Alphan Eseli: Először egy másik forgatókönyvön kezdtünk el dolgozni, de ha az ember nem tud teljesen azonosulni vele, ha nincs lényegi mondanivalója, ha nincs párhuzamos érzése a sztorival kapcsolatban, akkor az csak egy szimpla ötlet marad, amelyet nem tud kibontani. Ez történt velünk is. Három-négy hónapot dolgoztunk egy forgatókönyvön, aztán rájöttünk, hogy nagyon akarunk filmet csinálni, pedig inkább az lenne a fontos, hogy egy sztorit akarjunk elmesélni. A szarikamisi csata történetét rengetegszer hallottam gyerekkoromban, a nagyapám ugyanis katonaként részt vett benne. Tisztában voltunk vele, hogy a háborús háttér miatt ez a film egy nagyon ambiciózus vállalkozás, végül arra jutottunk, hogy csak hét-nyolc szereplőn keresztül meséljük el a sztorit.
„A háború csak még bonyolultabbá teszi a dolgokat” (fotó: Balla Dávid)
Összességében ez egy nagyon tragikus történet. Nem egy hősi sztori, a benne szereplő emberek ugyanis másra sem vágynak, mint hogy hazajussanak. Az apám annak idején nagyon sokat mesélt a nagyapámról, és én gyerekként persze hősökről szóló meséket akartam hallani. A nagyapámról azonban csak nagyon tragikus történeteket hallottam. Ezért már fiatalon nagyon megutáltam a háborút; a szarikamisi csatában kilencvenezer embert lényegében a halálba küldtek.
Filmhu: Mit kell tudnunk erről a csatáról?
A.E.: A 19. század végén az Ottomán Birodalom háborúban állt az oroszokkal, akik nagyon sok területet foglaltak el tőlünk. Az első világháborúban, amikor a törökök a németek szövetségesei voltak, a keleti fronton a török hadsereg megpróbálta visszaszerezni ezeket a területeket. Habár a török katonák túlerőben voltak, de a hadjárat 1914 végén indult, ami teljességgel lehetetlen időpont volt a katonai akció elindítására. Még amikor mi forgattunk, akkor is majd megfagytunk, el tudja képzelni, milyen lehetett száz éve, amikor a gyengén felszerelt katonák elindultak: éhezés és a betegségek tizedelték őket, és többségük ott fagyott meg. Lehetetlen volt harcolni.
Filmhu: A hosszú út hazafelé azonban nem csak a veszteségről, a háborúról, de az emberségről, és a túlélésről is szól. Kíváncsi lennék azonban, hogy önnek miről szól ez a film?
A.E.: Törökországban a háborús filmek sokszor hősies történeteket mesélnek el, de szerintem sokkal több olyan filmnek kellene készülnie a háborúról, ami nem az akciókat, meg a hősi cselekedeteket mutatja be, hanem a háború ellen emeli fel a szavát. A háború soha nem válasz, csak még bonyolultabbá teszi a dolgokat. A politikusoknak, különösen most a Közel-Keleten, nem lenne szabad háborúra törekedniük. Leginkább erről szól a film. Meg arról, hogy a háború a teljesen hétköznapi emberekből hogyan hozza ki a gonoszt. Van egy szereplő, akit negatív, gonosz karakternek gondol a néző, pedig nem az. Hanem egy teljesen átlagos ember. Sok kutatást végeztem, és sok olyan emberi történettel találkoztam, ahol a férfi nem akart háborúba vonulni, vagy olyat, ahol az illető azért vonult be, hogy férfivé válhasson, akárcsak Mahmut karaktere. De valójában mindketten áldozatok voltak.
Filmhu: Számomra az egyik legfontosabb szereplő a kislány, hiszen ő az, aki a leginkább megszenvedi a háborút, de az összes többi karakter nagyon emlékezetes volt – hogyan választotta ki a színészeit?
A.E.: Hosszan kerestük a szereplőket. Számomra a legfontosabb Sami karaktere volt, akinek a visszaemlékezését látjuk a filmben. Az őt alakító színésszel már a forgatás előtt másfél évvel beszéltem, a színészek közül ő volt a legelső, aki bekerült a csapatba. Aztán kiválasztottuk azt a színészt, aki Saci Beyt játszotta, majd aki az anyát – ők mind nagyon ismert színészek Törökországban. A kislány pedig elképesztő volt, nagyon tehetséges gyerek.
Filmhu: Említette, hogy nehéz körülmények közepette dolgoztak, mi volt a legnehezebb a terepen?
A.E.: Egy elhagyatott faluban dolgoztunk, ahol még bent is olyan hideg volt, mint kint, és az ember azt hitte, ennek sosem lesz vége. Aztán ott volt az a mentális nyomás, hogy ez az első filmem… Szóval tényleg brutális volt, főleg a vége felé. A második héten volt egy szabadnapom, és akkor arra gondoltam, ez valami őrület, nem fogjuk tudni befejezni ezt a filmet…
Filmhu: A film zenéjét Víg Mihály szerezte, miért éppen őt választotta ki erre a feladatra?
A.E.: Már a forgatás előtt határozott elképzelésem volt a zenéről, és először egy török zeneszerzővel kezdtem el dolgozni, de valahogy nem találtuk a közös hangot. Merész döntéseket kellett volna hoznia, de sajnos nem tette meg. Elég nagy nyomás alatt voltam, és láttam, hogy ez nem fog működni. Eléggé szorított akkor már az idő, és tanácsot kértem pár embertől. Ismertem Mihály munkáit Tarr Béla filmjeiből, és egy amerikai filmrendező barátom vetette fel, hogy miért nem dolgozom vele. Nem sokkal előtte láttam A torinói ló című filmet, ami nagyon tetszett. Mihály pedig szédületes fickó.
A hosszú út hazafelé című filmet kedden 18:45-kor az Urániában, pénteken este 9-kor pedig a Puskin moziban vetítik.
