Amikor Velencében bemutatták az Árvát, a kritikusok többsége rögtön trilógiába rendezte Nemes Jeles László új filmjét a 2015-ben bemutatott, egészen az Oscar-díjig menetelő Saul fiával, és a 2018-ban szintén a velencei filmfesztiválon debütált Napszálltával. A Sonderkommandós Ausländer Saul a fiát vélte megtalálni az auschwitzi gázkamra áldozatai között, és rögeszmésen ragaszkodott ahhoz, hogy megadja neki a végtisztességet, a Napszállta főhőse, Leiter Írisz pedig a testvére keresésével szabadítja el a káoszt az 1910-es évek kozmopolita Budapestjén. Mindkét film főalakja a saját identitását keresi, és a maga módján valamelyik családtagján, a családok történetének feltárásán, konkretizálásán keresztül akarja azt megtalálni. Ráadásul mindketten rögeszmésen teszik ezt, rezzenéstelen arccal bolyonganak, és próbálnak fogódzót találni a küldetésük teljesítéséhez, végső soron saját identitásuk értelmezéséhez.
Az Árva tizenéves főhőse, Hirsch Andor (Barabás Bojtorján) szintén a családjához szeretne kapcsolódni, neki az apukájával kapcsolatos kétségeit kellene helyretennie. Mindezt, Saulhoz és Íriszhez hasonlóan egy történelmi krízishelyzet környékén, az ‘56-os forradalom utáni bágyadt, beletörődött hangulatú Budapesten, egy frissen kiépült diktatúra kulisszái között, 1957 tavaszán. Andor apja eltűnt a világháború során, vélhetően a holokauszt áldozata lett, anyja, Klára (Waskovics Andrea) pedig úgy menekült meg a deportálástól, hogy egy Berend nevű hentes (Grégory Gadebois) bújtatta őt. Andor a számára ismeretlen, eltűnt apukájához a maga eszközeivel keresi a kapcsolódást: a bérház pincéjében lévő kazánhoz beszél úgy, mintha apját szólítaná, és próbálja a lehető legtöbb nyomot felkutatni, ami az eltűnt Hirsch-re emlékezteti.
Fotó: Mozinet
Ez az apakeresés végül sikerrel jár, igaz, nem úgy, ahogy a fiú elképzelte. Andor és az anyukája életébe egyszer csak újra betoppan a félelmetes külsejű, nagydarab Berend. Andornak így el kell fogadnia egy új apát, méghozzá azt a marcona férfit, aki szinte semmiben sem emlékezteti őt arra az idealizált képre, ami az eredetileg jegypénztárt üzemeltető, értelmiségi Hirsch-ről élt benne.
Ahogyan a Saul fiánál vagy a Napszálltánál, úgy ezúttal sem az a legfontosabb kérdés, hogy a két kiemelt szereplő rokoni kapcsolatban áll-e egymással. Az Árva sokkal inkább arról a furcsa, és könyörtelen tudatosodási folyamatról szól, aminek során egy láthatatlan és megfoghatatlan, mégis az Andor feje felett szüntelenül lebegő apai entitás megragadhatóvá válik. Az idealizált, elszemélytelenedett apakép ütközik egy valós, ám nem épp bizalomgerjesztő apai figurával. Így nem meglepő, hogy Andor ennyire küzd az életükbe megérkező félelmetes férfi elfogadása ellen, hiszen ez annak beismerése lenne, hogy az igazinak gondolt, mégis, csak a képzeletében létező Hirsch-t talán sosem fogja látni.
Az Árva rendkívül hatásosan érzékelteti Andor identitáskrízisét. Talán a rendező személyes érintettségéből is fakad (Nemes Jeles az édesapja, Jeles András történetét dolgozta fel), de a három film közül ebben jut a legnagyobb tér a személyes drámának és az érzelmeknek. Míg a Saul fia a haláltáborok gyilkos precizitással kidolgozott működési mechanizmusát mutatta meg, a Napszállta pedig a nagyvárosi nyüzsgés, és az a mögött rejlő romlottság ábrázolására törekedett, itt sokkal inkább Andor jellemének alakulásán, és az ő belső küzdelmén van a hangsúly. Az Árva akkor működik igazán jól, amikor Nemes Jeles és a főszerepben remekül helytálló Barabás Bojtorján lopott pillantásokra, apró gesztusokra, vagy épp a csendre építenek, és ezeken keresztül adják át azt a terhet, ami a főhősre nehezedik.
