A Csuja Lászlóval közösen rendezett Szelíd játékfilmként egy testépítőnő fikcionalizált, de valós elemekből összeállított életéről szól, a Beauty of the Beast pedig négy különböző élethelyzetben lévő magyar testépítőnő valós történetét mutatja be. Ám ahogy a Szelíd sem hagyományos sportfilm volt, úgy a Beauty of the Beast sem egy hosszúra nyúló edzős vagy motivációs videó.
Mindkét film az izomkötegek mögé néz: ezekből a nőkből mindenkit csak a felszínük érdekel, Nemes viszont máshogy látja és láttatja őket, mint szokás. Különös csavar, hogy mindeközben maguknak a bodybuildereknek is a testük kidolgozása körül forog az életük. A versenyek, edzések is a tökéletesen felépített testről szólnak, szobrászként faragják önmagukat, a dolog természetéből adódóan minden egyéb tevékenységük is ennek van alárendelve. Tehát ők is aktív részesei annak, hogy egy bizonyos kép alakult ki róluk, hiszen egy adott paradigmába helyezik magukat, a tevékenységükkel nemcsak a testüket, hanem a saját keretrendszerüket is építik.
Emlékezetes, amikor a Szelídben is főszerepet játszó Csonka Eszter elkezdi sorolni, miből áll a teste: hány kiló izom, hány kiló csont, hány kiló zsír… Nemes Anna tulajdonképpen azt vizsgálja, hogy ezek a számok egyenlőek-e azzal, akit Csonka Eszternek hívnak. Nem próbálja lebontani vagy kritika alá vonni ezt a kőkemény világot, csupán azokat az aspektusait mutatja fel, amelyeket nem szokás. A jól ismert, sikerközpontú emelkedés-bukás narratívákból kilépve, de még a hagyományos portréfilmes sablonokat is kerülve, őszinte nyitottsággal közeledik ennek a szubkultúrának a szereplőihez, akik maguk is tisztában vannak vele, hogy amit „nők létére” tesznek, az sokak számára bizarr vagy taszító lehet.
Ugyanakkor a téma és a közelítésmód alapvető azonossága mellett a Szelíd és a Beauty of the Beast más stílust használ. Míg a játékfilm a líraiságával és a színszimbolikájával hozott létre különleges, mesebeli minőséget, a dokumentumfilm tárgyilagosabb alapokon nyugszik, mégis kifejezetten közel kerül az alanyaihoz, a testábrázolása pedig az absztrakcióba hajlik. A Szelídben is ritkán láttunk klasszikus edzős jeleneteket, nincs ez másként itt sem, egy testépítőkről szóló dokumentumfilm esetében azonban ez még szokatlanabb.
Nagy Zágon operatőr edzés közben is csak a nők arcát vagy egy-egy testrészét mutatja, így nem érvényesülhet a teljes test, a felépítmény úgy, ahogyan az elvárt lenne nemcsak az izmokat csodáló (vagy félő) nézők, hanem maguk a testépítők részéről is. Helyette viszont szuperközeliben látjuk az arcukon tükröződő letörhetetlen elszántságot, kitartást, bátorságot, bölcsességet: a megállíthatatlan nők farkasszemet néznek velünk a vászonról.
Hasonlóan meglepő hatást ér el a film, amikor például Csonka Eszter talpig felöltözve mutatja be a kűrjét: az izmok láthatatlanok maradnak abban a helyzetben, amely pont a láttatásukról szólna, így a mozdulatsor leginkább egy harcművészeti bemutatóhoz hasonlít. Rituálé tehát, egy sajátosan mély értelmű, mégis önmagáért való, szükségszerű szertartás. A misztikumot növeli a kívülálló számára ismeretlen vagy furcsa tevékenységek lekövetése: pusztán látványelemmé válnak, amelyek mégis kitöltik a szereplők életét. Így a testépítés világa olykor kiismerhetetlennek és titokzatosnak tűnik, a szereplők pedig emberfeletti csodalénynek, máskor viszont hétköznapi munkának, amit hétköznapi emberek végeznek.
Ezt a kettősséget tükrözi a cím is: a szépség és a szörnyeteglét egyszerre igaz a testépítőnőkre, s a film éppen azon dolgozik, hogy meglássuk a komplexitásukat. Ez a kérdés pedig könnyen általánosítható akár az eszményinek kikiáltott testalkatoktól eltérő testek, akár a hagyományosnak mondott nőszerepektől eltérő életutak elfogadása felé.
A négy alany közül egyébként pont Csonka Eszter az, akit mégiscsak látunk tipikus „testépítős” helyzetekben is, ám ennek az az oka, hogy az ő története ekkor éppen erről szólt. A Beauty of the Beast ugyanis a nők aktuális élethelyzetéből kalandozik el a múltjukba, illetve tesz fel kérdéseket a jövőjükről. A film kezdetén négyük közül Eszter van a legmélyebb ponton: ő még aktív versenyző, akit elhagyott az edző párja, így nemcsak a szakítással, hanem a felkészüléssel is meg kell birkóznia, egyedül. A másik három szereplő (S. Németh Eszter, Balla Yvette, Szabó Noémi) más kihívásokkal küzd, miközben ugyanazok a kérdések merülnek fel mindannyiuk életében. Nő(ies)ség, anyaság, család – van, aki a nemzetközi karrierről mondott le a családalapítás kedvéért (a jelenben pedig a saját lányát edzi), más fordítva (így a magányossággal küzd) és van olyan is, aki még a döntés előtt áll.
Bár csupán háromnegyed órás a Beauty of the Beast, zsúfolva van tartalommal: mivel elválik egymástól a kép- és hangsáv, megsokszorozódik a nézőt érő információ. Miközben feltárul a gyúrás filozófiája és meglepő eredettörténeteket, magyarázatokat, célokat árulnak el a főszereplők, megismerjük a gyengéd és sebezhető oldalukat is. Az életforma hátrányairól is őszintén beszélnek, mint az arc eltorzulása vagy az egészség veszélyeztetése, sőt, a súlyos kudarcaikat, kétségeiket is megosztják. És persze az elhallgatások, az egyszerű szavak mögötti kimondatlan mélységek is sokatmondóak. Legyen akármilyen izmos is egy test, a benne rejtőző lélek kiismerhetetlen marad.
A Beauty of the Beast először november 9-én, 18:30-tól látható a Toldi Moziban a Verzió Emberi Jogi Dokumentumfilm Fesztiválon.
