Sok, egyszerűen túl sok. Két óra alatt számtalanszor kifacsarnak, majd feltörlik veled a padlót, legalább háromszor meghalsz, kétszer eltemetnek, ugyanannyiszor kikaparnak, elbűvölnek és megaláznak, felmagasztalnak és kifordítanak önmagadból. A legendás Pina Bausch koreográfiái és táncosai saját határaik keresése és meghaladása közben olyan testből, mozgásból fakadó önvizsgálatra, szembesülésre késztetik a nézőt, ami így, összesűrítve szinte elviselhetetlen. 2009-es halála után az általa alapított Tanztheater tagjaival Win Wenders eljátszatta, illetve inkább újra megtörténtté tette a leghíresebb előadások legerősebb jeleneteit, mozdulatsorait. Egy Pina Bausch mű önmagában is felkavaró, de így együtt egymásnak ellentmondó érzelmi végletek közt hánykolódunk anélkül, hogy egy-egy „felvetést” magunkban teljesen végig tudnánk vinni. Ha hinni lehet a táncjelenetek közé vágott rövid interjúknak, Pina Bausch táncosaitól önmaguk meghaladását várta el, de ehhez nem adott útmutatót, nem magyarázott sokat. Nem mondta meg, mely határokat kell áthágni, csak azt várta el, hogy valahol belülről történjen meg mindenkiben annak a feszegetése, ami ott és akkor az illetőnek számít. Az így megteremtődő hitelesség révén a nézőnek nincs más lehetősége, mint átadni magát a megrázkódtatásoknak.
Ráadásul Wenders ehhez a Pina Bausch előtti tisztelgéshez 3D technikát választott, ami a táncnak felvételen még soha nem látott plaszticitást és térélményt kölcsönöz. A csupán látványfokozó technikai újítások iránti szkepszisemből fakadóan az első perceket kételkedve ültem végig, hiszen hogyan lehetne visszaadni a testi jelenlét erejének akár csak töredékét vásznon, főleg egy ilyen művész esetében, akinél az anyagszerűség megtapasztalásából indul ki minden. Aztán néhány perc alatt hirtelen azt vesszük észre, hogy megtörténik, hogy a szánkban érezzük a táncosra dobott föld ízét, vacogunk átázott ruhájában és egy pillanatra mi is elveszítjük egyensúlyunkat és a gravitáció nyomását mikor megbillen a szék tetején. Ha másért nem, ezért érdemes volt feltalálni a 3D-t.
Négyezerötszáz órányi You tube-ra töltött videófelvételből állt össze Kevin MacDonald (A dolgok állása) és a Scott fivérek Sundance-en debütált projektje. A közösségi film kezdeményezői (hiszen talán kevésbé lehet őket alkotóknak hívni) netes felhívásukban azt kérték, hogy akinek kedve van, rögzítsen valamit egy adott napból, valamint közben válaszoljon meg olyan bugyuta kérdéseket, mint hogy mi van a zsebemben, mit szeretek és mitől félek. A beérkezett hatalmas mennyiségű anyagból vágták így össze egyetlen nap globális történetét kronologikus sorrendben haladva 0 órától éjfélig, rengeteg apró és néhány jelentősebb, visszatérő történésen keresztül. A Life in a Day filmen sajnos érződik, hogy még a „régi” filmes világhoz tartozók készítették, akik például nem mertek az időrendtől elszakadni. Ennek a filmnek valószínűleg úgy kellene kinéznie, mint egy youtube-szörfölésnek, ahol a különböző felvételek közötti kapcsolat legtöbbször alig érthető, vagy ha van is, akkor az nem narratív, hanem inkább szabad asszociációk vonalát követi. Így azonban egy idő után fárasztó lesz a mozi.
Azonban ennél sokkal fontosabb az, amit a projekt általában a kortárs világszemléletről és közelebbről a filmkészítés jövőjéről sugall. Amit ennek az ötletnek a sikeréből és az elkészült videókból látunk, abból egy a mozi létrejöttekor létezőtől radikálisan különböző világkép rajzolódik ki. Úgy látszik, nem nagy, átfogó történetekre vágyunk – talán mert ilyenek már nincsenek is -, hanem a pillanatok tükröződéseinek töredékei, szilánkjai érdekelnek minket. A Youtube sikere is pont ennek a töredezett, kontextusából kiragadt percepciónak köszönhető, ahol nem érdekel, honnan jutottunk ide és hova megyünk innen, csak az adott momentum néhány rögzített és megosztott perce számít.
