Az Utódlás már a 2018-as első évad után kivívta az amerikai közönség és a filmes szakma tiszteletét, ezzel együtt megmaradt rétegsorozatnak, amely a Trónok harca-féle gigászok árnyékában szerzett magának szűkebb, de annál lelkesebb rajongótábort.
A nemrég véget ért negyedik évadra azonban eljutottunk oda, hogy egyértelműen az HBO első számú húzósorozata lett – jelenleg az 5. legnézettebb sorozat a csatorna all-time listáján. És ezen nincs miért csodálkozni, ebben a szériában mindenki találhat valamit, amiért igazán lelkesedhet.
Lear király, avagy Logan Roy CEO
Logan Roy (Brian Cox) skót bevándorlóból lett amerikai médiamogul, akinek a cégbirodalma milliárdokat ér és százmilliók mindennapi életét határozza meg. Hírcsatornái közvetlenül befolyásolják az emberek gondolkodását, választásokat döntenek el, de van óriás filmstúdiója és vidámpark-hálózata is. Ő az a befolyásos háttérember, aki olyan magától értetődően sétál be az Egyesült Államok elnökéhez, mintha csak a sarki kisboltba ruccant volna le. Ellenfelei, munkatársai és családtagjai egyaránt félik, minden megszólalásának olyan súlya van, mintha egy isteni hang szólna le dörgedelmesen.
Ám a nyolcvanadik évét taposó Logan egészsége sokat romlott. Éppen, hogy túlélt egy agyvérzést, így egyértelmű, hamarosan át kell adnia a stafétát és az ezzel járó szinte korlátlan hatalmat. Van is jelentkező a posztra bőségesen: három gyermeke (valójában négy, de erről majd később) mind magát érzi a jogos örökösnek és nem restellik egymást bármikor hátba szúrni, hogy közelebb kerüljenek az áhított célhoz.
Mögöttük ott sorakoznak a cég piszkos ügyeit intéző szürke eminenciások és a család bizalmi körébe bekerülni vágyó külső szereplők is, akik titkon szintén csak a megfelelő pillanatra várnak, hogy megkaparintsák a vezérigazgatói széket, ami maga a kapitalista Amerika vastrónja. Innen indulunk és a négy évad során számos fordulat és megdöbbenés vezet el az örökösödési harc végkifejletéig, amely egy igazi királydrámához méltó zárlatként nem hagy kétséget afelől, hogy az Utódlás az egyik legjobb amerikai sorozat, amit valaha készítettek.
Elképzelhetetlen gazdagság
A széria kreátora és vezető írója, Jesse Armstrong óriási erőfeszítéseket tett annak érdekében, hogy a lehető legpontosabb képet fesse a felső egy százalék számunkra jobbára láthatatlan világáról. Rengeteg cikk és elemzés született már arról, mennyire pontos az egyes szereplők pszichés viselkedése, mennyire találó a sorozat nyelvezete és mennyire hiteles az összes külsőség, mint például a szereplők által viselt viselt ruhák. Az öltözködésük letisztult, monokróm, ruháikon nincsenek márkajelzések, elvégre nem akarnak semmiféle plusz figyelmet kelteni, akárcsak a valódi milliárdosok. Kabátot nem viselnek, hiszen autók és helikopterek szállítják őket egyik ajtó elől a másik ajtóig, nem hordanak maguknál jóformán semmit, mindent azonnal megkapnak a sarkukban loholó asszisztensektől, ha szükségük van rá.
Nem nagyzolnak, az ő világukban mindez alapvetés. A szemkápráztató villák, luxusautók, magánrepülők, hajók, amelyeket szájtátva nézünk mind a szürke hétköznapok kellékei. Az ,,átlagos” gazdagokkal ellentétben az ő státuszuk már nem vagyontárgyakban manifesztálódik, hanem az élethez való hozzáállásukban. A sorozat egy pontján a Roy vállalat olyan tudományos és rekreációs irányú vállalkozásba akar kezdeni, amely Life+ néven annak a lehetőségeit keresi, hogyan lehetne sokkal hosszabb ideig élni. Akár bármeddig, hiszen a halál a kisemberek szokása. Ami különösen bizarrá teszi ezt a nevetségesnek tűnő helyzetet, hogy az írók valódi milliárdosok hasonló célzattal megrendelt kutatásaiból inspirálódtak.
