőszak egyik élharcosa, hiszen ő is érintett. 2016-ban a Rolling Stone egyik cikkében beszélt először arról, hogy az egyik barátja hogyan bántalmazta. Bár akkor nem nevezte meg az illetőt, a beszámolója alapján elég egyértelmű volt, hogy Marilyn Mansonról beszél. Mi több, annyira egyértelmű volt az elkövető kiléte, hogy más áldozatok is jelentkeztek nála, mert felismerték a bántalmazójukat.
Valahogy így indult el a Főnix törvény (Phoenix Act): Wood és aktivista társai 2019-ben nyújtották be azt a törvényjavaslatot, amely háromról tíz évre hosszabbítja meg a családon belüli erőszak elévülési idejét, ugyanis a kutatások kimutatták, hogy a bántalmazott félnek átlagosan 7-10 év kell, hogy meg tudjon nyílni a bántalmazással kapcsolatban. Időközben más törvények is változtak, ami miatt Woodék csupán öt évre tudták meghosszabbítani az elévülési időt, de ezt is óriási eredménynek élték meg.
De ne szaladjunk ennyire előre. A Phoenix Rising két részben bontja ki Wood történetét: a színésznő gyerekkora, a Főnix törvény, a Marilyn Mansonnal való kapcsolata és annak utóhatása is témája a dokumentumfilmnek. A kamera egészen addig követi, amíg 2021. február elsején az Instagram-oldalán nyilvánosságra hozza bántalmazója nevét.
Evan Rachel Wood és édesanyja, Sara Lynn Moore
Wood színészcsaládba született, anyja színésznő, apja pedig színházi rendező, egy édestestvére van, aki szintén színészkedik. A dokumentumfilmben megszólalnak ők is, akik meglepő őszinteséggel beszélnek Wood gyerekkorának árnyoldalairól, ami valószínűleg hozzásegítette a lányt ahhoz, hogy egy bántalmazó kapcsolatba lépjen. A szülők sokat veszekedtek, amit az anya úgy magyarázott a lányának, hogy a szerelmesek így tesznek, az apa pedig rendkívül önző volt, aki még akkor sem állt a lánya mellett, amikor az felnőttként segítséget kért.
Miután elváltak a szülei, Wood az anyjával ment Los Angelesbe, és egész fiatalon elkezdett filmekben játszani. 10 évesen Kevin Bacon oldalán szerepelt az Egy alagút Kínába című filmben, rákövetkező évben Nicole Kidman és Sandra Bullock mellett láthattuk utóbbi lányaként az Átkozott boszorkákban, az áttörést pedig a Tizenhárom című film jelentette számára, melynek forgatásán csupán 14 éves volt.
A Tizenhárom két problémás tiniről szól: az éltanuló Tracy (Wood) elkezd barátkozni a balhés Evie-vel (Nikki Reed), ezáltal alámerül a drogok, a bűnözés és a szexuális játékok mély bugyrába. Wood akkorát alakított, hogy Hollywood el is könyvelte zűrös tininek, ezzel pedig kezdetét vette mentális lejtmenete is. Wood remek színész, aki már gyerekként is komolyan vette a szakmáját, saját életéből ihletet merítve pedig nem csoda, hogy mennyire lehengerlően alakította a Tizenhárom főszerepét. Ezután sorjáztak a megkeresések, melyben hasonló karaktereket kellett játszania: magabiztos, a férfiakat megőrjítő, drog- és alkoholproblémákkal küzdő fiatal nőket, akiket ugyan remekül alakított, de a magánéletében közel sem volt ilyen, és közel sem tapasztalt ennyit.
Evan Rachel Wood és Nikki Reed a Tizenhárom című filmben
Itt jön be Hollywood és a filmipar felelőssége: ezek a szerepek olyan terhet és elvárásokat raktak a tinédzser Woodra, amikkel a kora miatt nem tudott megküzdeni. Hisz ismerjük Macaulay Culkin történetét, aki közkedvelt gyerekszínészként kezdte, majd annyira kiszipolyozta az ipar és a hírnév, hogy felnőttként már a közelébe sem tudott kerülni annak a sikernek, ami gyerekként jellemezte, a csalódottság miatt pedig az alkoholba menekült. Számos gyerekszínészről tudható, hogy a korai siker tönkretette, és ők még csak nem is olyan szélsőséges és koridegen szerepeket játszottak, mint Wood, akit tiniként arra kényszerítettek, hogy egy felnőtt férfival imitáljon csókjelenetet a Tizenháromban.