Mindez pedig – és erre már egy másik, thaiföldi film világít rá – az életmódunkban gyökerezik. Már nem kis, homogén, zárt közösségekben éljük le életünket, hanem hatalmas metropoliszok nyüzsgő, állandóan változó, folyamatosan érkező és továbbálló tömegeiben. A korábbi struktúrákban az akár egész életeket együtt töltő egyéneket összekötötték a közös hagyományok nagy történetei; ma csupán pillanatokra, hónapokra, max. néhány évre vagyunk együtt környezetünkkel. Mindenki behoz néhány töredéket a saját világából, de aztán nemsokára továbbáll, és valaki másnak a szilánkjai kerülnek a helyére az életünkben. A thaiföldi Aditya Assarat Hi-So című filmjében az emberek azért nem tudnak hosszabb távon megmaradni egymás mellett, mert azokkal, akikkel együtt vannak, nem közös se a múltjuk, se a jövőjük, csak a jelenük. Ez pedig meg nem értést, a közös történetek hiányát, végül pedig szétágazó sorsokat szül.
A Berlinálé eddigi legjobb filmje egy évekig Amerikában élő thaiföldi srácról szól, akit hazatérve megtalál egy filmszerep, amelyben egy cunami alatt megsérült és emlékeit vesztett férfit kell alakítson. A forgatás alatt megérkezik hozzá gyönyörű amerikai barátnője, aki a produkció által biztosított luxusszálloda ellenére nem tud mit kezdeni a helyzettel, ahol a srácnak immár feladata van, ő meg csak vakációsan lézeng. Bár részben közös a múltjuk, a jövőjük nem az. A film második részében ugyancsak Anandát látjuk a film elkészülte körüli hónapokban. Most már otthon – illetve ingatlanügyletekkel foglalkozó anyja egyik félig romos bérházában – lakik, és összekeveredik a filmes cég új PR-osával. Őket azonban nemsokára a közös múlt hiánya választja el egymástól.
Lassú, elsősorban az üresjáratokat ábrázoló film ez, ami sokban emlékeztet a modern művészfilm csellengő, magukkal mit kezdeni nem tudó hőseinek világára, azonban az a különbség, hogy itt az üresség, a „semmi” nem depressziót keltő, nyomasztó teher, hanem az állandó sodródásból fakadó természetes létállapot, mondhatni túlélési stratégia. Mivel a körülöttünk lévők közül senkivel sincs erőteljes, közös történeten alapuló kapocs, a csellengés nem az út- és identitáskeresés gyötrődéséről, hanem a gyökerek híján könnyed, mindenen átlépő „szabadságról” szól. A filmben, amit a Hi-So első részében egy tökéletes állapotban lévő luxushotel szomszédságában forgatnak, a főhős egy elhagyatott, gazzal benőtt szállodában próbálja az emlékeit visszahozni, a második részben pedig az Ananda lakóhelyéül szolgáló bérházat az idős gondnok úgy próbálja helyreállítani, hogy közben nem tudja, a világ valamelyik részén nyaraló anya már az egész telket eladta a közelben épülő bevásárlóközpontnak.