Maga a Roy család is egyértelműen valóságos személyek alapján lett megírva, leginkább a Murdoch családdal (többek közt a Fox médiavállalat alapítói) megfeleltethetőek, így számos kifinomult gesztussal kacsint ki a fikció a valóságra, ám jóval több ez, mint a gazdagokon élcelődő szatíra. Az alapvető humánum hiánya az, ami a sorozat központi témája, a karakterek ehhez mérten önálló vonásokat kaptak és nem pusztán valakik másolatai.
Armstrong egy pillanatig sem teszi vonzóvá a milliárdosok luxuséletét, mi több, maga a földi pokol jelenik meg előttünk. Senki iránt nem képesek bizalmat, empátiát, őszinte szeretetet érezni, még akkor sem, ha olykor törekednének rá. A gyanakvás, a szorongás, a harag és a mániákus kontroll- és hatalomvágy működteti minden egyes levegővételüket, egy kenyeret sem tudnak megvajazni hátsó szándék nélkül.
Mindenki aljas, visszataszító és gonosz dolgokat tesz a körülötte lévőkkel, ugyanakkor ez számukra a magától értetődő viselkedés, a túlélés egyetlen lehetősége. Ebbe születtek, így lettek nevelve (vagy inkább nem nevelve), amikor pedig nagyon mélyről megszólal bennük a moralitás aprócska csengettyűje és megpróbálnak emberként viselkedni, szinte felkavarodik a gyomrunk, mert természetellenesnek hat minden jóság ezektől a ,,szörnyetegektől”.
Mindenki a saját traumáinak áldozata
Nehéz lenne pontosan meghatározni, ki is a sorozat főhőse. A fókusz az epizódok alatt arányosan helyeződik rá Loganre és egymással viaskodó gyerekeire, azaz Kendallra (Jeremy Strong), Shivre (Sarah Snook) és Romanre (Kieran Culkin) is. Ők a történet központi szereplői, a körülöttük lévő keringési pályákon mozognak a többiek, legalábbis sokáig úgy tűnik. A három testvér hol egymást marja, hol összefogva próbálnak szembe szegülni az apjukkal. Bizarr helyzetek sorozata születik abból, hogy az életre-halálra menő hatalmi küzdelmek kellős közepén olykor csak becsúszik egy születésnap, egy esküvő, amikor családként kellene viselkedniük, nem meglepő módon többnyire sikertelenül.
Ahogyan a Roy-testvérek életét epizódról epizódra egyre alaposabban megismerjük, úgy fokozatosan derülnek ki egyre sötétebb részletek a múltjukból. Mindhármuknak megvannak a saját neurózisai: Kendall, mint a ,,legidősebb fiú” egész életében arra készült, hogy átveszi a vállalat irányítását, mi több erre ígéretet is kapott, ám apja ennek ellenére mégsem hajlandó átengedni neki a székét. Kényszeresen próbál újra és újra szembeszállni Logannel, ám ezek a próbálkozások leginkább egy kamaszfiú lázadozásaiként értékelhetőek.
Családapaként és férjként inkompetens, vezetőként gyengekezű, ráadásul drogfüggősége is folyamatosan visszatérő problémát jelent számára. Az apja árnyékából kibújni igyekvő férfi lelkét súlyos titkok és hazugságok is terhelik, ingatag jelleme és zaklatott elméje egyre sötétebb mélységekbe húzzák le. Olyan mintha Hamlet és Macbeth bekokózott hibridje kelne életre, ahogyan kifejezéstelen arccal, dübörgő hip-hop zenét hallgatva menetel az elkerülhetetlen végzete felé.
Shiv talpraesett és kivételesen okos nő, de nő, amely nem kis hátrányt jelent ebben a világban, mégha szakmai kvalitásai alapján alkalmas is lenne a vállalat vezetésére. Eleinte tudatosan és nyíltan apja politikai ellenfeleinek dolgozik, dacos és öntörvényű, folyamatosan kritizálja a cég piszkos ügyeit és azt, hogy bármilyen értékrend nélkül működtetik. Ám amikor Logan kinyújtja felé az atyai jobbot és hirtelen ő lesz az új kedvence, az elvek nyomban elszállnak. Shiv tragédiája, hogy képtelen jobbá válni, mint a családja. Bizalmatlansága és az abból fakadó kegyetlenség, ahogyan újdonsült férjével bánik (Matthew MacFayden történelmi alakítást nyújt Tom Wambsgans szerepében) egyértelművé teszi, hogy ő sem tenné jobb hellyé a világot.
