A film rendezője, operatőre és forgatókönyvírója Demián József, a román film egyik legendás alakja, aki a bukaresti egyetemen végzett operatőrként. Munkái közül kiemelkedik a Nunta de piatra – Kőlakodalom (rendező Mircea Veroiu, Dan Pița), melyért megkapta a dél-amerikai operatőri Oscar-díjat. Rendezőként legnagyobb sikere az Egy lány könnye című filmje volt, amely 1980-ban Cannes-ban a hivatalos program Un Certain Regard szekciójában szerepelhetett és 1981-ben elnyerte a Costinesti-i Országos Filmfesztivál nagydíját. 1983-ban Demián kapta a Román Filmesek Szövetségének Rendezői Díját a Szivárvány buborékok (Balone de curcubeu) című filmért, valamint 1985-ben az Olasz Neorealista és Avangarde Filmfesztivál nagydíját Avellinoban a Kölyök (Piciul) című alkotásáért. A Kölyök elkészítése után a román hatalommal összetűzésbe került alkotó Ausztráliába emigrált, majd az Ausztrál Filmegyetem operatőri képzésének vezetőjévé választották. 2000-ben a Sidney-i Olimpia hivatalos filmjének vezető operatőre volt. 1994-től feleségével és állandó alkotótársával, Józsa Erikával az MTV és a Duna TV részére készítenek dokumentumfilmeket.
Az Éjjeli őrjárat román-magyar koprodukcióban készült, október 28-án került a hazai mozikba, legközelebb pedig a 15. Román Filmhét programjában látható december 9-én az Uránia Nemzeti Filmszínházban.
Romániában nagyobb hagyománya van a színháznak, mint mondjuk Magyarországon. Ez mennyire befolyásolt abban, hogy Romániában csináltad meg a filmet, és nem mondjuk Ausztráliában, ahol élsz?
Nem a romániai színházi élet volt a döntő, hanem az, hogy onnan jött az ajánlat. Cristi Puiu, a román új hullám egyik legjelesebb alkotója (Zseton és beton, Lazarescu úr halála) kért meg, hogy forgassak egy filmet az ő produkcios házánál. Azt mondta, hogy bármiről csinálhatok filmet. A színház világa mindig érdekelt, különösképpen a színész és a szerep viszonya.
A ruha teszi az embert?
Persze, a ruha számít. A film ötletét eredetileg az egyik diákomnak akartam adni, aki a színházról szeretett volna filmet készíteni, de a feleségem – aki a film zeneszerzője – azt mondta, hogy ez túl jó, ezt tartsam meg magamnak. Amikor felkértek, hogy Romániában csináljak egy filmet, arra gondoltam, hogy érdekes lesz 35 évi távollét után újra ott forgatni, látni hogyan dolgoznak a mostani filmesek. A sztori már megvolt.
Ami a ruhát illeti, az a kérdés járt a fejemben, hogy meddig tart a színpadi karakter és hol kezdődik a színész, az ember? Amikor leveti a jelmezt? Amikor kilép a színházból? Amikor felveszi a saját ruháját és a saját kiegészítőit (telefon, pénz, kocsi kulcs), vagyis mindent, ami hozzátartozik a mindennapi énjéhez?
A filmben éjszaka van és a színész kénytelen kilépni a színház védelméből a nyílt utcára. A színpad, a szöveg, a közönség összekötötte őket, de ahogy kilépnek a színházból, mindenki csak magára figyel, elfelejtik, hogy ott vannak egymás mellett, ezért elvész a lehetőség, hogy együtt menjenek tovább.
Hogy szoktál dolgozni?
Általában úgy dolgozok, hogy megírok egy oldalt, ami lehet, hogy benne sem lesz a filmben. Kitalálok egy szituációt, amiből aztán kifejlődik a többi. Van olyan is, amikor a végével kezdem. Nagyon sok film kifut az időből, emiatt semmitmondó a befejezése. Mert nem szántak rá időt. Viszont ha megvan a vége, és onnan visszafelé megyünk, akkor ott kezdhetem a történetet, ahol akarom. A diákjaimat is erre tanítottam, mert sokszor az első 10-20 oldalt átírják többször és nem tudnak továbblépni. Melyik a jobb, ami volt, vagy ami lesz? Ha nincs döntés, nincs film.
Kiket tanítottál?
Többek közt Dion Beebe-t és Andrew Lesnie-t, akik mindketten Oscar-díjat nyertek, előbbi az Egy gésa emlékirataiért, utóbbi a Gyűrűk ura – A gyűrű szövetségéért.
Egy interjúban említetted, hogy a zene volt meg előbb, és arra írtál forgatókönyvet.