Fotó: Mozinet
A film céltudatosan vezet végig a főhős apaképpel kapcsolatos átalakulásának állomásain, amibe jól illeszkedik a hentes felbukkanása. Grégory Gadebois félelmetes jelenség, ráadásul a szerepe is túlmutat a nem kívánt, leuraló pótapa-figuránál. Neki köszönhetően az Árva még a horror-elemeket is elbírja: hidegrázós jelenet, amikor Berend a padláson bujkáló Andort keresi, de Erdély Mátyás kamerája máskor is majdnem úgy ábrázolja a bőrkabátos hentest, mintha egy kelet-közép-európai Texasi láncfűrészes-remake-be csöppentünk volna. Az igazán nagy bravúr azonban, hogy ezek a zsánermotívumok szintén az apaképpel kapcsolatos szorongásból fakadnak, így organikusan épülnek be a filmbe.
A bőrkabátos, alkoholista hentes figurája emellett a politikai parabolának is megágyaz. Berend egy erőszakos elnyomó rendszert szimbolizál, ami körülöleli és lassan megfojtja a benne élőket. Arra a kérdésre pedig, hogy individuális szinten lehetséges-e a lázadás, nem épp optimista választ ad a rendező és a forgatókönyvet ismét társíróként jegyző Clara Royer. Igaz, az előző két film ismeretében ez aligha meglepő.
Nemes Jeles és Erdély a képi megvalósítás sarokpontjait viszont látványosan máshova helyezték a korábbi közös munkáikhoz képest. Ezúttal bőven vannak letisztult, impozáns nagytotálok, és bár ugyanúgy hosszú snittek szervezik a filmet, a kamera a korábbi zaklatott, kézben tartott mozgással ellentétben légiesen siklik, így követi a szereplőket, például az utcán futó Andort. Sőt, Erdély Mátyás és kameracsapata többször használ kránt is, a magasba emelkedő kamera markáns hangulatokat ragad meg az ‘50-es évek Budapestjéről, a romos házak közötti porlepte grundról, vagy épp az utcai forgatagról.
Fotó: Mozinet
Ezáltal a díszlet szerepe is megváltozik ahhoz képest, ahogyan például a századfordulós Budapest kulisszái megjelentek a Napszálltában: az ‘50-es évekbeli főváros mintha egy Fortepan-fotóalbumból költözött volna a vászonra, ez az egyébként ízléssel elkövetett esztétizálás pedig a kontraszt megteremtését szolgálja. A képeket sárgás és barnás árnyalatok uralják, a fényelés, valamint a lendületes, sikló kameramozgások is egy idilli felnövéstörténet irányába mozdítják a filmet, amit Nemes Jeles jó ütemérzékkel hangol egyre sötétebb tónusúra és rendre ütközteti is a látványt az Andort sújtó dilemmával.
A személyesebb hangvétel, és a nézőbarátabb alkotói pozíció több párbeszéddel is együtt jár, ezek azonban nem mindig válnak az Árva előnyére, igaz, a film így sincs túlbeszélve. A színészek is elsősorban akkor vannak elemükben, amikor a jelenlétükkel kell dolgozniuk. Barabás Bojtorján rendkívül karizmatikus, és még a dühvel kevert gyermeki hisztije is hiteles. És bár a párbeszédekre épülő jelenetek néha kifognak rajta, a legnagyobb feladatot, az apakép elfogadásával kapcsolatos komplex jellemfejlődést rendkívül érzékenyen, sokszor apró nüanszokkal jeleníti meg, ami egy tapasztalt színésztől is hatalmas eredménynek számítana. Grégory Gadebois lenyűgöző átlényegülése mellett bőven jut tér az édesanyát érzékenyen megformáló Waskovics Andreának, aki ismét bebizonyítja, hogy rendkívül sokoldalú színész. Klára karaktere egyszerre misztikus, sebezhető és oltalmazó, Waskovics pedig nagyon pontosan, átgondolt eszközökkel építi fel a figurát.
Az Árva nemcsak egy trilógiát zár le, de egy izgalmas új hangot is jelent Nemes Jeles László életművében. A rendező személyes érintettsége érzelemgazdaggá teszi a filmet, ami az alkotócsapat mértéktartása miatt nem válik szépelgővé, sem szirupossá. Többek között azért sem, mert a torokszorító, feszültséggel teli befejezés mintha azt üzenné: egy alapból hiányzó apaképet pótolni talán soha nem lehet, a beletörődés lehet az egyetlen menekülőút.
Az Árva október 23-tól látható a mozikban, előtte többek között a Mozinet Filmnapokon vetítik premier előtt, 35mm-es kópiáról, október 3-án. További elővetítésekről itt lehet tájékozódni.