Ez vezetett el Marilyn Mansonhoz is. A férfi kezdetben egy szerep miatt kereste meg, mert volt egy filmterve Lewis Carollról és a fantazmagóriáiról, melynek főszerepére Woodot szemelte ki a Tizenháromban nyújtott alakítása miatt. Wood ekkor 19 éves volt, Marilyn Manson pedig 38. A kezdetben barátinak induló beszélgetések hamar átfordultak manipulatívvá és innen már nem volt visszaút.
Wood sokáig vezetett naplót, melynek soraiból utólag teljesen tisztán kiolvasható láthatóak az intő jelek. Akkoriban a szintén gyerekszínészként indult Jamie Bellel járt, tőle hódította el Marilyn Manson, civil nevén Brian Warner. A férfi nemcsak a barátaitól, de a családtagjaitól is elmarta a fiatal lányt, akit mesterien manipulált, és vezette kézenfogva egyfajta mentorként, amiből lassan szexuális, fizikai és lelki abúzus lett.
Marilyn Manson és Evan Rachel Wood az énekes egyik festményével, mely a színésznőt ábrázolja
Wood és Manson 2007 és 2011 között volt kapcsolatban és el is jegyezték egymást. Nőként alig tudom leírni, amiket Wood mesélt a Mansonnal töltött négy évről. A doku első részében nézőként a könnyeimmel küzdöttem és egy idő után azt vettem észre, hogy erősen szorítom a párnát a kezemben. Tiniként Manson-rajongó voltam, a 2007-ben megjelent Golden Age of Grotesque-ig követtem is a pályáját, három albumát találom kiválónak, a performanszait pedig újítónak és felkavarónak.
Legalábbis eddig így gondoltam: a cancel culture felfutásával könnyű egyetlen ügy miatt megsemmisíteni valakit és a teljes munkásságát, de Manson – ahogy Wood bátyja fogalmazott – valóban farkasbőrbe bújt farkas volt. Amiről azt gondoltuk, hogy csak egy szerep, hogy a vastag sminket otthon lemossa és mackónadrágban ül le a fotelbe borozgatni, a kétrészes doku alapján kiderült, hogy egyáltalán nem az volt. Marilyn Manson Brian Warnernek nemcsak egy szerep volt, hanem alibi, hogy kiélhesse beteges fantáziáit.
A Heart-Shaped Glasses című dalt Wood szivecske alakú piros szemüvege inspirálta, a klipben ő is szerepelt, méghozzá egy közös szexjelenetben az énekessel. A dokuban Wood visszaemlékszik, hogy mennyire kellemetlen volt számára a forgatás, Manson pedig kábszerrel próbált lazítani a lányon. Ez odáig fajult, hogy a klipben nem egy megrendezett szexjelenetet látunk, hanem Manson valóban behatolt, valódi közösülés történt, ráadásul úgy, hogy Wood közben el volt kábítva. A stábból pedig senki sem segített neki, a turnékon is meg volt tiltva nekik, hogy beleavatkozzanak Manson magánéletébe.
Evan Rachel Wood a Heart-Shaped Glasses videóklipjében
Wood visszaemlékezései gyomorforgatóak és dühítőek. Manson napokig éheztette elzárva, nem hagyta aludni, hogy aztán kábult állapotban azt csináljon vele, amit csak akar. Megmondta neki hogy öltözzön, kivel találkozhat, mit és mikor ehet. Elkábította, majd megerőszakolta, aztán félredobta, mint egy rongyot. Hogy még egy durva példát hozzak: Woodot meztelenül megkötözte, letérdepeltette egy imaszékre, megkorbácsolta a nácik által használt korbáccsal (Wood egyébként zsidó származású), majd a nemi szervét sokkolóval bántotta. Konkrétan arról fantáziált, hogy hogy fogja megölni a lányt: "Minden nap arról fantáziálok, hogy szétverem a fejét egy kalapáccsal."
Döbbenetes visszaemlékezések, amiket egy kora huszonéves, tehetséges és okos nő élt át. Amit nemcsak ő, hanem én, rajongóként is hittem, hogy a Marilyn Manson jelenség csak egy görbe tükör, csak irónia, csak a birkák fejbekólintására viselkedik úgy, ahogy. A lány számára hamar kiderült, hogy az énekes ezeket komolyan gondolja.
