A három meghívott mind saját családi történetéből kiindulva készítette egész estés filmjét. Podhradská Lea társadalomkutatói háttérrel és kísérletező filmes szemlélettel közelít az Apám lánya témájához, amelyben a 27 évvel ezelőtt eltűnt nővére történetét és a családi hallgatást vizsgálja.
Haragonics Sára, aki a Szembenézés című díjnyertes diplomafilmje után fordult újra a saját családja felé, személyes és archív felvételeket rétegez egymásra a Szia Sáriban, hogy bemutassa, hogyan próbálja édesanyja halála után három legközelebbi férfi rokonának útját terelgetni.
A beszélgetés résztvevői
Fotó: Verzió filmfesztivál / Pozsonyi Roland
Arum Nam, a Szöulban élő dokumentumfilmes, K-családi ügyek című filmjében saját szülei – köztük apja, aki a Sewol-kompkatasztrófa utólagos állami kezelésében is részt vett – történetén keresztül vizsgálja a dél-koreai demokratizálódás örökségét és a fiatal generáció dilemmáit.
A beszélgetést Dér Asia moderálta, aki intim, karakterközpontú történetmeséléséről és hosszú megfigyelésen alapuló megközelítéséről ismert (Anyáim története, Nem halok meg). A beszélgetés elején arra hívta fel a figyelmet, hogy a három film alkotóit nemcsak a személyes témaválasztás köti össze, hanem „egy különös bűntudat vagy felelősségérzet”, amely – mint mondta – mindannyiukból átszűrődik a filmjeiken.
Arum Nam számára a K-családi ügyek eredetileg mesterszakos diplomafilmnek indult, ám hamar egzisztenciális tétje lett. Ahogy fogalmazott, egy idő után felelősséget kezdett érezni állampolgárként, különösen a társadalmi mozgalmak idején, amikor dokumentumfilmesként fontosnak látta rögzíteni, mi történik körülötte.
Arum Nam rendező a beszélgetésen
Fotó: Verzió filmfesztivál / Pozsonyi Roland
Csakhogy öncenzúrát gyakorolt apja állami szerepvállalása miatt, és nem mert részt venni a tüntetéseken. „Amikor elkezdtem ezt a filmet, tudtam, hogy a családi taburól kell beszélnem. Ha nem tudom elmesélni ezt a történetet, úgy éreztem, nem lehetek dokumentumfilmes.” A saját családjáról való megszólalás számára egyfajta kapunyitás vált: úgy érzi, ettől kezdve hitelesebben és bátrabban tud majd más társadalmi igazságtalanságokról is nyíltan beszélni.
Haragonics Sára Szembenézés című diplomafilmje közvetlenül édesanyja halála után született. A gyászról készült alkotás nemcsak számára volt feldolgozási folyamat, hanem kijelölte azt a személyes irányt, amelyhez későbbi filmjei is kapcsolódnak. „Láttam, mennyit segít más családoknak is.” - meséli diplomafilmjéről. Amikor új témát keresett, eredetileg külön történetként gondolkozott apjáról, majd unokatestvéréről és testvéréről. Egy dramaturg barátnője vetette fel, hogy ezek a figurák valójában összetartoznak. Sára ráébredt, hogy mindannyiuk felé erős felelősségérzet köti: „Akkor azt éreztem, segítenem kell nekik az életük minden nehézségében”. Számára a filmezés eleve gyógyító folyamat – „Ha segítek, azt filmezem, mert ez számomra terápia.” – így vált természetessé, hogy a családi dinamikát kamerán keresztül értelmezze.
Podhradská Lea esetében a film egy erős, hosszan hordozott lelkiismeret-furdalásból indult. „Motoszkált bennem egy olyan érzés, hogy vannak témák, amelyeket nem beszélünk ki kellően” – idézte fel. Eleinte nem filmben gondolkodott, csupán választ akart találni a nővére eltűnése körüli, közel harminc éve tisztázatlan kérdésekre. Minél többet kutatott, annál furcsább válaszokat és eltérő nézőpontokat kapott, és ez a növekvő belső feszültség végül a film irányába terelte.
A családnak azonban nagyon nehezen mondta el, több mint egy év kellett hozzá. Amikor aztán együtt nézték meg először a filmet egy kis szobában, minden megszólalásuknál – ami esetleg rossz színben tüntetheti fel őket –, rákérdezett, biztosan vállalják-e – „És ők azt mondták: miért ne, ez a véleményünk”. Lea úgy érzi, a film a családja számára nem vált azzá a tükörré, aminek szánta. Nem látják meg benne azt a fájdalmas dinamikát, amely őt a témához kötötte. „Megcsináltam a filmet, de érzelmileg kudarcot vallottam, mert nem érzem magam jobban. És ez zavar.”