Kettejük dinamikája igazi ékköve az amúgy is precíz és alaposan átgondolt dramaturgiának. A kezdetekben minden megaláztatást és kegyetlenséget eltűrő Tom idővel elsajátítja felesége viselkedését, és hasonlóan aljas módon kezd el visszavágni. Olyan házasságba kapunk betekintést, amely már az első pillanatban szörnyű és amelynek minden fájdalma és torzulása egyre csak gyülemlik, mígnem egy olyan elementáris hatású jelenetben kulminálódik, amelyhez foghatót a szerencsésebb filmnézők is csak néhányszor láthatnak életükben.
Roman a leglátványosabban megnyomorított fiú. Különc viselkedése, frusztrált és ideges gesztikulációja, fojtott hangja mind súlyos traumákról árulkodik. Az egészséges kapcsolatok elől perverz játékokba menekül, szorongásait trágár és öntelt pózokkal próbálja elfedni. Culkin sajátos figurája tökéletesen illeszkedik Roman eszement karakteréhez. Félelmetes, ugyanakkor végtelenül szórakoztató szereplő, aki az évadok során egyre fajsúlyosabb vetélytárssá növi ki magát. Míg a kezdetekben ő a lúzer fiú, aki kedvességből megvesz az öregének egy focicsapatot (pechjére nem azt, amelyiknek az apja szurkol) és minden rábízott feladattal kudarcot vall (például a pórul járt rakéta), a negyedik évadban már taktikus, veszélyes és elszánt figura, aki szemrebbenés nélkül áll be neofasiszta politikusok mögé is, csakhogy nyeregbe kerüljön.
És ott van még a negyedik testvér, a kakukktojás Connor (Alan Ruck). Ő valójában az elsőszülött a családban, de más anyától. Ráadásul az a fajta, akit soha senki nem vesz komolyan, olykor a saját családja is megfeledkezik a létezéséről. Teljességgel hiányzik belőle minden ravaszság és kompetencia, amolyan boldog – amennyire ebben a világban lehetséges – tudatlanságban tengődik, és próbál komoly embernek tűnni. Egyetlen társa a luxusescortból barátnővé felbérelt/előléptetett Willa (Justine Lupe messze nem kap kellő figyelmet az alakításáért), aki nem is csinál titkot abból, hogy a vagyona miatt van vele. Connor és Willa intimnek szánt pillanatai felváltva okoznak nevetőgörcsöt és az ember bőrét szinte felkarcoló kellemetlen fészkelődést.
A négy sérült, felnőni valójában képtelen gyerek traumái valójában mind visszavezethetőek Logan végtelenül torz személyiségére. Darth Vader igazi mintaapa ahhoz képest, ahogyan ez az ember a családjával bánik. Folyamatosan eszközként használja mindannyiukat, aktuális céljainak megfelelően édesgeti magához vagy taszítja a mélybe őket, olykor még a fizikai erőszaktól sem riad vissza. A gyerekek tragédiáját tovább fokozza, hogy a nárcisztikus pszichopata apjuktól az anyjuk sem jelentett menedéket, ő ugyanis korán elvált, a gyermekeket pedig Logan egyszerűen a tulajdonának tekintette.
Itt mindenkire figyelni kell
Az eddig említett színészek teljes joggal dicsőülnek most meg, mindannyian kaptak már legalább egy Emmy jelölést az alakításukért, az idei díjátadón is szinte borítékolható, hogy nagyot fog aratni az Utódlás szereplőgárdája, ami azonban színészi és írói szempontból is korszakosan kiemelkedővé teszi a sorozatot, hogy óriási számú mellékszereplőt is képes kibontakoztatni a limitált játékidő alatt.
Milliók rajonganak a Matthew MacFayden által alakított Tom Wambsgans (a családba beházasodott törtető) és a Nicholas Braun által megformált Greg Hirsch (a család rokona) közötti abúzív bromance-ért (a tiktokon külön trend lett a róluk készített videókból), ami tökéletesen érthető. Mindketten kívülállónak számítanak, hiszen Tom vidékről verekedte fel magát, míg Greg azért bukkan fel, mert szó szerint nincs egy vasa sem. Ez a két karakter járja be a legnagyobb utat a sorozatban, kettejük helyzete sohasem stagnál. Páratlan dramaturgiai hullámzással alakul át a sorsuk, érdemes már a legelején minden elejtett félszavukra és lépésükre odafigyelni, mert váratlan pillanatokban kapnak hangsúlyokat.
