Már éppen felmenne a Belügyi Népbiztosság főbejáratához vezető lépcsőn Volkogonov, amikor az emeleti ablakból kiugrik a közvetlen felettese, és előtte pár méterre csapódik a betonba. Az ablakból egy vészjósló arc néz ki a kopasz titkosrendőrre és a szája elé helyezett ujjával jelzi, jobban teszi, ha nem beszél arról, amit látott. Pár perc múlva már olyan közönyösen takarítják el a kiloccsant agyvelőt a lépcsőről, mintha csak borscs ömlött volna ki, és mégis, ez a munkanap Volkonogov egész addigi életét felforgatja.

1938-ban járunk Szentpétervárott, a sztálini terror és az állami paranoia maximális fokozatszámon pörög, olyannyira, hogy még a civilek kínzásával foglalkozó belügyi erőszakszervezet tagjai sincsenek biztonságban. Volkonogov egész egységét félreállítják, a kirúgásnál jóval drasztikusabb módszerrel. Az indokot sosem tudjuk meg, de igazából teljesen lényegtelen, hiszen a film egyik fő állítása, hogy a Szovjetunió és az ehhez hasonló totalitárius rendszerek tettei a folyamatos elrettentést szolgálják, irracionális önkényen alapulnak, és a szerencsétlen áldozatok likvidálásához csak azért fűznek hazug magyarázatot, hogy azzal is erősítsék a központi propagandát, és hogy lehessen valamit a hivatalos papírokba írni.

Mit tehet egy titkosrendőr, aki anélkül, hogy rászolgált volna, hirtelen a rendszer ellenségévé válik? A Captain Volkonogov Escaped büszkén felvállalja műfajiságát, ebből következően a lehető legegyszerűbb választ adja, és a lehető legzsigeribb emberi reakciót mutatja be: a címszereplő menekülni kezd.

Forrás: Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztivál

Natasha Merkulova és Aleksey Chupov rendezőpáros egy feszes és lebilincselően izgalmas thrilleren keresztül szemlélteti a sztálini terror fékevesztettségét és abszurditásig fokozott embertelenségét. Üldöző és üldözött párharcának dramaturgiájára építette fel a filmjét, Volkonogov ugyanúgy űzött vadként menekül a nagyvárosban, mint Harrison Ford A szökevényben, ugyanúgy van egy listája, hogy kiket keressen fel, a célja azonban egészen más.

Belülről ismeri a rendszer működését, így pontosan tudja, hiábavaló lenne azt bebizonyítania, hogy alaptalan vádak miatt akarják kínvallatás alá vetni. Őt már csak az foglalkoztatja, hogy a halála után mi történik vele, egy számára nagyon is valóságos tűnő rémálom hatására bűnbocsánatot akar nyerni a megkínzott és halálra ítélt áldozatai hozzátartozóitól.

Ezáltal az amúgy nyílegyenes vonalvezetésű film bizsergetően izgalmas és örök érvényű dilemmákat tár elénk bűnről és bűnhődésről, arról a mélyen emberi vágyról, hogy a megbocsátás gesztusa által megnyugtathassuk a lelkiismeretünket. Racionálisan nézve egy elveszett ember szánalmas vergődését látjuk, aki nem érdemel feloldozást, aki olyan szörnyűségeket követett el, amikre nincs bocsánat.

És mégis, a Captain Volkonogov Escaped elérte, hogy minden egyes találkozás alkalmával hasonlóan zaklatott lelkiállapotba kerüljek, mint a főszereplő, én is szomjazzak a megnyomorított, kisemmizett hozzátartozó feloldozó szavai után. Nehéz leírni, miért volt ez így, de talán Volkonogov meghökkentő csökönyössége vont a hatása alá, nevetségesen esetlenül és önző módon tálalt vallomásai mögött nemcsak a kétségbeesést érzékeltem, hanem valamiféle emberi nagyságot is. Hihetetlenül nagy erő kell ahhoz, hogy bevalljuk, mennyire alávaló emberek vagyunk.

Ehhez persze kellett Yuriy Borisov, aki érzékenységet, tanácstalanságot és a sarokba szorított állat mentalitását egyaránt tükröző játékával mélyítette el Volkogonov karakterét. Rendkívüli tehetség, ahogy a tavalyi cannes-i fesztivál meglepetéssikerében, a Compartment No. 6-ban, úgy itt sem fél attól, hogy néha mélységesen ellenszenves legyen, hogy aztán onnan küzdje fel magát. Olyan sok energia összpontosul benne, hogy még a legelesettebb pillanataiban is rejlik benne némi zabolázatlan vadság.