Podhradská Lea a beszélgetésen
Fotó: Verzió filmfesztivál: Pozsonyi Roland
Az egyik legkeményebb próba a dokumentumfilmezésben az, amikor a rendezőnek át kell törnie a szereplők ellenállását: megértetni velük a film célját, és elfogadtatni azokat a jeleneteket is, amelyek kényelmetlenek lehetnek.
Haragonics Sára saját tapasztalatait mesélte el: első nyilvános vetítése előtt hónapokig idegeskedett, különösen, mert családtagjai is jelen voltak. Náluk már a rövid szinopszis megosztása is konfliktust szült: „A testvérem közölte velem, hogy ez nagyon fáj neki… hogy én azt írom benne, hogy a film arról szól, hogy anyánk 25 évig nem tudott megtanulni a kamerát használni. Közben én azt hittem, ez egy kedves, aranyos mondat. Mi lesz akkor a hosszabb szinopszissal, amiben az szerepel, hogy ők ezzel, meg azzal küzdenek? - gondoltam. Végül átfogalmaztam úgy, hogy ‘én így látom őket’ – és akkor azt a verziót már leokézták. Ez tud segíteni.” Amit a filmjében állít, arra a saját nézőpontjaként tekint, nem pedig valamiféle általános igazságként a családjáról.
Arum Nam esetében a konfliktus más irányból bontakozott ki. Apja eleinte egyáltalán nem akarta megnézni a filmet, de csupán szeretetből: félt, hogy beleszólna a szerkesztésbe, és öncenzúrát kényszerítene rá. „Azt mondta, csináljam, amit akarok, mindenben támogat, a premierre majd elmegy” – meséli. A történet aztán nem várt fordulatot vett: a koreai vetítésen a családja jelen volt, és apja súlyosan csalódott: három hónapra megtiltotta a Koreában történő vetítést, arra hivatkozva, hogy a film rossz fényben tünteti fel őt, miközben kollégái vagy a kormány képviselői is láthatják.
A konfliktus hosszabb távon - a rendezőnő érzése szerint - mégis az előnyére vált: lehetőséget adott az apjával való beszélgetésre, aki végül támogatóan állt hozzá, és a magyarországi vetítésre már együtt is érkeztek. „A korábbi vetítések is segítettek, ahol a közönség, az emberek megérttették vele, hogy nem rossz ember, és a film sem így mutatja be őt, hanem sokkal inkább a rendszer áldozataként.”
Egy újabb kihívás a személyes dokumentumfilmekben, hogy hogyan lehet a családtagokat bevonni a filmbe, különösen, ha a rendező maga is szereplőként jelenik meg. Dér Asia kérdésére a résztvevők arról meséltek, hogyan győzték meg szeretteiket a részvételről.
Haragonics Sára rendező a beszélgetésen
Fotó: Verzió Filmfesztivál / Pozsonyi Roland
Arum Nam édesanyja viszonylag könnyen vállalta a szereplést, hiszen korábban is örömmel szerepelt egy rövidfilmjében. Apja esetében azonban hosszú folyamat volt, körülbelül egy évig győzködte, míg végül belement. „Eleinte azt mondta, csak a hátát vagy az árnyékát filmezhetem. A traileren szinte csak árnyékok látszanak, de úgy éreztem, így nem lehet dokumentumfilmet csinálni. Írtam neki egy öt oldalas levelet, miért kell elkészülnie ennek a filmnek, és miért fontos, hogy benne legyen. Végül ez meggyőzte.” A levélben arra is emlékeztette az apját, hogy valaha ő is dokumentumfilmes szeretett volna lenni. Az általa készített családi felvételek befejezésére pedig Arum egyfajta küldetésként tekintene. „Ügyes húzás!” - jegyzi meg viccesen Dér Asia.
Podhradská Lea módszere a fokozatosság volt. Egy egyszerű telefonhívással kezdte, majd látogatása során apránként vezette be a családot az ötletbe. „Volt egy süti, tea, nem találkoztunk már rég – lassan, fokozatosan elmagyaráztam, miért jöttem. Nem voltak ellenségesek, sőt: még mindig bennük volt a harag a 30 évvel ezelőtti események miatt, és számomra úgy tűnt, mintha úgy éreznék: végre megkapják a lehetőséget, hogy kifejezzék ezt a dühöt.”