Általában befolyásol a zene, ihletet merítek belőle. Megteremt egy hangulatot, megadja a ritmust. Mielőtt hozzáfogtam, megkértem a feleségemet, Erikát, aki már négy korábbi filmemnek is a zeneszerzője volt, hogy komponáljon egy fő zenei motívumot a filmhez, amit neki már elmeséltem. Megbeszéltük, hogy körülbelül mit szeretnénk, példákat mondtam, aztán többféle verziót mutatott, mire eltalálta azt, amit elképzeltem. Ez az! Ez lesz a film zenéje. Aztán az egész forgatókönyvet kidolgoztam a fejemben anélkül, hogy leültem volna írni. Mert lassabban írok, mint ahogy jár az eszem, emiatt sok minden elveszne félúton. Ehelyett vizuálisan felépítem, kidolgozom a párbeszédet, és ha ez az egész megvan, akkor fogok hozzá az íráshoz. Három nyelven írok: magyarul, románul, angolul. Mindig azon a nyelven, ami a legjobban kifejezi a mondanivalót. Aztán Erika egy nyelvre fordítja az egészet. Mivel az Éjjeli őrjárat román produkciónak indult, ezért románra kellett. Elküldtem Bukarestbe a forgatókönyvet, nekik nem volt semmi beleszólásuk, teljesen szabad kezet adtak. Még az utolsó vágás jogát is megkaptam. Tehát ha siker, ha bukás, senki mást nem hibáztathatok!
Miután beadták a forgatókönyvemet a pályázatra, eltelt fél év, mire felhívtak, hogy megkaptuk a pénzt. Nem is hittem, hogy lesz belőle valami. Nyilván ez a pénz nem volt elég, ezért kerestünk más forrást. Nagyon sok film forgott abban az időben, mindenki pénzt keresgélt. Mivel jártas vagyok a magyar filmvilágban, arra gondoltam, hogy próbáljunk magyar koprodukciós partnert keresni. Nagy örömömre ez sikerült. Az utómunka, a vágás mind Magyarországon történt. Sok magyar színész játszik benne, köztük ünnepelt sztárok.
A film csak Romániában játszódik?
Nincs meghatározva, hogy hol játszódik. Történhet bárhol. Nem akartam helyhez kötni, ez egy külön világ, egy város éjszaka, ahol váratlan dolgok történnek. De forgattunk Romániában, Magyarországon és Ausztráliában is. Megsúgom, hogy a városképek nagy része telefonnal készült, ami ugyanúgy hasonló minőségre képes, mint a filmkamera.
Hivatásos és amatőr színészek is szerepeltek a filmben. Milyen volt őket együtt instruálni?
Ebben volt már gyakorlatom, a korábbi filmjeimben is vannak a hivatásos színészek mellett egyszerű emberek. A karaktert keresem, akit elképzeltem. Ezért próbafelvételeket sem tartok. Ha megtaláltam az arcot, az egyéniséget, láttam élőben vagy felvételen, hogy mire képes, akkor már csak az a dolgom, hogy – miután elfogadta a szerepet – a filmbeli karaktert igazítsam minél jobban hozzá. Nem kell “alakítaniuk”, csak saját magukat kell játsszák. Így nincs igazán különbség profi és nem profi között, egyformán instruálom őket.
Formális próbák nem voltak a forgatás előtt, nem játszottunk le előre jeleneteket. Megbeszéltük, kijelöltük a mozgásteret és az első próbát már filmeztük is. Mert legtöbbször az a leghitelesebb, amikor a színész még nem rak rá plusz rétegeket, a saját rendezését. Nehéz ezt megállni, hiszen ezt tanulták, a színházban erre van szükség. A film viszont felnagyít mindent, így a természetesség nem könnyű feladat. Néha valamilyen trükkel elterelem a színész figyelmét a szövegről és attól lesz természetes.
Itt nem volt erre szükség, a színészek és nem színészek az első meghökkenés után elfogadták, hogy egy-egy jelenetet csak egyszer vettünk fel. Az a felvétel maradt, ami a próbáról készült. Én meg voltam elégedve, mehettünk tovább.
Akkor kvázi improvizációk is voltak benne?
Voltak improvizációk, de kevés, mert nem adtam rá alkalmat.
De amikor a színészek beépítik a saját személyiségüket, az nem improvizáció?
Nem, mert tulajdonképpen ő beleképzelte saját magát a szerepbe. Tehát nem játszik, nem próbál szerepet játszani, hanem megpróbálja átvenni a szerepet. Amikor jöttek ötleteltekkel, hogy mi lenne, ha így vagy úgy lenne valami, azt mondtam, hogy egyelőre maradjunk annyiban, amit megbeszéltünk. De hát nem beszéltünk még semmit – mondták. Ha nem lesz jó, mondtam, akkor szólok.
Akkor erre mondtátok, hogy felszabadítani a színészeket és a kamerát?
Igen. A gesztusaik nincsenek leszögezve. A kamera követi a mozgást. A kamera érzi, ha jó kezekben van, s akkor igazi partner. Mikor a színészek megértik mit kérek tőlük, rendszerint élvezik a játékot.
A néző is felszabadul, szabadon engedheti a fantáziáját, mert nem kap meg tálcán minden részletet. Fontos számomra, hogy beavassam a nézőt, legyen partner, fedezze fel magának azt, ami hiányzik. A néző nem annyira a látványra reagál, mint inkább az érzelmekre, amiket a film vált ki belőle. Nagyon sokszor saját magát látja a filmben, vagy szeretné is, hogy megtörténjen vele, amit lát.