A helyhez kötöttség világának végéről (egyfajta világvégéről) szól az ugyancsak a Forum szekcióban vetített cseh és szlovák koprodukcióban készült Dom (A ház) is, amelyben egy kis faluban élő, érettségi előtt álló lány áll konfliktusban mogorva, autoriter apjával (A londoni férfi-ben is nagyot alakító Miroslav Krobot újabb remeklése). A film azt a tipikusan kelet-európai generációs konfliktust ábrázolja, ami a nyugati világban évtizedekkel korábban és lassabban ment végbe, de mifelénk éppen most zajlik. A nagycsaládos társadalmi struktúra felbomlása, amelyben a gyerekek nem szüleik és nagyszüleik mellett öregszenek meg, komoly törést okoz az idősebb generáció azon tagjai számára, akik még erre számítva nőttek fel. A filmben látható apa saját értékrendje szerint a lehető legjobbat akarja, hiszen lányainak egyenesen házat épít a sajátja mellett. Igaz, hogy a nővérnek szánt első házat abba kellett hagyja, mikor az évekkel ezelőtt Norvégiába szökött falubéli szerelmével, de mellette elkezdett egy másikat a fiatalabbnak. Persze közben az átmenet éveiben a pénz elfogyott, így az új házhoz a félkész házból bontja a téglákat konok nekibuzdulással, amelyben egyszerűen nem akarja tudomásul venni, hogy a másik lány is – rendes rendszerváltás utáni kelet-európaiként – ugyancsak nyugatra vágyódik, és naponta az au pair honlapokat böngészi. Szerény, jól felépített, remekül megírt és nagyon jó, visszafogott alakításokon alapuló film a Dom, amely úgy kerüli el a kliséket, hogy közben minden kockáját átitatja a kelet-európai tárgyi világ és mentalitás.
Ugyancsak a társadalmi szerepek megváltozásáról illetve azok el (nem) fogadásáról szól a Panorama szekció nyitófilmje, a francia Tomboy. Szerető, ideális család költözik egy vidéki városka erdő közeli lakótelepére két (hat és tízéves) gyerekével, valamint a terhesség utolsó hónapjaiban lévő anyával. A teljesen fiús nagyobbikról egy esti fürdés alkalmával hamar kiderül, hogy valójában lány, azonban a környékbeli gyerekek között fiúnak tetteti magát. Céline Sciamma (aki már első filmjével is figyelmet keltett 2007-ben Cannes-ban) elképesztő feszültséget tud létrehozni ebből az egyszerű, szinte banális szituációból. A film nagy részében olyan izgalommal figyeljük, hogy vajon észreveszi-e a többi gyerek foci, verekedés vagy éppen úszás közben, hogy nem fiúról van szó, mintha valami thrillert néznénk. A természetes egyszerűség, amivel sikerül téttel bíróvá (hiszen a főszereplő számára valóban az) tennie és finom, ártatlan erotikával fűszereznie egy mindennapi helyzetet, különlegesen tehetséges és ígéretes fiatal rendezőnőt jeleznek, akinek a nevére a jövőben érdemes odafigyelni.
Meglepő lehet, hogy négy nap elteltével a versenyprogram egyetlen alkotása sem került be az összefoglalóba, azonban sajnos ezekkel a válogatási elvekkel a Berlinálé jó úton halad (fő programjának) az eljelentéktelenedése felé. Nálam végleg a biztosítékot Victoria Mahoney színésznő elsőfilmje, a Yellingto the sky verte ki, amelyet pechemre úgy néztem meg, hogy előtte nem olvastam végig a katalógusban részletesen vázolt történetet. Így egyszerűen érthetetlen volt az egész, ugyanis Mahoney a filmes történetmesélés, karakter- és viszonyábrázolás legalapvetőbb kérdéseivel sincs tisztában: a világszerte híressé vált Precious világát próbálja meg hasonlóan független filmes modorban tálalni, de semmi nem áll össze. Amivel önmagában semmi gond nem lenne, ha valaki meg tudja szerezni rá a pénzt, forgasson, de hogy ezt a Berlinálé miért veszi be, az teljesen érthetetlen.
Előzetesen sokat vártam az argentin El premio-tól (A díj), a katonai diktatúrában számára ismeretlen családi titkot tartani kénytelen kislány története ugyanis izgalmasnak tűnt. Azonban az elsőfilmes Paula Markovitch, bár mindent megtesz (hosszú beállításokban követi a sivár tengerpartot, a gyerekek önfeledt játszadozását, a viskóban tengődő anya és kislánya mindennapjait), nem tudja elérni, hogy a dolgok megtörténjenek a kamera előtt. Egyetlen olyan momentum nincsen a filmben, amelynek ne lenne ugyanilyen hatása, ha regényben olvasnánk.
Hétfőtől azonban még sok minden történhet, ringbe lép ugyanis Miranda July, Asghar Farhadi és persze Tarr Béla is.
