Kifulladásig
Bogart keménységéhez és búskomor férfiszépségéhez képest Belmondo egy egészen más karaktert hoz a bűnfilmek világába. Persze ő is vagány és laza, nemtörődöm és sikeres a nőknél, de ugyanakkor van benne valami kisfiúsan naiv, teljesen szabad gesztusai, szeleburdisága megtörik a nagyvárosi nehézfiú elérhetetlenségét. Godard filmjeiben Belmondo légbokszol és arcokat vág, Anna Karinával bohóckodik, vagy éppen kék festékkel keni össze az arcát. Úgy látjuk magányos és kívülálló hősnek, hogy mégis mindennek a kellős közepén van. Nem reformálja meg a színjátszást, mint James Dean vagy Marlon Brando, csak felforgatja, kineveti a romantikáját és lazán lepergeti a nehézkességét; különböző gesztusokat komolytalanná tesz, másokat viszont olyan átéléssel ad elő, mint előtte senki. A könnyedség és az átélés váltakozása teszi dinamikussá alakításait. A játék mindig elemi része jelenlétének, ami talán az olyan atipikus filmek esetében a leginkább szembetűnő, mint amilyen a Léon Morin, a pap is.
Jean-Pierre Melville filmjében Belmondo címszereplőként egy papot alakít, ami későbbi szerepeiből visszanézve talán még meglepőbbnek hat, mint 1961-ben. A második világháború alatt a megszállt Franciaországban segíti a zsidó közösséget és folytat hosszú beszélgetéseket az özvegy, ateista Barnyval (Emmanuelle Riva) a hit alapkérdéseiről. A szigorú keresztény tartás mellett a kommunista eszmékkel szimpatizáló pap érvelési stílusa, a heves beszélgetések inkább emlékeztetnek egy agitátor elszántságára, mint egy szentéletű egyházi ember beszédmódjára.
A karakter tisztaságát, elhivatottságát, szinte gyerekes lelkesedését remekül tükrözi Belmondo szerény mosolya és nárcisztikus alkata. Ezen kívül a Godard-filmekből megszokott játékosságot szervesen a karakter részévé teszi, az éles visszavágásokon és a beszélgetések csípős hangulatán kívül erről tanúskodik például a pap találkozása Barny lányával. Még alig látták meg egymást, Léon egyből a levegőbe kapja a lányt, megpörgeti, grimaszolni kezd neki. Mi sem természetesebb, mint hogy ez a különös pap közelebb áll a gyerekek világához, mint a felnőttekéhez.
Léon Morin, a pap és Egy asszony meg a lánya
Hasonlóképpen a második világháborúban, ez esetben Olaszországban játszódik Vittorio De Sica egy évvel korábbi klasszikusa, az Egy asszony meg a lánya. Belmondo ebben a filmben is egy kifejezetten szokatlan karaktert alakít, egy olasz vidéki értelmiségit, Michele Di Liberot. A kerek szemüveges férfi Léonhoz hasonlóan az elvek embere, igazi idealista, akit a háború vidéki rokonaival szemben ideológiailag is mélyen érint, a morális talajvesztettség talán a hétköznapok tragédiáinál is súlyosabb kihívást jelent a számára. Michele mosolyából minden kiolvasható a karakterről, a nácik iránti lobogó gyűlölettől kezdve az elvi stabilitást adó reményteljes bizonyosságig, hogy a jövő változást kell, hogy hozzon.
Léon, a pap karakteréhez hasonlóan Michele is gyermekien tiszta, hajlíthatatlan karakter, de Melville filmjéhez hasonlóak a film főszereplői is; az özvegy anya, Cesira (Sophia Loren) és lánya, Rosetta (Eleonora Brown). Michele Cesira iránt érzett szerelmében bumfordinak hat, Rosetta viszont elvarázsoltan néz rá, a kislánnyal osztoznak egyfajta meghatározhatatlan, szinte nem evilági tisztaságban.
A bőrkabátos zsaru szerepében ha a tisztaságot nem is, a játékosságát mindenképpen megőrizte. A Félelem a város felett című 1975-ös filmben ugyan már nem olvassa se Karl Adam se Louis-Ferdinand Céline könyveit, és még Dante Isteni színjátékára is csak legyint, ugyanúgy légbokszol és pontosan ugyanolyan izgága, mint Godard filmjeiben nyújtott nyughatatlan alakításaiban.
Félelem a város felett
Henri Verneuil filmjében amikor Belmondot a főnökségre hívják, a nézőponti felvételeit a gurulós irodai székből látjuk, jobbra-balra forogva nézi a feletteseit, ezzel egyértelművé téve, hogy milyen végtelenül unalmasnak találja az irodai megbeszélést. Elképesztő akrobatikus mutatványokat hajt végre kaszkadőr nélkül, ez pedig színészileg is remekül illik ahhoz a macsó, mindenre elszánt karakterhez, amit megformál. A főfelügyelő a következő szavakkal vonja kérdőre: „Nem unja a debil izompacsirta szerepét? Mert én már nagyon.” Nem, Belmondo nem unja ezt a szerepet, és ha néha meg is fűszerezi egy kis intellektussal vagy érzékenységgel, ez marad a fő profilja.
Ebben a szerepben egy olyan férfiideált testesít meg, aki ugyan magánakvaló, viszont bátor és bajtársias is, mint A profi Jossa, A kívülálló Jordan felügyelője vagy később A magányos zsaru Stanje. Hiába vált ikonná, szerepeiben férfiassága elsősorban nem a nőknek szól, hanem klasszikus férfiúi értékeket testesít meg. A nők iránti rajongásának később, olyan vígjátékokban jut több tér, mint a Kellemes húsvéti ünnepeket! A hedonista nőcsábász szerepében szinte fürdőzik, egyszerre középkorú kéjenc és avíttas öregúr, de mindenképpen lehengerlő és gesztusgazdag komikus.
Jean-Paul Belmondo a tökéletes férfi, legyen elveszett entellektüel, izomagyú zsaru, vagy éppen szertelen bűnöző. Mindenen felül áll és mégis mindenben tökéletesen elhivatott, kikezdhetetlen, ösztönös tehetség. Nem egy szerepet játszik el, hanem különböző arcait mutatja meg, improvizál és túloz, egyszerűen maníros és elsöprően természetes.
