A cikket először a Facebookomon láttam meg, a kocsiban ülve kezdtem el olvasni, és nagyon hamar, szerintem perceken belül elindult egy zárt csoport volt epipói gyerekeknek, előtte nem volt ilyen. Azonnal elindult egy intenzív beszélgetés.
Volt olyan közöttük, akivel egyébként is tartottad a kapcsolatot?
Kifejezetten onnan senkivel sem, volt olyan, akivel összefutottam az életem során, de nem beszéltünk tábori élményekről szinte sosem. Azt hiszem sokan nem tudtuk egymásról, kinek mit is jelent a tábor.
Hogyan indult el a beszélgetés a csoportban?
Először a szörnyülködés ment, aztán elég hamar elkezdték az emberek bedobni a saját rossz élményeiket, és ez volt a megvilágosodás pillanata. Addig nem is sejtettem, hogy rajtam kívül bárki másnak voltak rossz élményei. Volt olyan, hogy valaki lázas volt, és kiállították őt az ebédlőbe, hogy tessék, ilyen egy rossz epipói, aki nyafog, mert van valami baja. Ott volt az a lány is, akit leöntöttek forró teával, mert túl sok rózsaszínű ruhát hordott. Az is érdekes volt, hogy ezeknek egy nagy részére szinte egyáltalán nem emlékeztem. Egy csomót elvileg végignéztem, például amit a Dini mesél a filmben, ahogyan megetették vele az összes sütit. Amikor ment ki sírva, állítólag visszanézett rám, hogy nézem-e őt, de én az egész sztorit kitöröltem. Amikor valakit nagyon megaláznak, az gyerekként komoly konfliktust okoz az emberben, és van akinek az a megoldása, hogy inkább elfelejti.
Másoknál is tapasztaltál ilyen védekezési mechanizmust? Hogy nem emlékeztek dolgokra?
Miska is mesélte, hogy sok mindenre nem emlékszik, de neki nyilván nagyobb a traumája, sokkal logikusabb, hogy törölte a rosszakat és csak a jó dolgok maradtak meg. Voltak olyanok, akiknek sokkal élénkebb emlékeik voltak, mint nekem, jobban fel tudták idézni a jó és rossz dolgokat is.
Dinin kívül másoknak is voltak rólad emlékeik?
A szobafőnököket kérdezgettem magamról, hogy ők hogyan emlékeznek rám, de másokat hallottam, mint amire számítottam. Engem Közepesnek hívtak, nem kaptam semmiféle kitüntetést, végig szerencsétlennek éreztem magam, most mégis mást meséltek rólam. Azt már sose fogjuk megtudni, hogy ez csak utólagos szépítgetése-e a múltnak. Én még most is azt érzem, hogy valamiért ott nem voltam számukra kiemelkedő. Nem csak medvesapkát lehetett kapni, voltak ‘lepek’ is, amik alufóliába csomagolt papírdarabkák voltak, effektíve értéktelen, de nagyon is értékes dolgok. Volt sport-lep, kreativitás-lep meg mindenféle, soha egyet sem kaptam.
Rengeteg archív felvételt mutatsz a filmben, amik részben apukádtól származnak. A többit honnan szerezted meg?
Siposnak voltak felvételei, amit sokáig ígérgetett, hogy odaad, végül máshonnan szereztem meg egy párat belőlük. Másolat másolatát sikerült megszerezni, sok anyagból körülbelül egy órányit. Voltak olyan szuper jó felvételek például ‘szüsárdista’ szertartásról, amiket láttam ugyan, de sajnos a megszerzett másolaton már nem voltak rajta.
Ezért is rekonstruáltátok csoportterápián?
Igen, mert azt éreztem, hogy az kihagyhatatlan. Az apám ilyesmiken nem vett részt, Sipos volt az egyetlen, aki filmezett. Éjszakai felvételeket készített a szertartásról, ahol felolvastak a szüsárdista Bibliából négy kisboszorkány meg, – köztük én is – fogjuk a gyertyákat, fürdőköpenyben, kapucniban. Iszonyú jó felvételek.
Tudsz ezekre az élményekre még úgy visszagondolni, mint mágikus, varázslatos dolgok, vagy mindennek a tükrében csorbultak ezek az emlékek?
Csomó mindenre jó érzéssel tudok visszaemlékezni, mert különleges volt, de nyilván bennem a félelem alapvetően elnyomta a varázst. Sokszor éreztem magam bizonytalannak, de azért vannak jó emlékeim is. A terápián is az volt a feladatunk, hogyan tudjuk ezt a sok jót a szörnyűségek mellé rakni. Nyilván sokan vannak, akinek több a jó emléke, mint nekem, nekik még nehezebb feladat volt feldolgozni ezeket a negatív érzéseket.
