Változatlan és átalakuló karakterek a vásznon
A filmes adaptációk története a mozgókép születéséig nyúlik vissza. A cikk hivatkozik egy 1899-es felvételre, amelyen egy korabeli Shakespeare-színész, Herbert Beerbohm Tree látható, amint a János királyból ad elő részleteket. A rövid felvételt irányító rendezők, Walter Pfeffer Dando és William K. L. Dickson így tették divatossá az irodalmi művek filmes feldolgozását, amely a mozi egyik meghatározó műfajává vált.
Az IMDb adatai szerint a huszadik század folyamán Shakespeare műveinek feldolgozásaiból készült a legtöbb, a filmes és televíziós verziókkal együtt összesen 634 született. A sorban második Dickens-írásokból 248 mozgóképes produkció forgott le. Az adatok szerint főként bűnügyi szerzők történetei a népszerűek, Arthur Conan Doyle 181 műve került kamera elé, a Georges Simenon-könyvek 179 feldolgozást értek meg, Agatha Christie krimi-novelláiból pedig 90 filmes illetve televíziós adaptáció készült. A híres brit krimi-írónő listáját rövidíti, hogy a régóta futó Poirot-sorozata csak egynek számít. A kortárs írók között Stephen King viszi el a pálmát, tekintélyes számú, körülbelül száz története ért meg különböző mozgóképes verziót.
A cikk szerzője, Mark Lawson felteszi a kérdést, hogy az említett 50-es lista mennyiségi és minőségi vizsgálata alapján levonható-e valamiféle következtetés arra vonatkozóan, hogy miként lehet jól filmre vinni egy irodalmi művet?
|
|
Tehetséges Mr. Delon René Clément: Ragyogó napsütés |
Ugyan jóval rövidebb Patricia Highsmith filmadaptációs listája, de az ő Tom Ripleyje minden filmes ábrázolás során erősen különbözik irodalmi eredetijétől (René Clément: Ragyogó napsütés -1960, Wim Wenders: Az amerikai barát - 1977, Anthony Minghella: Tehetséges Mr. Ripley- 1999, Liliana Cavani: Ripley és a maffiózók – 2002.
Ian Fleming a költséghatékony
A kevésbé termékeny írók munkáiból készült filmek közül bevétel tekintetében kiemelkednek az Ian Felmingnek köszönhető James Bond-mozik. A tengerentúl pedig S. E. Hinton neve érdemel figyelmet. A kult-szerző hat könyvéből négyre csaptak le a filmesek, amelyből kettőt, a Rablóhal és a Kívülállók című könyveket Francis Ford Coppola vitt vászonra.
A Guardian listáján kiemelkedő helyen álló Coppola szolgál érdekes példákkal az eredeti művek megközelítését illetően. Mario Puzo A keresztapa című alkotását hűen követi a film, ugyanakkor az Apokalipszis most esetében annyira messze kanyarodik a rendező az ihletadó Joseph Conrad és T.S. Eliot műveitől, hogy őket nem is említik a stáblistán.
A folyó messzire kanyarodott a forrástól
Francis Ford Coppola: Apokalipszis most
A filmes adaptáció nem sampon
Természetesen sosincs garancia a sikerre, a filmes választhat akár bestsellerek közül vagy irodalmi díjat nyert alkotásokból. Sok elismert mozinak ugyan könyvfeldolgozás az alapja, de az adaptációk többsége mégis inkább lehangolja a kritikusokat és a mozik közönségét. Erre a cikk szerzője később példaként a Szégyenfolt című filmet elemzi.
Nyilvánvaló, a különböző történetek különféle megközelítést igényelnek, az átalakítás során pedig visszatérő problémát jelent az író által teremtett atmoszféra és morális megközelítés, amelynek pontos leképezése majdnem lehetetlen. Jó példa erre Jane Austen, akinek könyvei nagy mértékben inspirálják a filmeseket, de pontos társadalomrajzainak ábrázolása során az Austenre jellemző sziporkázó szellemesség sokszor elvész vagy gyengül, aminek valamiféle párlatát narrációval igyekeznek pótolni, mint a 2005-ös Büszkeség és balítéletben.
A legfőbb akadály egy könyv filmes átdolgozásánál pusztán mennyiségi jellegű. Egy közepes méretű regény 250 oldal, míg egy átlagos forgatókönyv 120 körül van. Vagyis a legtöbb kudarc annak következménye, hogy irodalmi alapú moziknál nem működik a samponoknál bevált „kettő az egyben” marketingfogás.
A Guardian listáján élen álló 1962-ben készült Ne bántsátok a feketerigót! esetében az alkotók, Horton Foote forgatókönyvíró valamint Robert Mulligan rendező szerencsés volt, és jól használta ki a Harper Lee sztorija nyújtotta lehetőséget, az egyenes történetvezetést, és azt, hogy a sztori jórészt a bírósági tárgyalóteremben játszódik, így a magyarázó párbeszédek természetesnek tűnnek.
|
|
Idejük van
A remény rabjai |
Hollywood kudarca és az őszinte hozzáállás
Az irodalmi alapú feldolgozások kudarcaként említi a cikk a Philip Roth Szégyenfoltjából készült filmet, amelyről nálunk pozitív kritikák is születtek. A cikk szerzője szerint a film bukásának legfőbb oka az, ahogy Hollywoodban a könyvalapú filmadaptációk készülnek: a nézőket segítő (túl)magyarázás, vagy a produceri/marketing érdek kerül előtérbe. Roth kedveli a kissé bőbeszédű narratív „hangot”, amelyen a történtek rekonstruálására teremtett figurája, az ugyancsak író Nathan Zuckerman szólal meg. Zuckerman valójában nem vesz részt az eseményekben, de a filmben történetmesélő szerepe már kevésbé fontos, így paradox módon az események középpontjába kerül, de ott már nincs rá szükség. A könyv struktúrája is eleve megnehezítette a filmrevitelt, a több szálon futó, számos témát érintő történetet végül egy lineáris egyszemélyes tragédiává sikerült egyszerűsíteni.
Az álomgyári szokásoknak megfelelően nagy nevek kellenek a filmekbe. Így a producerek nyomására és marketing érdekeket követve Roth eredetileg színesbőrű főszereplője szépen kifehéredik - végül Anthony Hopkins alakította a figurát. A cikk szerzője szerint róla és Nicole Kidmanről nehezen hihető, hogy rasszista megkülönböztetés áldozata lehet.
|
|
Az átírás gyötrelmei
Adaptáció |