Lea arra számított, hogy a kamera jelenléte megfélemlíti őket, talán visszautasítják a válaszadást, vagy felállnak és elmennek. „Ez soha nem történt meg. Bármit kérdeztem, mindig választ kaptam, és sokszor teljesen megdöbbentett, milyen nyíltan tudtak beszélni olyan dolgokról is, amelyekről egyértelmű volt, hogy nem fogják őket pozitív fényben feltüntetni” – emlékezett vissza.
Haragonics Sára családjában a korábbi tapasztalatok segítettek: apja és testvére már szerepelt az ő diplomafilmjében, így viszonylag nyitottan álltak hozzá. „Valószínűleg azt gondolták, ‘na itt van Sári, megint ezzel a furcsa hobbijával, végülis, múltkor se volt olyan rossz‘” – mondta nevetve. Ami pedig az unokatestvérét illeti, az elején szerinte neki a saját egója miatt volt izgalmas a részvétel: „Azt gondolta, filmsztár lesz, és ez lelkesítette.”
Kép az Apám lánya című filmből
Az alkotások esetében nemcsak a lelki és érzelmi, hanem a jogi dimenzió is felmerült: szükséges-e szerződést kötni a családtagokkal, akik a filmben szerepelnek? A résztvevők szerint igen, bár a megközelítés és a tempó változó.
Podhradská Lea elmondta, hogy a végső szakaszban szerződést kötöttek a szereplőkkel. „Néhányukat én kerestem meg, másokhoz a producereket kértem, mert úgy gondolom, néha szükség van egy lépés távolságra” – magyarázta.
Haragonics Sára hasonlóképp járt el: a produkcióval való együttműködés kezdetén a családtagoknak alá kellett írniuk a szerződést. „Mindig azt mondtam nekik, hogy amikor a film elkészül, meg fogom mutatni, és ha valami tényleg nem megfelelő, akkor nem számít, hogy aláírták – az én felelősségem, hogy később újravághassuk.”
Arum Nam esetében a helyzet fokozatosan változott. Kezdetben az egész projekt iskolai feladat volt, így a családtagok nem tulajdonítottak neki különösebb jelentőséget. „Ahogy azonban egyre nagyobb lett a projekt, és jelentős támogatást kaptam, a családtagjaimnak is alá kellett írniuk a szerződést.”
A személyes dokumentumfilmeknél különösen nagy próbatétel megtalálni azt a pontot, ahol az alkotó képes kívülről látni az anyagot, és egyensúlyt tartani a családtagok valósága és a filmes történet között – miközben ő maga is a film szereplőjévé válik.
Kép a Szembenézés című filmből
„Amikor a producerek megnézik a vágást, és azt mondják: ‘Ez nem működik, unalmas, a karakter nem elég érdekes, vagy a dráma nem elég mély’, és te csak ott ülsz, és csak arra tudsz gondolni: ‘Oké, most tényleg a filmről beszélnek, vagy a családomról?’” – meséli mosolyogva Haragonics Sára, aki szerint meg kell tanulni helyén kezelni az ilyen helyzeteket.
Bár nem kért külön szakmai segítséget, a film vágója, Erdélyi Flóra részben terápiás szerepet is betöltött számára: „Rengeteg időt töltöttünk a vágószobában, beszélgettünk a filmről, vagy éppen az életemről – ami végülis ugyanúgy a film.”
Podhradská Lea esetében a folyamat radikális volt: annyira sikerült eltávolodnia az anyagtól, hogy saját magára is pusztán karakterként tekintett. „Használtunk archív felvételeket, és előfordult, hogy azt mondtam a vágónak: ‘Kérlek, tedd oda azt a lányt.’ – miközben az a lány én voltam. És ezt fel sem ismertem.”
Kép a K-családi ügyek című filmből
Arum Nam hangsúlyozta, hogy a vágó kiválasztása kulcsfontosságú volt a távolság megtalálásában. Bár sokszor ő maga filmezte a családot, és úgy érezte, ő a legalkalmasabb a vágásra, végül egy húsz évvel idősebb férfival dolgozott. „Nagyon jót tett, mert más perspektívát hozott, értette a szüleim generációját, és segített érzelmileg elvonatkoztatni.”
A dél-koreai rendezőnő végül - Dér Asia felvetésére - egy fontos, ám sokszor háttérbe szoruló igazságra irányította rá a figyelmet: „A dokumentumfilmeknél mindig ott van a szereplők élete a vászon mögött is – a film nem zár le semmit. Ahogy a családi kapcsolatok sem érnek véget a stáblistánál.”
A beszélgetés a 22. Verzió Filmfesztivál szakmai napjának keretében zajlott, 2025. november 16-án.
Borítókép: Verzió Filmfesztivál / Pozsonyi Roland