2014-ben megalakult a Facebook csoport, 2017-ben Inkubátoron pitchelted ezt a filmet. Mi történt ebben a három évben?
A cikk megjelenése után párszor felmerült a Campfilmesekkel való beszélgetésben, hogy filmet csináljunk, de 2015 legelején kezdtünk el róla komolyabban gondolkodni. Lassan állt össze a stáb, Sass Peti vágó már a legelején jelen volt, Udud Levente hangmérnök is, de pl. Matyira (Gyuricza Mátyás, operatőr) nehezebben találtam rá. Elkezdtünk szinopszisokat írni, sok helyre pályáztunk vele, a Filmalaphoz is beadtuk rendes gyártásra 2016-ban, de a döntőbizottság nem fogadta el, ezért küldtük Inkubátorra a következő évben.
Mivel indokolták az elutasítást?
Nem volt hivatalos indoklás, a Campfilm leült beszélgetni a bizottsági tagokkal, köztük volt olyan, aki úgy vélte, ha nincs benne a Sipos, akkor ez érdektelen történet. Abban a verzióban még szerepelt a bánki tábor is, akkor még azt éreztük, hogy előzményként muszáj róla beszélni. A bánki tábor 1939 és 1978 között működött, csak egy évben maradt el, a II. világháború alatt. Leveleki Eszter óvónő találta ki ezt az alternatív nyaraltatási formát, ott is alapítottak egy országot, aminek Pipecland volt a neve. Sipos egy kitüntetett gyerek volt itt, ő vitte tovább a hagyományt, Eszter csak annyit kért, hogy ne Bánkon legyen és ne Pipecland legyen a neve. Kultikus tábor volt, 40 éven keresztül működött, sok értelmiségi művész család gyermeke járt oda.
Amikor elkezdtük ezt a munkát, azt éreztük, hogy erről muszáj beszélni, legalább kontextus szintjén, de rájöttünk, hogy túl sok információ lenne, ami nem fér bele a filmbe. Sipos meg annyira a saját képére változtatta az egészet, hogy tulajdonképpen mindegy is, hogy volt előtte Bánk. A Filmalap döntőbizottságában volt bánki gyerek és nehezményezte, hogy szóba kerül.
A 80-as években, ahol a legkisebb botlásért is előállították az ember, hogy volt lehetséges egy ilyen tábor működése? Ott voltak az úttörőkkel egy épületben, nem készült róluk valamilyen jelentés?
Elvileg kimentek őket megnézni, de nem hivatalosan, és nem is volt ez azért konkrét ellenzéki neveltetés. Szerintem a 80-as évekre már nem volt igaz ez a szigor, elnéztek dolgokat, bár Leveleki Eszter idejében ez még kockázatosabb lehetett, csoda, hogy ezt sikerült megugrani. De mivel ott és Szendrőn is sok fontos ember gyereke nyaralt, nem bolygatták ezeket a nyaraltatásokat.
Az inkubátoros támogatást végül megvonták tőletek, nélkülük készült el a film. Miért?
Még az Inkubátor előtt pályáztunk a Kreatív Európa Média támogatására, és részt vettünk az Eurodoc budapesti workshopján is, ahol azonnal beszállt egy francia producer. Ezek tök sokat adtak, segítettek abban, hogy mit is kellene kihozni a filmből. Amikor a Filmalap visszautasította a tervet, úgy döntöttünk, megpróbáljuk az Inkubátort, hátha az ottani zsűri másképp olvassa, és valóban így lett, nyertünk vele. Már akkor is jeleztük, hogy az HBO korábban beszállt fejlesztési támogatással, és hogy koprodukcióban gondolkodunk, ezt tudomásul is vették. De a sikeres pitch után mégis azt mondták, hogy nem jó így, és visszamenőleg megváltoztatták a pályázati feltételeket, hogy bizonyos összegen felül nem lehet behozni koprodukciós partnert. Kvázi döntenünk kellett: vagy a Filmalap vagy az HBO.
Az Inkubátor pitch is iszonyú sokat adott, többek között Zabezsinszkij Évát, aki benne is maradt a filmben, de nagy pofon volt, hogy visszavették a támogatást. Az HBO évek óta kísérte a munkánkat, szorosan együttműködtünk velük, lojálisak akartunk maradni hozzájuk. Hanka Kastelicová és a Závorszky Anna teljes gőzzel benne voltak az alkotói folyamatban, nagyon jó volt velük a közös munka, egyértelmű volt László Sárának, a producernek és nekem is, hogy velük megyünk tovább.
A bemutatón mesélted, hogy az elején nem akartad magad ilyen fontos szerepbe helyezni a filmben. Miért döntöttél másként?