Logan Roy életében számos női figura kap helyet, akik szemlátomást bármikor lecserélhető kellékek számára, ám az oldalvonal észrevétlenségében ők sem tétlenek. Például Logan aktuális felesége Martia (Hiam Abbas) egyszerre hű társ, tekintélyt parancsoló nő és tehetséges manipulátor, aki folyamatosan próbál hatni a férjére. Elejtett mondatok, elsuttogott gyanúsítgatások és célozgatások nyomán feltűnésmentesen veszi egyre jobban kontroll alá férjét. Talán ő az egyetlen ember, akit még Logan sem tud bármikor maga alá rendelni. A sorozat nagyon kevés hibája közül az egyik, hogy az ő karaktere hirtelen háttérbe kerül a fináléra, története megszakad.
Egy másik méltatlanul keveset emlegetett mellékszereplője a sorozatnak Ewan bácsi (James Cromwell), aki Logan testvére, egyúttal egyfajta antitézise. Erkölcsös, egyenességre törekvő ember, aki mégsem tudja levetkőzni magáról annak a súlyát, milyen módon lett vagyonos ember. A világtól elvonultan él, mindössze néhány jelenetben tűnik fel, ám ez így is bőven elég ahhoz, hogy a sorozat egyik legérzelmesebb és legfelemelőbb pillanatát okozza.
Külön oldalakat érdemelne a cég igazgatótanácsának minden tagja is: Logan régi harcostársai Frank (Peter Friedman), Karl (David Rasche) és Gerri (J. Smith-Cameron) egyszerre pumpálják tele humorral és még több elborzasztó hatású megszólalással az összes jelenetet, amiben felbukkanak. Szánalmasak és gyarlók, nem is akarnak másnak tűnni. Ők a rendszer túlélői, akik bármilyen csizmatalpat örömmel nyalogatnak az asztalról lehulló falatokért. Parádés, ahogyan bármiféle elnagyolt reakció vagy gesztus nélkül is tökéletesen megjelenítik mindezt, miközben képesek (különösen Gerri) a kihalt emberségük emlékét olykor egy-egy pillanatra megidézni.
Beugranak még olyan A-kategóriás sztárok, mint Adrien Brody egy szemétláda részvényes szerepében, vagy Alexander Skarsgard, mint elvetemült tech-milliárdos. Ám a sorozatnak pontosan az ad igazán egyedi ízt, hogy rengeteg olyan kiváló színészt vonultat fel, akiket soha vagy csak ritkán láthatott a szélesebb közönség. Dícséretük és felsorolásuk még sokáig folytatható, Stewy Hosseini (Arian Moayed) karakterétől, aki az egyik legveszedelmesebb játékos a hatalmi harcban, egészen az egyszerű (legalábbis látszólag) családi sofőrig (Scott Nicholson).
A sorozattörténeti viszonylatban is egyedülálló casting minősége és a mindenre kiterjedő, komplex írói figyelem önmagában is kihagyhatatlan darabbá emelik az Utódlást, de ez a sorozat vizuálisan is kifejezetten emlékezetes.
Mi vagyunk a légy a falon
Az Utódlás képi világa egyrészt olyan, mintha egy beépített oknyomozó újságíró próbálna elkapni fontos pillanatokat egy cég és egy dinasztia belső működéséből, míg máskor festményszerű és nagyszabású tablók tárulnak elénk. A kézikamera dinamikusan, szemlátomást spontán módon fürkészi a szereplők reakcióit. Folyamatosan nyit vagy nagyít bele a képbe, az élességgel játszik, olyan összhatást kelt, mintha egy karakterek körül repkedő légy nézőpontjából szemlélnénk a történéseket.
Ez a dokumentaristának tűnő technika valójában hatalmas precíziót igényel. A kamerának mindig a tökéletes végszavakra kell adott állapotba megérkeznie és a színésznek is folyamatosan figyelnie kell arra, hogy minden reakciót, gesztust az adott kamera mozgással egyidőben, megfelelő tempóban hajtson végre. A szemlátomást elhibázott svenkek, defókuszált képek valójában megtervezett koreográfia részei. A nézőt benfentessé teszi, olyan részletekre irányítja a figyelmét, amik a maguk kicsinységében sokatmondóak.