A forgatókönyv szerencsére egy pillanatig sem akarja Volkonogovot mentegetni, lelkifurdalása csak akkor nyilvánul meg tettekben, amikor őt is ellenségnek nyilvánítják. Azáltal, hogy egy drámaian szélsőséges helyzetbe dobja őt a film, a lehető legprovokatívabb módon képes azt vizsgálni, milyen mélyreható változást idézhet elő az emberben a halál közelsége.

És persze a diktatúrák korlátairól is fontosat állít: Volkonogov hiába szolgált egy olyan rendszert, ami állami szintre emelte az ateizmust, teljesen nem tudta átformálni őt. Valahol mélyen megmaradt benne az ortodox kereszténység világképe. Zsigeri módon fél a pokoltól, ez a rettegés aztán a saját tetteivel való őszinte szembenézéssé növi ki magát, és egy katartikus hatású, mélyen megrendítő cselekedettel zárul a film.

A Captain Volkonogov Escaped amellett, hogy hiánytalanul teljesíti egy üldözős thrillerrel szembeni elvárásokat, vagyis a feszültség sosem illan el belőle, pont annyira brutális, hogy az ne tűnjön öncélúnak és hatásvadásznak, de kellő erővel érzékeltesse a sztálini Szovjetunióban rutinszerűen működtetett terror kegyetlenségét és mély beágyazottságát az emberek mindennapjaiba. Néha olyan abszurd, a saját történelmünk okán mégis ismerős fordulatok tarkítják a filmet, hogy a megdöbbenés zavarodott nevetésbe csap át.

Van azonban egy pillanat az elején, amelyek az alkotók szándékától függetlenül vált ki kényelmetlen éréseket, ez pedig az orosz kulturális minisztérium logója. Mit kezdjen a néző egy olyan filmmel, amelyet a háborús agresszor Oroszország kormányzata támogatott? Egyáltalán, a háború idején etikus beválogatni az ilyen típusú filmeket egy rangos fesztivál programjába? Ebben a kérdésben az ukrán filmesek egy csoportja és a Karlovy Vary-i fesztivál vezetősége eltérő véleményt fogalmaztak meg.

Ukrán filmesek nyílt levélben ítélték el a Volkonogov beválogatását a Karlovy Vary-i filmfesztivál programjába: „A orosz kulturális minisztérium által anyagilag támogatott film vetítése a háború kellős közepén tisztára mossa és erősíti Putyin rezsimjét.” Sarkos véleményük szerint emiatt „a nemzetközi közösség figyelme elterelődik az Ukrajna ellen elkövetett háborús bűnökről”.

A fesztivál válaszában kiállt a döntése mellett, megjegyezve, hogy a tavalyi velencei fesztivál egyik legerősebb filmjének tartják a Volkonogovot, és még tavaly ősszel meghívták Karlovy Varyba. Döntésüket többek között azzal indokolták, hogy a sztálini diktatúra idején játszódó thrillerben nyilvánvaló párhuzamok fedezhetők fel a mostani orosz politikai klímával, és ez fontos aktualitást kölcsönöz a filmnek az Ukrajnában folyó háború idején.

„Úgy gondoljuk, hogy a film találó leírást ad arról, hogyan befolyásolhatják egy despotikus vezető manipulatív cselekedetei a társadalom többségének gondolkodásmódját. Előbb szándékosan kijelöli a rezsim ellenségeit egy ideológia nevében, majd kíméletlenül megsemmisíti őket. A film rámutat, hogy ezek a cselekedetek végül nemzeti tragédiához vezetnek” – olvasható a fesztivál közleményében. „Ebben az értelemben a Captain Volkonogov Escaped című filmet a jelenlegi orosz állami rezsim közvetett, de nagyon határozott kritikájának tekintjük.”

Az ukrán filmesek teljes bojkottra való felhívása érthető a részükről és nyomós okok szólnak mellette. Országuk és nemzetük léte veszélyben van, megpróbálnak minden lehetséges fronton védekezni az orosz agresszió ellen, ebbe tartozik bele az, hogy egy nemzetközi szintű, egységes fellépés következtében minél inkább elszigetelődjön Oroszország a világtól.

De az is egy érvényes irányelv, hogy nem utasítunk el elvből minden műalkotást, ami Putyin rendszerének támogatásával jött létre, hanem először megkettőzött figyelemmel keressük benne a propaganda jeleit. A Volkonogov átmegy ezen a teszten, sőt, a mostani háborús időkben, amikor teljes kegyetlenségükben újraéledtek az orosz birodalmi törekvések, még inkább szükség van erre a filmre, amely az orosz múlthoz kíméletlenül kritikusan viszonyul, és ahogy azt a fesztivál vezetői is megjegyezték, több átfedést mutat a jelennel.

A filmet az 56. Karlovy Vary Nemzetközi Filmfesztiválon láttuk, magyar bemutató dátumról egyelőre nem tudunk.