Kapcsolódó anyagok

Sokág bámultuk azt a pókforma hálóarcú lányt, míg eldöntöttük nem tulajdonítunk jelentőséget az epizódnak, hanem megpróbáljuk átadni magunkat a puszta vizuális élménynek. Nem volt nehéz. Hihetetlen képekkel találkoztunk Cathrine Maximoff Uzes Quintet című darabjában, ami semmiről nem szól, de mozogva beszél. Avagy mindenről szól. A testek a tájban különféle földi dolgokra emlékeztető mozdulatsorokat végeznek, de az egész elég földöntúli. Egy ideig világvégi rehabilitációs központon gondolkoztunk, majd azon, hogy talán a betegség pont az, hogy csak mozgással képesek kifejezni magukat, de kis továbbnézéssel levetkőztük az értelmezési kényszert, és elfelejtettük a betegség szót. Csak szerettem volna megérinteni azt a fekete testet a fehérnek tűnő búzamezőn, átölelni a síró pocakost, beszállni az akrobatikus násztáncba vagy végigsimítani a hálóarcon, minden rendben lesz. A koreográfiákból zaklatott energiák sütnek, mégis valami egyensúlyt éreztem. Emlékeztet valamire.

Emlékeztem egy fogadalmamra is, hogy ha még egy film arról, hogy hogyan forgatunk filmet, részletesen leírom, hogy készül egy cikk. Már a nyelvemen volt egy anyád, mikor a Stop! címűnek sikerült rövid idő alatt addig csavarni ezt az alapsztorit, hogy el is vesztettem, de röhögve fogtam a fejem. Olyasmi volt végül, mint egy film egy film forgatásáról, amiben egy filmet forgatnak, és az egész tulajdonképpen egy színházi előadás, amit az első jelenetben szereplő tékás lány néz a tv-jében. Körbeértünk, holnap folytatjuk.