A Filmvilág 2012. februári számából

 

Viszonylag egyszerű kísérlettel igazolható a Baker Street-i detektív motívumgazdagsága: valószínűleg egyetlen népszerű irodalmi hős esetében sem tudunk annyi jellegzetességet felsorolni, mint Sherlock Holmesnál. Markáns fizikai sajátosságainak köszönhetően külalakját nyugodt szívvel kanonizáltnak is nevezhetjük: míg Hamletet vagy Robin Hoodot, sőt még Drakulát is bátran eljátszhatják egymástól igen eltérő karakterű színészek (állítsuk egymás mellé egyazon köpenyben Lugosit, Christopher Lee-t, Gary Oldmant és bárkinek könnyű dolga lesz a rendőrségi beazonosítással), Holmes megformálóit a külső vonások nagyon szűk metszetéből válogatják (lásd még: Don Quijote), ha pedig rájuk akasztjuk a híres deerstalker sapkát és a szájukba nyomjuk a jellegzetes pipát, szemtanú legyen a talpán, aki talál köztük kakukktojást. Híres mondatai számban és/vagy előfordulási gyakoriság tekintetében egyaránt felülmúlják Vlad „Sosem iszom bort” Drakula vagy „Nevem Bond” James Bond repertoárját. Vegyük ezek mellé különc szokásai tárházát, a hétszázalékos kokainoldattal, a kontemplatív hegedüléssel, a nőktől való rideg tartózkodással és a gondosan megőrzött tudatlansággal az élet bizonyos területein (mint például, hogy a Föld kering a Nap körül) – és végeredményként egy olyan figura jelenik meg előttünk, aki nem egységében, inkább csak elemeiben létezik.