Szeretted a Mielőtt-trilógiát, és megvett a 2 nap Párizsban vagy a 2 nap New Yorkban? Delpy új filmje egyáltalán nem ilyen, a rendező érettebb, szatirikusabb hangra váltott, több társadalmi kérdést mozgat, polemizál. Paimpont-ban vagyunk, egy „orvosi sivatagban”, Bretagne egyik csücskében, ahol mindig esik, minden ételt vajba fojtanak, a nyugdíjasok képzik a kétharmadot, és ahol egyetlen fő utca van, akár egy westernben. Egy seriffes találkozás le is játszódik a filmben a szír apa és a nacionalista vízszerelő között.
A kisváros lakói az ukrán háború kezdetén befogadnának néhány menekültet, de elkapkodják őket előlük, ezért egy szír családdal kell beérniük. Joëlle, a tanító Delpy alakításában igazi idealista embermentő, mindent elintéz a polgármester keze alá dolgozva, hogy a menekültek a legjobb ellátást kapják. Barátnője, a boltos felesége, Anne (Sandrine Kiberlain), beönti a kontyalávalót, de segíti Joëlle-t, ahogy tudja, ellentart a helyiek ellenségességének. A legnagyobb arcú békétlenkedő a félig vagy tán egészen elzászi Hervé (Laurent Lafitte), az ősbreton, konteókban hívő vízszerelő, aki csőtöréssel, petícióval és más eszközökkel áll ellen az „arab uralomnak”.
Az érkező család négy éve jár táborról táborra, érthetően hálásak, hogy végre saját szobában alhatnak. Már franciául is tudnak, dolgoznának, és javarészt értelmiségiek: orvos, építész, grafikus, sőt, költő is van közöttük. Az iszonyú cuki lány például gyorsan lefegyverzi a nagyarcú fiúkat. Orvos sógornője, Alma (Rita Hayek) kórházi bombázásban vesztette el a férjét, és itt lett rokkant is. Rá és egy másik passzív családanyának tűnő szereplőre, Géraldine-ra, Hervé feleségére is igaz, hogy a film dramaturgiai csúcsán szuperduót alkotnak, és a nap hősei lesznek.
A Barbárok... egy tablófilm, minden korosztály minden tagjából igyekszik egy-egy önálló figurát teremteni, aki képes a változásra, és arra, hogy meglepetést okozzon. Érződik a rengeteg kutatómunka – erről később Delpy beszélt is – ami a szírek helyzetéről árul el sok plasztikus részletet. Érdekes látni, ahogy a saját ételeik, táncaik megjelennek a francia fogásokkal, szokásokkal párhuzamban: „Hisz ez olyan, mint a mi ételünk, csak rosszabb, el van rontva vajjal.” Egy ilyen kiszólás rávilágít arra, hogy az éppenséggel jól szituált, európai fogadófélnek érdemes tudnia, milyen gazdag hagyományból is érkeznek a szírek, vagy bármilyen más nemzet hozzájuk. Szintén autentikus és megható rész, amint a híres szír színész verset mond, és az ő hatására később a francia kamasz egy szír verssel udvarol a kisebbik lánynak.
Megidéződik a Joëlle által példaképnek tartott Michael Moore, a betűtípusról és laza felvonásokról Woody Allen, a csípős dialógokról pedig a feszes ritmusú francia vígjátékok jutnak eszünkbe, és ezt is kapjuk a film egészétől. A jelenetek, akár egy-egy robbanós cukorka, mindig adnak valamilyen pikírt utóízt. Még A brutalistával is felsejlik párhuzam, hiszen Marwan (Ziad Bakri), a családapa építész, aki nem hajlandó articsókát pucolni, csakis a szakmájába vágó munkára vár. A Delpy édesapja által megformált kaján öregúr 1 eurós áron adja el nekik a düledező házát, ebből kell családi fészket álmodnia.
Delpy az írótársaival együtt a poénok és a politikai utalások aknamezején egyensúlyoz, ahol van, aki „nem beszél macronul”, ahol prolik veszekednek azon, ki a még prolibb és miért, de bevillan a franciák románok iránti megvetése, Johnny, a rendőr révén a párizsi merényletek, a fejkendő-polémia és még sok minden más. Ezek időnként jól fűszerezik, máskor inkább túltelítik a filmet. Másrészt sok igazság és párhuzam is adódik a magyar néző számára például abból, ahogy a polgármester az építkezésekből bizniszel: kinek lehet politikai érdeke az uszítás, és kinek nem? A filmben csak úgy röpködnek a politikai utalások, akár PC tettekről, utcaátnevezésről, gyarmatosításról, konteókról, túltolt jóemberkedésről és privilégiumok miatt érzett bűntudatról van szó.