A filmben ezek az abszurd, sokszor fekete humorú szituációk honnan jöttek?
Hát csak körül kell nézni… Az életből inspirálódtam. Mindenesetre azt kerülöm, hogy reakciókkal pontozzam a humort. Például amikor az első jelenetben ketten vannak az ágyban, és megjelenik egy férfi két csésze kávéval, akkor a nő azt mondja a másik férfinak, hogy ne álljon meg, ez csak a férje! Erre én mutathattam volna a kliens arcát, a meghökkenését, fokozhattam volna tovább, de inkább hagyom, hogy a közönség egészítse ki, értse meg a poént.
De közben voltak a filmben nagyon sötét részek, például amikor a kislány eltűnik, vagy az erőszakos erotikus jelenet, vagy a gyilkosság. Ezek nagyon sötétek voltak a humoros részekhez képest.
Ez igaz, de egy ilyen világban élünk. A film minden jelenete valamilyen élethelyzetre utal, ami jellemző napjainkra. Nem igaz, nem valós eset, de bárkivel megtörténhet. Lehetséges. Hihető.
És közben vannak a nagy amerikai filmek, ahol mindenki szuperhős és repül, azok nem csuklanak, nem korog a gyomruk, és mindig győznek. Versengenek a tűrésküszöb tovább és tovább feszítésében, meddig bírja a néző, míg ki nem menekül a moziból?
Én félredobtam a recepteket, műfaji kötelezettségeket, olyan filmet akartam átnyújtani a közönségnek, ami a régi értékeket, a régi standardot idézi fel. Azért van sikerük a régi filmeknek, mert őszinte, tiszta szándékkal indultak neki. Vannak filmkedvelők, akiknek ez hiányzik…
Ma más világban vagyunk. Hogy a filmből hozzak példát, amikor a színésznő és a rendező drogozik, és a végén tudjuk meg, hogy azért lesz agresszív a férfi viselkedése, mert injekciót ad neki a nő. Azért keresi a furcsa helyzeteket, ahol szerelmeskedni akar, de nem is az számít, hogy mit csinálnak, hanem az, hogy milyen környezetben. Nem törődnek azokkal, akik a játékuk áldozatai. Csak jelzésként van benne az erőszak, de így is kemény. Erikával beszéltünk arról, hogy nem mindenkinek fognak tetszeni a film egyes részei. De azt hiszem mindenki hazavisz magával valamit a filmből. Egy idő után valamikor itt-ott felbukkan egy-egy jelenet, amit majd próbál elhelyezni, átgondolni, megérteni és elfogadni.
A film címe magyarul Éjjeli őrjárat, ami Rembrandt híres festményére utal. Miért?
Láttam eredetiben a festményt, aztán olvastam róla, és kiderült, hogy nem éjszakai, hanem nappali jelenetet ábrázol, csak az idő miatt lett sötétebb. Sőt, még a széleit is levágták, hogy elférjen egy falon. Azt akartam a címmel sugallni, hogy tulajdonképpen a látszat és ami mögötte van, az egészen más. A filmben is csak a végén derül ki, hogy miért nincs telefonjuk, miért nincs kocsijuk. Csak a rendezőnek van, aki viszont nem törődik a bandával. Kijött a színdarabból, kijött az előadásból, számára a színészek érte vannak.
Kicsit úgy érzem, hogy a szinopszisban elspoilerezitek a filmet: egy színházi csapat a színház falain kívülre kerül éjszaka, a nézőben pedig csak a végén áll össze a szkeccsfilm.
Mielőtt látnánk bármit is, halljuk, ahogy a rendező kiáltja, hogy ’színészek!’. Aztán megjelennek a színészek a főcímben. Az egyik leghíresebb filmes, Godard, azt mondta, hogy minden sztorinak van kezdete, közepe és vége. De nem mindenáron ebben a sorrendben. Ezt a fordított sorrendet már mások is használták. Van olyan, hogy a történet végét mutatja először, például hogy meggyilkoltak valakit, aztán a film arról szól, hogy felderítjük, ki miért ölte meg. Nálunk igazán nem lőjük le a poént, nem krimit kell megfejteni. Nem vesztünk semmit, csak más fényben fogjuk látni a karaktert, ha előre tudjuk, hogy színész. Különben pont ezért többen másodjára is megnézik a filmet.
Most mivel foglalkozol?
Távolról követem a film útját, sorsát, a kritikákat. Jó lenne ott lenni a teremben, érezni az emberek reakcióját, de nem lehet. Ausztrália zárva van. Erikával kellemesen meglepett minket a magyarországi fogadtatás, eddig túlnyomórészt jó visszajelzéseket kaptunk. Bukarestben még nem volt bemutató. A járvány mindent felborított.
Engem azonban nem lehet leállítani, ez már a véremben van. Az eszem jár és egy új forgatókönyv íródik benne. Nem fogom megcsinálni, mert előfordulhat, hogy nem lesz már mikor. De leköt és élvezem, és ha sikerül le is írni, lehet, hogy megcsinálja más…