Mind a négy évad filmre forgott, amely egyszerre jelentett súlyos anyagi többletet és technikai bonyodalmat, azonban bizonyosak lehetünk afelől, minden nehézséget megért az eredmény.
Az alulexponált képek textúrája lágy, színskálája széles, a sorozat képi esztétikája kifinomult és gyönyörű. Armstrong úgy jellemezte a sorozat vizualitását: ,,a Dallas találkozik Thomas Vinterberg Születésnapjával”. Valóban látványos a dán dogma hatása, mi több, a pilot epizód a Celebration címet kapta, ahogyan Vinterberg klasszikusának is ez az angolra fordított címe.
Folyamatos a szimbolizmus használata a sorozatban, minden kép minden egyes részlete jelentéstartalommal van felruházva. Különösen szembeötlő az üvegfalak visszatérő használata, amelyek cellaként kerítik be és zárják el a világtól a felhőkarcolók irodáiban lévő embereket, ugyanakkor tükrök is, ha a fény úgy világítja meg. Hasonló visszatérő motívum a víz, különösen Kendall történetében, akinek minden fontos érzelmi állapotát visszatükrözi ez a természeti elem. Amikor Kendall a legmagabiztosabb helyzetben érzi magát, beúszik az óceánba és csak várja a vizen fekve, hogy a hullámok átmenjenek rajta. Ám amikor eléri a mélypontot, egy picike úszómedencébe is majdnem belefullad.
A zene a láthatatlan történetmesélő
Alapvetés, hogy a filmzene a film történetének egyik elbeszélő eszköze, mégis nagyon ritkán érvényesül ez olyan releváns és kifinomult módon, mint Nicholas Britell témáiban. Ha csak a főcímzenét hallgatjuk meg, máris egyértelművé válik, miben is rejlik a varázsa. Egy félrehangolt zongorán repetitív, disszonáns akkordmenetek szólalnak meg, miközben egyre erőteljesebben egy modern hip-hop zenékre jellemző 808 basszus és dobok lüktetnek a háttérben. Erre épül rá a klasszikus vonós szekció, amely lendületes, kemény és drámai. Akárcsak maga a sorozat, egyszerre grandiózus tragédia (nem véletlenül állítja mindenki Shakespeare művekkel párhuzamba), barokkos portréja egy rettenetes világnak, ugyanakkor humoros, deffektekkel teli és bizarr, modern és klasszikus.
Britell zenéjében mintha csak a szereplők maguk változnának dallammá. A soundtrack jelentős részében a főcímben hallható hangszerek dallamai önálló témákká osztódnak szét. Vannak Schubert világát megidéző zongoradarabok, beethoveni vonós szonáták, modern zenei ritmikák és ezek különböző keveredései.
A remény tragédiája
Az Utódlás komplex, ezerféle módon szőtt és rétegzett történet, kivételes formai érzékkel megalkotva, de valójában pontosan annak a legelemibb emberi érzésnek az elveszítéséről szól, mint az ókor óta minden tragédia. A remény az, amit a történet hőseivel együtt mi is folyamatosan táplálunk magunkban. Bízunk abban, hogy képesek a változásra, képesek túllépni a hibáikon, hogy feloldozást nyerhetnek. A legerősebb drámák hőseiért még akkor is képesek vagyunk izgulni, ha tudjuk, mi következik. Amikor eljön a bukás pillanata, az felemel minket. Megrázkódtat és a lelkünkbe hatol.
Ennek a családnak a tagjai egytől egyig borzalmas emberek, akik józanul nézve valójában nem érdemelnének együttérzést. A világ tetején ülnek, miközben kicsinyes és szánalmas civakodásuk tömegek életét teszi egyre rosszabbá. Nem túl szívderítő arra gondolni, hogy a történelem gazdag idióták veszekedései nyomán íródik. És mi mégis szorítunk nekik a végén. Nem a pusztulásukat reméljük, hanem a megváltásukat, a csodát a damaszkuszi úton. És ez a sorozat számos erénye közül a legfontosabb, ez minden emberi alkotás legnemesebb célja. Életben tartani a reményre való képességünket, amire akkor is szükségünk van, ha tudjuk, mi vár ránk. Elvégre ez tesz minket emberré.