Ez egy nagy küzdelem volt. Az első vágatban, amit összeraktunk, csak a csoportban és Miskánál voltam jelen, nála is azt éreztem, hogy sokkal jobban működik a beszélgetés, ha ott vagyok mellette és nem a kamera túloldalán. Nyilván ez az egész nem is jött volna létre, ha nem vagyok régi epipói, de még így is nagyon nehezen bíztak meg bennem a többiek, féltek, hogy botrányfilmet fogok csinálni. A DOK.Incubator nemzetközi workshopon volt ebből az első vágatból egy vetítés, és ott mindenki azt mondta, hogy csak akkor működik a film, ha jobban benne vagyok. Arra van szükségük, hogy valaki végigvezesse őket ezen a történeten.
Milyen arányban voltak a csoportban olyanok, akik egyáltalán nem akartak szerepelni?
A zárt facebook csoportban kb. 85 ember van, oda mindig kiírtam, hogy mit tervezek, és aki szeretne benne lenni, az jelentkezzen nálam, de ezekre senki nem reagált önként, viszont legalább tudtak róla. Akinek jó emléke volt a táborról, az kevésbé akart ezzel az egésszel foglalkozni. Azt akarták, hogy olyan maradjon az emlékük, mint amilyen eddig volt, hogy ez egy szuper hely. A filmben szereplő emberekből hárman mondtak azonnal igent, a többieket győzködni kellett, és ezen felül legalább 15-20 emberrel rendszeresen találkozgattam, de végül nemet mondtak.
Volt, aki le akart beszélni a filmről?
Igen, sokan. Ne tépkedjünk régi sebeket, ne bántsuk a liberális értelmiséget, mert amúgy is bántják őket, és egyébként is szar a helyzet Magyarországon, próbáljuk meg ezeket a dolgokat inkább elfelejteni. A legerősebb indok az volt, hogy ne bántsuk ezt a fajta nyaraltatást, voltak ott rossz dolgok, de lépjünk túl rajta és azzal foglalkozzunk, hogy mik az erényei és az eszménye. De mégiscsak ki kell nyitni ezt az ajtót, hogy megelőzhessünk hasonló eseteket.
A pszichodrámát levezénylő terapeuta megismerte a hátteret és így kialakított egy programot, vagy ti adtátok ezeket az ötleteket?
A pszichodráma mindig úgy néz ki, van egy aktív terapeuta és egy másik, aki kívülről figyeli az egészet. Velük ültem le (Hardy Júliával és Terenyi Zoltánnal) és elmeséltem az egész tábor működését és, hogy nekem személyesen milyen emlékeim vannak. De a konkrét feladatokról nem tudtam előre, az nem lett volna fair a többiekkel szemben. Másfél évig tartott a munka, összesen nagyjából hat alkalom volt, reggeltől estig.
Az egyértelmű volt, hogy akiknek komolyabb, szexuális jellegű a traumája, nem lehet összekeverni, egy csoportba beültetni azokkal, akiknek átlagos epipói élményük van. A sráccal, aki nem vállalta az arcát, és Miskával is abban maradtunk, hogy nem ül be azok közé, akiknek az volt a legnagyobb problémája, hogy seggbe rúgták. De egyáltalán nem azért, mert alábecsülték volna az ő bajukat, hanem mert nem ugyanazt a belső munkát igényli. Amúgy ez nálam is sokszor morális aggály volt, hogy lehet-e az én epipói történetemet egy lapon emlegetni az ő traumájukkal. Rengeteget beszéltünk erről, és Miska nyugtatott meg, hogy nincs olyan, hogy nekem nagyobb a traumám, mint neked, nem méricskéljük ezt. Más. És az összes epipói negatívumnak a hatalommal való visszaélés az alapja, a magja ugyanaz.
Nagyon fontos a filmben a szülői bűntudat, amit te a saját szüleiddel való beszélgetésben hozol be. Más szülőkkel is beszélgettél?
Csináltam interjúkat más szülőkkel, de nem találtam a helyét filmben, nem is volt rá idő a 82 percben. Úgy láttam, hogy az én szüleim organikusan beemelik a többi szülő hangját is, persze ezzel nyilván nagyobb súly rakódott rájuk. Egyébként sem jellemző erre a generációra, hogy bármiféle felelősséget vállaljon a saját döntéseiért, az én szüleim pedig nagyon bátrak. Voltak olyan szülők, akik hozzájuk hasonlóan megdöbbentek az egészen, de sokan mégis úgy voltak vele, hogy csak a jó dolgokra koncentráljunk, ne beszéljünk arról, ami nem az.
Te a tábori emlékeidből mennyit osztottál meg a lányaiddal?