A film jelentős hányadát egy tévéstáb kameráján keresztül látjuk, akik a menekültek érkezését, beilleszkedését hivatottak dokumentálni, amíg el nem fogy a csatorna által erre szánt műsoridő. Ez a megoldás a gyerekszáj esetén aranyos, amikor a kisiskolások mondják el, mit gondolnak a rasszizmusról, máskor inkább sallang, és persze a média maga is kap egy-két odaszúrást Joëlle-éktől.
Julie Delpy jelenléte szinte teljesen véletlenszerű volt a Puskin Moziban, ami még különlegesebbé tette a találkozót. Ruben Östlund nálunk forgó új filmjében (The Entertainment System Is Down) kapott szerepet nemrég, ezért van Budapesten, ezért ért rá, hogy új rendezését elkísérje a vetítésre. A rendezőt Mesterházy Lili kérdezte, aki a friss filmen túl karrierjének egészére nézve tett fel kérdéseket. A Godard-ral való közös munkája (A detektív) idején még csak 14 éves Delpy rögtön kertelés nélkül elmondta, hogy a szüleitől szeretett volna függetlenedni, ezért vállalt fizetős filmszerepeket. A beszélgetés végén elárulta, hogy Godard is a függetlenségre biztatta, és azt szeretné, ha így is emlékeznének rá: mint egy meg nem alkuvó művészre.
A Barbárok...-hoz kapcsolódóan elmesélte, hogy a faluhoz gyerekkori emlékek kötik, és a nőalakok különféle idealista, de egyáltalán nem tökéletes nagynéniket idéznek meg családjukból. A vígjáték számára a tragédiával való megküzdési stratégia, és a folyamatos sztorizás, az intelligens humor, az önironikus ki- és beszólások igazolták is az est során, hogy mindez tényleg a személyiségéből fakad.
Delpyék alapvetően egy szír filmet készítettek elő, és az orosz-ukrán háború kitörésekor szembesültek azzal, hogy a szír menekültek valóban nehezebb helyzetbe kerültek Nyugat-Európában. Bár Bretagne alapvetően egy békés, elfogadó vidék, de ott is érezhető a szélsőjobb térnyerése. Ezt Franciaországban mi sem igazolja jobban, minthogy milyen nehéz volt egy ilyen szókimondó filmhez pénzt szerezni, hiszen politikailag kényes témákat (bevándorlás, korrupció, bürokrácia) mutat be, és az emberek egyre jobban tartanak a szatírától.
Julie Delpy a film utáni közönségtalálkozón
Fotó: Budapest Film / Lévai Zoltán
Nagyszerű háttérsztorikat mesélt Delpy arról, hogy a Mielőtt-trilógia 2. részétől annyira nem vártak semmit a filmes világban, hogy ügynöke gyakorlatilag ki is rúgta, mert annak írásával foglalkozott az akciófilmes castingok helyett. Imponáló volt, ahogy a kudarcairól, nehézségeiről is mesélt, arról, hogy nehéz volt a producerekkel megértetni a 2 nap Párizsban kapcsán, hogy Adam Sandler és Adam Goldberg nem ugyanaz az ember. Mesélt a Kieślowskival való filmezésről (Három szín: Fehér), hogy lényegében ő terelte a forgatókönyvírás útjára a lengyel rendezőt. De szó esett a Richard Linklaterrel és Ethan Hawke-kal való közös agyalásokról, forgatás közben írt jelenetekről, és arról, hogy mennyi személyes szövegük került bele a Mielőtt-filmekbe, többek közt a saját naplórészleteik is.
Delpy nagyon közvetlen hangvétellel mesélt arról is, mit jelent számára az egyenlőség vagy a feminizmus, olyan szokatlanabb keretezésben, mint az apja felszabadulása a macsó eszmények alól, vagy hogy a feminizmus a férfiaknak is segít az emancipációban, hogy érzékenyebbé válhassanak. De szó esett a női zsarnokságról és elnyomásról is A grófnő című filmje kapcsán, és folyamatosan hozott magánéleti példákat toxikus barátnők és munkatársak kapcsán. Bár beszélt nehézségekről, egy energikus, francia életörömmel teli alkotó benyomását hozta Delpy, akihez sokan mentek oda aláírásért vagy közös képért a beszélgetés után.
Julie Delpy és Mesterházy Lili a film utáni közönségtalálkozón
Fotó: Budapest Film / Lévai Zoltán
Természetesen az Östlunddal való munkájáról is kapott kérdést: 10 napja egy Zoom-híváson dőlt el, hogy jönni fog a forgatásra, ráadásul úgy játszik pilótát, hogy fél a repüléstől. A Barbárok...-at látva, a közönségtalálkozón ülve egyértelművé vált, hogy a szatíra, a fekete és groteszk humor iránti vonzalmuknak hála biztosan működni fog a kémia a két alkotó között, és ez a filmrajongók számára is szuper hír.
A Barbárok a szomszédban már látható a mozikban, a Budapest Film forgalmazásában.
Címlapkép: Julie Delpy a Puskin moziban. Fotó: Budapest Film / Lévai Zoltán.
