A keresztapa (1972)

Az 1970-es években új tendencia indult el Hollywoodban, egyre inkább a nagy költségvetésű és kiemelkedő nyereséget hozó különleges, egyedi attrakciókra összpontosítottak. Ezt nevezték később a filmtörténészek „új Hollywoodnak", amely irányzatnak leghíresebb fenegyereke Francis Ford Coppola. A keresztapa is tökéletesen beleillet az irányzatba, sőt a soha nem látott kasszasikerek korszakát ez a film nyitotta meg - a pár évvel később bemutatott A cápával (Spielberg), a Rocky-val (Avildson), a Harmadik típusú találkozásokkal (Spielberg), vagy a Csillagok háborújával (Lucas) már tendenciáról beszélhetünk. Eddig még soha nem volt arra példa, hogy gyors egymásutánban forgalmazott filmek ekkora bevételt termeltek volna.

A keresztapa trilógia első része Mario Puzo azonos című regényének adaptációja. Sikerének egyik kulcsa, hogy nem csupán a története érdekes, de a közeg bemutatása is legalább annyira fontos, mint a sztori, ráadásul megszabadul a közhelyektől: nincsenek csak pozitív és negatív szereplők, antagonisták gondolkodásmódjukban és életvitelükben pont ugyanolyanok, mint a film hősei, csupán egy másik klán tagjai. A keresztapa minden idők legnagyobb gengszterfilmje és bemutatja azt a gépezetet, ami az olasz maffiával az egyik legfélelmetesebb hatalmává vált az Egyesült Államokban. Akárcsak a konzervatív és tekintélyelvű Corleone családban, a film középpontjában is a Don, a keresztapa áll (Marlon Brando), aki nem csak a rokonai, de a New York-i olasz közösség hozzá tartozó része felett is totális hatalommal rendelkezik. Megismerhetjük a kegyetlen, gyilkos módszereket, amivel a Corleone család feje dolgozik és hihetetlen összetartást, az érdekek és a félelem összetartó erejét, ami az ő világukat jellemzi. Ez a világ pedig csak még kegyetlenebb lesz, amikor a rivális Tattaglia család végső leszámolásra szólítotja fel a Corleonékat.

 

Bár Coppola vonakodott, A keresztapa hatalmas sikere után három évvel mégis folytatták a család történetét, amit a mester valószínüleg nem bánt meg, mert az 1975-ös Oscar gálán a legjobb rendezőnek járó szobrot szorongatva így nyilatkozott: „Charlie Bluhdorn ötlete volt. Amikor meghallottam, mondtam neki: a Keresztapának folytatást készíteni garantált bukást jelent, és mindent elveszíthetek, amit eddig sikerült elérnem. (…) Örülök neki, hogy megpróbáltam.” Talán pont ezért ment bele, hogy tizenöt évvel később trilógiává bővítse a Corleone klán sztoriját - akkor már Al Pacinovel a főszerepben -, ám ez nem bizonyult a legjobb döntésnek, a Keresztapa 3-at a trilógia mostoha testvérének szokták tartani. (MJA)


Magánbeszélgetés (1974)

Coppola két nagyszabású filmeposza, A keresztapa (1972) és az Apokalipszis most (1979) között egy sokkal kisebb, de annál feszültebb thrillert készített a 70-es évek Amerikájáról, amikor a Watergate-botrány hatására általános paranoia lett úrrá az országon. Az már csak a sors iróniája, hogy Coppola bőven a Watergate előtt kitalálta ezt a történetet (de csak A keresztapa sikere után készíthette el), és számára is sokkolóan hatott, hogy a filmben látható lehallgató rendszer nagyon hasonló volt ahhoz, amit a Nixon-kormány emberei használtak. Coppola többek közt ezzel is magyarázza a Magánbeszélgetés sikerét, mert a kritika és a közönség úgy vélte, a filmje válaszként készült az amerikai történelem egyik legnagyobb botrányára.

A magányos és zárkózott Harry Caul lehallgatási szakértőként dolgozik San Franciscoban. A szakma legjobbjaként tökéletesen el tudja távolítani magát a felvett anyagoktól, ő csak bepoloskáz, kivár, kifigyel, lefotóz, majd leadja az anyagot, anélkül, hogy foglalkozna az általa megfigyelt alanyokkal. Egy fiatal pár aprólékos lehallgatása azonban mindent megváltoztat, mert ráébred, hogy az általa készített felvételekkel veszélybe sodorta a nő és a férfi életét. Miközben az erkölcsi dilemma közepén igyekszik a maga láthatatlan módján megmenteni a párt, egyre súlyosbodó paranoia lesz rajta úrrá.