Régóta nyaggattak, hogy szerepelni akarnak bármiben, amit csinálok, és mondtam, hogy jó, akkor most itt van. Rozi bírta is a forgatást, de a végén már nagyon ideges volt, izgult a tábor miatt. A részletekről persze nem tudtak, csak hogy volt egy tábor, ahova én jártam, de azt még ki kell találnom hogyan mutatom meg nekik a teljes filmet. Nem fair, hogy nem látják, de még nem állnak rá készen. A lényeget már elmondtam, fontosnak tartottam, hogy a saját koruknak megfelelően beszéljünk ezekről a dolgokról. Az egyik lányom 4 éves kora óta élsportoló, nála az edzők hatalmi visszaélése örökös témánk, most a berlini balettintézetbe jár. Rendesen fel kellett őt vértezni, hogy tisztában legyen a saját és a felnőttek határaival, de nem kell félteni, odacsap, ha valami nem oké. De mondjuk az érzelmi manipuláció, amiben volt része bőven, nagyon megviseli őt is. A másik lányom magába fordulósabb alkat, vele emiatt kell ezzel a témával foglalkozni.
.jpg)
Arra próbálod tanítani őket, amit te is most tanulsz? Hogy kommunikálni kell, ha valami nem jó?
Igen. Már amikor terhes lettem, akkor is arra törekedtem, hogy lemenjek a dolgok mélyére és megértsem, hogy én anno miért nem mondtam el semmit senkinek, miért nem bíztam a felnőttekben. Ez egy bonyolult dolog és nem akarom egyedül a táborban történtekhez kötni, de az biztos, hogy nagy nyomot hagyott bennem.
Mi az, amit el szeretnél érni ezzel a filmmel, milyen beszélgetéseket indítson el? Jogi téren is változást generáljon?
Az már egy jó indulás, hogy ezekben az ügyekben nincs többet elévülési idő, ennek van egy elrettentő ereje. Bízom benne, hogy folytatódnak a leleplezések, talán elindul egy szélesebb körű társadalmi párbeszéd, de nem tudom, hogy elegendő-e egy film ehhez. Nekem fontos szempont volt, hogy ne csak a gyerekek elleni szexuális visszaélésekről beszéljünk, hanem hogy hányszor, hányféleképpen lépjük túl a határokat a gyerekekkel szemben. A mi társadalmunk úgy van berendezkedve, hogy a gyerek kussoljon, a felnőtt meg azt csinál, amit akar. Szülőként sokszor tapasztaltam azt, hogy ha szólni merek a pedagógusoknak, edzőknek vagy táborvezetőknek, azt támadásnak veszik, és azt preferálják, hogy se a szülő, se a gyerek ne dumáljon bele semmibe, hadd csinálják a dolgukat a saját szabályaik szerint. Beszélgetni kell ezekről a dolgokról, legyünk tisztában azzal, hogy milyen maradandó sérüléseket tudunk okozni a gyerekeknek. Szülőként és szakemberként is muszáj tudatosan figyelni erre, ha nem akarsz emberi sorsokat teljes mértékben elcseszni.
Talán mert nincs egy minta, amit követni lehetne, ezeket az embereket ugyanúgy nem vették figyelembe, amikor kisebbek voltak.
Pontosan. Kint Berlinben meg nagyon mást látok, de persze az nem egy átlagos német város. Egészen más, amit ott tapasztaltam eddig.
A Kontroll nélkül című német film nagyon érdekesen mesélt a problémás gyerekek és rendszer kapcsolatáról, még ott is iszonyú nehéz ez, pedig egy fejlettebb országról beszélünk.
Azt sajnos még nem láttam, de az egyik kedvenc filmem a Vadászat, ami pont az ellentéte annak, ami Magyarországon történik. Ott bármit mond egy gyerek, feltétel nélkül hisznek neki és ezért a társadalom teljesen kilök magából egy tisztességes embert. Iszonyú nehéz megtalálni a jó egyensúlyt, de abból a szempontból, hogyan bánunk a gyermekeinkkel és mennyire tekintjük őket teljes jogú embernek, elég aggasztó az itthoni helyzet.
Mit szólnál hozzá ha Sipos jelentkezne, hogy látta a filmet?
Nyilván tud a filmről, de szerintem nem fog jelentkezni, a fene se tudja. Nem várom, de igyekszem nem is nagyon foglalkozni azzal, hogy mit okoz neki, mert én tényleg mindent megtettem, hogy részt vehessen benne. És ha részt vesz, akkor egészen másképp alakul minden. Ez az ő döntése volt, innentől kezdve nem akarok érte bármilyen felelősséget vállalni. Nem érdekel, hogy jó vagy rossz filmnek tartja, minket okosnak vagy ostobának gondol-e. Az érdekel, hogy esetleg megkeresi-e az áldozatait, felveszi-e velük valamilyen módon a kapcsolatot, bár nem tudom tudnának-e vele bármit is kezdeni. De ezt hadd döntsék ők el!
A Visszatérés Epipóba című dokumentumfilm megtekinthető az HBO GO kínálatában!
