1924. április 3-án született a nebraskai Omahában. A színészethez anyja révén jutott közel, aki maga is színésznő volt valaha. Fia mellett egy másik későbbi hírességnek is órákat adott - Henry Fondának. Az önfejű és lázadó Brando-t számos iskolából kirúgták, mire New York-ba jutott. Itt a híres Actors Studio-ban tanult Stella Adlertől és Elia Kazan-tól.
1947-ben a Broadway-n Tennessee Williams A vágy villamosa című színdarabjában Stanley Kowalski szerepét játszotta. Színházi szenzációt keltett a darab közbeni egyik "Stella!" hangzatú üvöltése, utána a kritikusok lelkesen üdvözölték azt a színészt, aki végre "az indulatait és tökét is magával viszi" a színpadra. A darabot négy évvel később filmre vitték.
Brando mind a közönséget, mind a kritikusokat elbűvölte az 50-es években áttörő alakításaival. Ebben az időben az ő lázadó attítűdje testesítette meg a nonkonformista mozgalmasságot a beat-nemzedék számára. Első filmszerepében, az 1950-es Férfiakban egy II. világháborús veteránt alakított, aki deréktól lefelé megbénulva érkezik vissza a háborúból. Brando jelentős időt töltött egy fizikoterápiás intézetben és alaposan megfigyelte a betegek életét.
A vágy villamosa (1951) után a Rakparton (1954) című film következett (mindkettőt az egyébként szeptemberben elhunyt Elia Kazan rendezte), melyért megkapta első Oscar-díját.
A hatvanas években sorra kisebb szerepekben tűnik fel - és csalódásokat okoz, például a 61-es A félszemű Jackkel, mely az első és egyetlen rendezése is volt egyben. A '62-es emlékezetes bukás a Lázadás a Bounty-n volt. A sikertelenségben kétségtelenül szerepe volt Brando hiú, egocentrikus alakításának, amellyel Fletcher Christian hadnagyot játszotta. Ugyanakkor ez a szerep már előremutatott a későbbi évek különc figurái felé.
Habár a film teljes csőd volt, megismertette Brando-val Tahiti-t, amelybe annyira beleszeretett, hogy vett magának egy saját szigetet a Csendes-óceánon. Miközben azonban a földi paradicsomot kereste, saját magánélete teljesen zűrzavaros volt. Első feleségét nyíltan megcsalta, majd egy év múlva el is váltak. 1960-ban egy mexikói színésznőt vett el, de tőle is elvált, amikor beleszeretett egy tahiti nőbe - ő lett a harmadik felesége.
A Bounty-t követően Brando számos felejthető egyenmozit csinált. A válások költségei, bírósági pereskedései és saját extravagáns költekezése nehéz pénzügyi helyzetbe hozták - nem válogathatott a szerepek között.
1972-ben a Keresztapában Don Corleone megformálása jelentette a középkorú művész színészi újjászületését. A két Oscarral (és 8 jelöléssel) jutalmazott Brando színészi pályafutását nyughatatlan viharosság jellemezte, sokak szerint bosszantó módon pazarolva tehetségét. Késő negyvenes éveiben két megigéző alakításával azonban visszaszerezte méltó hírnevét. A Keresztapáért megkapta második Oscar-díját, és szimbolikussá vált az a generációs találkozás is, ahol Brando Al Pacino-val, Robert Duvall-lal és James Caan-nal szerepelt egy vásznon.
Robert Duvall, aki a Keresztapa 2. részében és az Apokalipszis mostban is újra találkozott vele, így emlékszik vissza Marlon Brando-ra: "Ő tényleg a keresztapa volt azoknak a fiatal színészeknek, akik a 70-es években bukkantak fel, de még a mai új generációnak is. Ő volt számunkra a legnagyobb, még Laurence Olivier-ét is megelőzte. Kivételes ember volt, de csodálnivalóan és könnyedén tiszteletlen, egészségesen tiszteletlen. Azt hiszem, ez a tiszteletlenség ellazította és teljesen összhangba hozta saját magával. Ez volt a titka, hogy színészként új utakat tudott megtalálni."
A Keresztapát az Utolsó tangó Párizsban követte Bernardo Bertolucci rendezésében, melyért Brando megkapta a 7. Oscar-jelölését. A filmben egy, a felesége öngyilkosságát egy titkos szerelmi kapcsolatban feldolgozó férfit alakít.
Legendássá vált az a történet, amikor a Keresztapa sikerében való fürdőzés helyett a díjátadóra maga helyett egy teljes indián ruházatba öltöztetett fiatal nőt küldött el, hogy az ünneplés helyett rávilágítson a bennszülöttek nehéz helyzetére. Habár a gesztus nem aratott sikert (kifütyülték), jelezte Brando szociális igazság iránti nyugtalan érzékét és egész életére meghatározó elkötelezettségét a liberális eszmék, különösen pedig a polgári jogok iránt.
"Odatette a pénzét, ahol a szája járt", emlékszik vissza a rádiós Larry King, aki egy interjú után összebarátkozott a színésszel. "Ha hitt valamiben, támogatni is hajlandó volt." Ugyanakkor jelentős gázsikat akasztott le, így például 1978-ban rekordösszegnek számított az a 3 millió dollár, amit a Supermanben Jor-El szerepéért való 12 napos munka után kapott.
A 80-as évek nagy részére Marlon Brando eltűnt a vászonról. '89-ben jelent meg újra a fajüldöző-ellenes Forrongó évszak című filmben, melyért ismét Oscarra jelölték - ez volt az utolsó hasonló elismerés, amit kapott.
Ebben az évben érte a súlyos családi tragédia is. Fiát, Christian-t bíróság elé állították féltestvére, Cheyenne szeretőjének meggyilkolásáért. Végül emberölésért 10 év börtönre ítélték, Cheyenne pedig 1995-ben, 25 éves korában öngyilkos lett.
Brando világtól elzárkózó természete és időskori súlyproblémái kihívták a világ kíváncsiságát, melyet olyan jól fizető filmek mellékszerepeiben kamatoztatott, mint például a Scary Movie 2. (ahonnan egyébként az utolsó pillanatban betegsége miatt mégis kénytelen volt kiszállni). Másrészt ezekhez az önmagát lekicsinylő szerepekhez vezethette gyakran hangoztatott megvetése is a színészi magasságok iránt - még ha egymást követő színészgenerációk csodálták is korai munkáit.
Az utóbbi években a Don Juan DeMarco és a Dr. Moreau szigete című filmekben lehetett látni, 2001-ben pedig A szajréban tűnt fel, ahol Robert de Niro és Edward Norton volt a partnere. Sokan úgy gondolták, hogy a különböző generációk legjobbjai találkoztak ekkor hármójuk személyében.