Wood szerint nem is biztos, hogy ismerte Brian Warnert, mert ő már rég nem létezhetett addigra. A doku csak érintőlegesen említi meg, de Manson életrajzából kiderül, hogy gyerekként őt is szexuálisan molesztálták, társai bullyingolták, szülei keresztény iskolába küldték, amit gyűlölt. Az apja vietnámi veterán volt, aki poszttraumás stresszben szenvedett az ott elkövetett gyilkosságoktól, az alzheimeres anyjával pedig nem volt túl jó kapcsolata, a folyton dolgozó férje szerepét töltötte be számára.
Evan Rachel Wood az egyik bírósági tárgyaláson
Láttunk már dokukat sorozatgyilkosokról, akiknek a problémákkal teli gyerekkor volt tetteik kiindulópontja, ezen haladva pedig Brian Warner tetteit is lehet magyarázni, de legalábbis fejtegetni. A vele készített interjúkból kiszűrődni látszik, hogy Marilyn Manson karaktere felemésztette őt, előle próbált menekülni a színészet és a művészet felé.
De ez egy másik történet. Evan Rachel Woodnak is sok év kellett, mire felszínre törtek a Mansonnal való kapcsolatának sebei, ami pedig ismét arra kényszerítette, hogy újrarendezze az életét – akkor már anyaként. Összefogott más aktivistákkal, hírnevét pedig arra használta, hogy elmondja nemcsak a saját, hanem a többi áldozat történetét is. Könnyeimmel küszködve néztem azt a részt, amikor Manson többi áldozata idézi fel, velük mit tett az énekes. Hogy nemcsak maga a tett fájóan durva, hanem kimondani is borzasztó nehéz.
A doku ennek ellenére – vagy éppen ezt ellensúlyozva – egyáltalán nem hatásvadász, sőt, meglehetősen szokványos. Beszélőfejes interjúk Wooddal és a családtagjaival, archív koncertfelvételek és újságcikkek, gyerekkori videók, fotók, a film készítése idején történt találkozó a többi áldozattal, bírósági felvételek a Phoenix-törvényről. A dokuban animációs szekvenciákat is láthatunk, amik az Alice Csodaországban világára emlékeztetnek – utalva arra, hogy Wood hasonlít Alice-ra, és eljátszva azzal, hogy Manson által a fiatal lány egy eszelős környezetbe került. Csakhogy azon túl, hogy ezek a grafikák gyermetegek, néha elbagatelizálják a történetet, még Lewis Caroll világhírű figuráit is negatív kontextusba helyezik, teljesen szükségtelen elem az alkotók részéről. Sokkal jobban ütnek a brutális koncertfelvételek Mansonról, vagy éppen Wood saját reakciói, ahogy az eseményekről beszél.
Wood és aktivista társai céljait Manson még ennyi év után is veszélyeztette, halálos fenyegetései mindegyik nőt megrémítették, a nyomozás, a bizonyítékok keresésének és tárolásának módszerét is megnehezítette, konstans félelemben tartva a résztvevőket. Woodnak menekülnie kellett, hogy a férfi ne találja meg, ráadásul ekkor már a gyereke életét is féltette. És Wood csak egy nő a sok közül. Egy nő, aki még szerencsésnek is mondható, mert vannak kapcsolatai és van pénze, tehát el tud menekülni és van, aki segítsen neki.
A filmben ugyan nincs benne, de az énekes korábbi barátnője volt Rose McGowan, aki a #metoo mozgalom egyik elindítója. Ő azt mondta, hogy vele ugyan nem volt ilyen a férfi, de ez nem jelenti azt, hogy később másokat ne bántalmazhatott volna, és büszke Woodra, amiért felszólalt ellene. Dita von Teese táncosnő hét évig volt együtt az énekessel, elmondása szerint ő sem tapasztal ilyet Mansontól. Ennek ellenére ő is felszólalt az áldozatok mellett és elítélte a bántalmazás minden formáját.
Brian Warner 2022. március 3-án visszaperelte Woodot rágalmazás és lelki trauma előidézése miatt. Ha valakit érdekel, az énekes Instagram-oldalán meg is osztották a 28 oldalas keresetet.