 

Coppola egyik nagy előképe Antonioni Nagyítása volt, ahol a fotós főhős egy parkban elkapott pillanat előhívása és nagyítása közben gyilkosságot vél belelátni a háttérbe. Harry is hasonló megszállottsággal szedi szét apró darabokra a párról készített hangfelvételt, amiben talán nem hangzik el semmi kompromittáló, de addig-addig csavargatja a hangsávokat, addig manipulálja a felvételt, míg valóban megjelenik a gyilkos árnyéka a háttérben. A higgadtság mögött megbújó elmebaj, a belülről felemésztő paranoia ábrázolásának magasiskolája a Magánbeszélgetés, amit a kor egyik legismertebb színésze, Gene Hackman szikár játéka koronáz meg. (PJ)


Apokalipszis most (1979)

Ha létezik olyan, hogy önbeteljesítő jóslat, akkor Coppola vietnámi háborús eposzának címével is determinálta annak sorsát. Hosszú éveken át tartó előkészítése, a végtelenségig elnyúló, katasztrofális forgatása és a soha véget nem érni akaró utómunkája (a rendező már kétszer is újravágta az egészet az eredeti bemutatása óta) valóban a bibliai világvégét, az apokalipszist idézi. Azt viszont, hogy a Hearts of Darkness: A Filmmaker's Apocalypse című lenyűgözően abszurd dokumentumfilm által is megörökített káoszból minden idők egyik legnagyszerűbb háborús filmje, a vietnámi konfliktusról őszintén beszélő alkotások úttörője és az öntörvényű rendező A keresztapához felérő mesterműve született, valószínűleg magán Coppolán kívül egyetlen másik stábtag sem jósolta volna meg.

 

Joseph Conrad kolonialista regényének, A sötétség mélyénnek modernizált adaptációjában a PTSD-től szenvedő Willard századost (Martin Sheen) küldik felettesei, hogy a háború sújtotta Dél-Vietnámból felhajózzon Kambodzsába, ott pedig likvidálja a hazájának hátat fordított és minden valószínűség szerint teljesen megbuggyant Kurtz ezredest (Marlon Brando), aki saját kis birodalmat épített ki a dzsungelben. Willard küldetése során brutális állapotokkal, bizarr figurákkal, végső során pedig a vietnámi háború teljes értelmetlenségével szembesül, és a háborúba beleőrült mintakatona, Kurtz ezredes elméjébe is túlságosan belehelyezkedik. Coppola filmje hemzseg az ikonikus jelenetektől (mint a Valkűrök támadása,vagy a Playboy nyuszik látogatása a katonáknál), az emlékezetes karakterektől (mint Rober Duvall szörfmániás parancsnoka vagy Dennis Hopper trippelő fotósa) és a lehengerlő alakításoktól, elsősorban a valóságban is túlpörgött Martin Sheen és a megírtak helyett azért is csak a saját szövegét mondó Marlon Brando részéről.

Az Apokalipszis most bármelyik verziójában fantasztikus, de a 2001-ben megjelent, 202 percesre kibővített rendezői változat szolgáltatja a legteljesebb élményt, Coppola-rajongóknak nem is kétséges, hogy melyiket érdemes választani. (HB)


Rablóhal (1983)

A kamasz bandavezér, Rusty-James (Matt Dillon) galerijének élén viaskodik hasonszőrű rivális suhancokkal az oklahomai porfészek, Tulsa utcáin. A fiú szemei előtt példaképként bátyja, a legendás utcai harcos, Motoros fiú lebeg, aki évekkel ezelőtt, egy komoly balhét követően felpattant a motorjára, és azóta sem látta senki a városban. Rusty éppen párbajra készül az ellenséges banda vezetőjével, amikor a motoros visszatér az életébe. Bálványozott testvére viszont már egyáltalán nem az a vérmes figura, akire emlékezett, hanem egy kiábrándult és halkszavú fickó, aki az idejét legszívesebben egy kisállatkereskedésben, a halak bámulásával tölti. A motoros, aki már belátta, hogy mennyire értelmetlen az erőszakos utcai életmód, megpróbálja Rusty-t is ráébreszteni, hogy vakvágányon halad. Példaként kedvenc halát, a sziámi harcoshalat hozza fel, aki a forrófejű fiúhoz hasonlóan erőszakos és céltalan, ráadásul nem ismeri a saját korlátait. Az utca azonban még nem végzett a motorossal, akit ráadásul egy tapló rendőr is kiszemel magának.

