A Compagnie Adrien M lenyűgőző előadása fotósunk lelkendezve fordult felém: “Ilyen jó kortárs táncelőadást még nem is láttam!”, mire nekem kicsúszott a számon, hogy “Dehát ez nem is tánc volt” aztán hozzátettem: “Vagyis nemcsak tánc, hanem...” és ezt a mondatot azt hiszem sosem fejeztem be. A Trafó cirkuszként jelölte meg az előadást, és valóban, a társulat névadója, Adrien Mondot olyan dolgokat művelt zsonglőrködés címén, ami messze felülmúlta azt, amire a Fővárosi Nagycirkusz előadásaiból emlékeztem. És Gábornak is igaza van: Satchie Noro valóban táncolt a Trafó színpadán. De ezzel nem mondtunk az előadásról semmit: a Cinematique-ban kavicsokon ugráltak, viharban sodródtak, uszonyok tengerén csónakban eveztek, pixelrácsokon futottak, csíkokat dobáltak, és betűket reptettek - mindezt egy teljesen üres színpadon, két ember, néha egy asztal és néhány labda.Csupa sosem látott és létezett dolog, virtuális valóság, háromdimenziós trükkfelvételek - és mindez élőben.
Az előadás után Adrien Mondot-hoz is hiába fordultunk definícióért: ő sem tudta meghatározni a Cinematique műfaját. Igaz, nem is szerette volna “Nem szeretek ilyen szűk kategóriákban gondolkodni. A Cinematique a mozgásról, a cirkuszról, táncról és a számítógépes grafikáról egyszerre szól. Tulajdonképpen egy kísérlet a mozgással. A testek, tárgyak, emberek közötti kapcsolatról szól, hogyan reagálnak egymásra.” Adrien Mondot 2004-ben tűnt fel a cirkuszi tehetségeket bemutató Jeunes Talents Cirque programban. Eredeti foglalkozását tekintve informatikus volt, illetve zsonglőr - 2004 óta ezt a két területet szeretné munkáiban összeegyeztetni: laboratórium-munkáiban, előadásaiban és installációiban a színpadi előadóművészet és az informatika/digitális művészet közötti kapcsolódásokon keresztül igyekszik behatolni a képzelet világába. A Cinematique negyedik önálló munkája, korábban már 2007-ben járt hazánkban, akkor akkor valós és virtuális labdákkal zsonglőrködött és vetített „hóesést” varázsolt a színpadra.
Adrian Mondot szerint nem véletlenül ütközünk ennyi nehézségbe, amikor a munkáját próbáljuk meg leírni: “Talán nem is lehet, nincsenek megfelelő kulcsszavak, hiszen ez egy kísérlet. Szeretném feltárni a képzelet világát - és a virtuális effektek segítségével tudok megjeleníteni fizikailag nem létező dolgokat, és megtenni lehetetlen dolgokat - és így új dolgokat mutatok be és tárok fel, így magamról, magunkról is többet tudunk meg az előadás során.”
A varázslat, akár némi hibával fűszerezve az orrunk előtt történik. “Szeretek performance-okat csinálni, színpadon állni, érezni a közönséget, ahogyan reagálnak a látottakra. Nem vagyok filmrendező, nem vagyok animátor - minden élőben történik a színpadon” - állítja Adrian M. “Nem hagyományos értelemben használom a filmnyelvet, hiszen ez egy élő előadás, tehát számítógép élőben hozza létre azt a képet, amit kivetítünk, illetve reagál a mozgásra, vagy egyéb, ott a színpadon, élőben megszülető információra” Az előadást összesen négy ember készíti: a táncos és a zsonglőr a színpadon lép fel, két technikus pedig a háttérben biztosítja, hogy rendben működjön a vetítés. "Nagyon szeretem, hogy a számítógép hozza létre köztünk a kapcsolatot, abból születik meg az előadás - hogy a valóság és a virtualitás szorosan összekapcsolódik. éppen ezért tetszik az augmented reality, a kiterjesztett valóság koncepciója is." A Cinematique minden szempontból egyedülállónak mondható: noha nyert táncművészeti díjat is, Adrian nem is tud hasonló technikákkal dolgozó társulatokról.
A Cinematique után úgy érezzük magunkat, mintha egy szép álomból ébredtünk volna, megmagyarázhatatlan jóérzést hagy maga után az előadás - ellentétben a Trafó pincéjében látott kiállítással: bármennyire is analítikus szemléletű a Félelem a fekete dobozban kiállítás, rossz érzéseket hagy a látogatóban. A hallei Werkleitz Fesztivál filmjeiből Molnár Edit, Marcel Schwierin kurátorok válogatták ki azokat, amelyek egy képzőművészeti kiállítás kontextusában is értelmezhetők. "A kiállítás is kifejezetten olyan munkákat mutat be, érkezzenek ez bármilyen terület felől, láthatók itt kis dokumentumfilmek, reklámfilmek, hosszabb kisfilmek, képzőművészeti munkák, videómunkák, amelyek a félelem aspektusait járják körül." - magyarázta Fenyvesi Áron, a Trafó Galériájának vezetője.
A félelem központi fogalom a kurátorok számára, véleményük szerint a 21. századdal az emberiség egy olyan korszakba lépett, amit már teljesen dominál a különböző médiák által sugárzott félelemkép. "Ha belegondolunk, a 21. század azzal az internetes hisztériával kezdődött, hogy le fog állni minden rendszer a dátumváltás miatt, majd következett 9/11, a gazdasági válság - folyamatos félelemképet közvetíti a média." Látható például Dominic Gagnon egy gyűjtése a youtube-ról cenzúrázott felvételekből, amelyekben Amerika-centrikus összeesküvéselméletekről beszélnek a videók egyszemélyes szereplői.
"Ez egy elég analítikus szemléletű kiállítás, nagyon direkt rémisztő dolgokat nem fognak látni a látogatók, kivéve talán néhány elekromos sokkolós jelenetet" - fogalmazott Fenyvesi. "Egy kicsit nyomasztó atekintetben a kiállítás, hogy olyan problémákról beszél, amelyek nincsenek annyira kimondva, de semmiképpen sem egy blikkfangos kiállítás abból a szempontból, hogy másodpercenkénti sokkolásra kelljen számítani, inkább a témában való elmélyedést próbálja meg segíteni." Fenyvesi ajánlata a Kieslowski hetvenes években készült dokumentumfilmje egy portásról, amelyet az alkotó maga cenzúrázott: a főszereplő ugyanis fasisztoidnak mondható nézeteit fejti ki a rendről, ami egy érdekes lecsapódása a hetvenesévekbeli portás-kultúrának.
A Cinematique és a Félelem a fekete dobozban című kiállítás a Temps D'Images - a Képek ideje fesztivál része. A rendezvény 2011. február 20-ig tart Budapest több helyszínén.