 

A Rablóhal valószínűleg Coppola legkevésbé ismert filmje ezen a listán, köszönhetően talán annak, hogy csak úgy mellékesen, a jóval nagyobb sikert arató az A kívülállók farvizén készült. Testvérfilmjéhez hasonlóan szintén S. E. Hinton egyik ifjúsági regényéből készült, bandákba verődő problémás kamaszokról szól, ráadásul még színészeinek java részét, köztük a főszerepet játszó Matt Dillont is abból kölcsönözte. Rusty-val nem könnyű azonosulni, inkább antihős, erőszakos, impulzív és még a barátnőjét is simán megcsalja, ha adandó alkalom kínálkozik rá. Vele szemben bátyja, a motoros fiú tragikus karakter, aki szembesült azzal, hogy a kamaszkori bűnözés nem vezet semmire az életében – és testvérét próbálja szembesíteni azzal, hogy mindkettőjüket a stabil családi háttér hiánya, a szülői elhanyagolás és apjuk alkoholizmusa kergette bele a bandázásba. A karrierje fénykorát élő Mickey Rourke elképesztő sármjával tényleg a legcoolabb nagytestvér, akiről egy elvesztett kisöccs álmodozhat. Coppola ráadásul a nepotizmus egy ihletett pillanatában fiatal unokaöccsét, Nicolas Cage-et is a mozitörténelemnek ajándékozta, aki élete első filmszerepében Rusty orgiát szervező haverját alakítja.

Bár a Rablóhal kortárs környezetben játszódik, a rendező az ‘50-es évek teljes bűvöletében készítette a filmet, ami archetipikus karaktereivel, konfliktusaival és helyszíneivel is megidézi a korszak lázadó kamaszokról és huligánokról szóló filmjeit. Még a kontrasztos fekete-fehér kép, a fény-árnyék játék is az időszak előtt tiszteleg (a hangsúlyos árnyakat nem csak világítással érték el, hanem néha egyenesen ráfestették a díszletekre), miközben a színvak motoros és a hozzá állandóan idomulni próbáló kisöccse világlátására is reflektál. A kísérletező stilisztikai játékba belefér, hogy egyedül a címadó hal pompázik harsány színekben. A Rablóhal Coppola agresszívabb és mocskosabb válasza a West Side Story-típusú történetekre, a technicolor idealizmust a ’80-as évek erőszakos cinizmusára cserélve, egy állandóan új utakat kereső életmű olyan darabja, ami a fals példaképek mellett ténylegesen is az útiránykeresésről szól. (HB)

 

Drakula (1992)

Coppola a Keresztapa-trilógia kétes megítélésű lezárása után két évvel készítette el saját feldolgozását Bram Stoker ikonikus horrorregényéből. A Drakula fontos mérföldkő az életműben, abból a szempontból legalábbis biztosan, hogy ez a film húzta ki a rendező produkciós cégét, a Zoetrope-ot a financiális gödörből, amibe a '80-as évek végére sodródott, egyébként nem először (és spoiler: nem is utoljára). A film világszinten több mint kétszáz millió dollárt termelt, egyedi atmoszférájának köszönhetően pedig alig öregedett valamit.

 

A káprázatos, nagyszabású díszletek között kiváló ízléssel keverednek a gótikus horrorok megoldásai, a némafilmek eszköztárát kiforgató és újraértelmező vágások, a literszám folyó vér és a fékevesztett szexualitás. Coppoláék bátran beleálltak abba, hogy a vérszívást a szexre rímeltetik, amire ugyan az eredeti regény is utalt valamennyire, a korábbi Drakula-feldolgozások viszont nem igazán erre voltak kihegyezve, még Lugosi Béla sármja ellenére sem.

A Drakula harsány külsőségeihez (a jelmeztervezők és a sminkmesterek munkáját is Oscarral jutalmazták 1993-ban, Wojciech Kilar ütős filmzenéje pedig gyorsan a bőr alá kúszik) bátran feltekert színészi alakítások társulnak. Coppola szent őrületéből ezúttal a címszereplőt játszó Gary Oldman és a Van Helsing professzor szerepében önfeledten brillírozó Anthony Hopkins jönnek ki a legjobban. Különösen utóbbi hoz új árnyalatokat és még több fekete humort a túlfűtött horrorkavalkádba. (PVÁ)

Megalopolisz szeptember 26-től látható a magyar mozikban a Mozinet forgalmazásában.

A cikk a Mozinettel való együttműködésben jött létre.