Cs. Nagy Sándor: Holdfényes év

filmhu: Kezdjük az elejéről! Hogyan kerültél a filmszakmába?

Cs. Nagy Sándor: Bevallom, utálok magamról beszélni… Tizennyolc évesen, ’86-ban kerültem a filmgyárba, ahol annak rendje és módja szerint végig kellett járnom a szamárlétrát. Akkoriban, még szocializmus volt Magyarországon, és mind a főiskolára, mind a filmgyárba iszonyúan nehéz volt bekerülni. Először felvételvezető-gyakornok, majd segédoperatőr-gyakornok, aztán segédoperatőr lettem. Nekem az a filmgyári négy év volt a főiskolám…

filmhu: Ez tényleg nem kis dolog, mert a mai fiatal filmesek ebből kimaradnak, alig részesülnek gyakorlati képzésben…

Cs.N.S: Egyik barátomat akkoriban vették fel operatőr szakra, és a főiskola négy éve alatt sokkal kevesebbszer jutott kamera közelébe, mint én.
Amikor először jelentkeztem rendező szakra, Szabó István indított osztályt. Azt mondta, hogy mindenképpen szeretné, ha ide járnék, de még túl fiatal vagyok, ezért az utolsó körben kiestem. És az volt a vicc, hogy rá egy évre már az ő filmjében, a Találkozás Vénusszal-ban dolgoztam, mint segédoperatőr. Akkoriban, magyar- és koprodukciós játékfilmekben dolgoztam, megismertem az egész stúdiórendszert. Megvoltak a műtermek, a szakemberek, mindenki mindenkit ismert, mindenki tudta, hogy kitől mit lehet elvárni. Kis túlzással, a Mafilm akkoriban olyan volt, mint egy kis Hollywood. Úgy érzem, óriási szerencsém volt, hogy dolgozhattam ebben a világban.

filmhu: 2000-ben önként otthagytad a filmgyárat. Mi történt utána?

Cs.N.S: Amikor otthagytam a filmgyárat, addigra már csináltunk Komár István barátommal rövidfilmeket, amik különböző amatőrfilmes fesztiválokon díjakat is nyertek. És bár mindig is rendező szerettem volna lenni, rájöttem, hogy hosszú folyamat, míg az ember beérik arra, hogy filmet rendezzen, az operatőri munka pedig mindig közel állt hozzám. Ezért operatőrként kezdtem el dolgozni a Balázs Béla Stúdióban, majd a Pesty Fekete Doboznál. Később ott én lettem a vezető operatőr, rengeteg dokumentumfilmet forgattunk és ennek köszönhetően bejártam szinte az egész világot.

Mindig a partvonal mellől kellett fociznom

Hajdu Szabolcs akkoriban készítette első filmjét a Balázs Béla Stúdióban, és felkért, hogy legyek az operatőre. Így kerültem a Balázs Béla közelébe, amelynek akár külön fejezetet is szentelhetnénk. A stúdió ugyanis díjat adott az első filmünkre, az Élet csodálatos dolog-ra, amit Komárral csináltunk egy független filmfesztiválra. A sors fintora az volt, hogy a díjat, amikor át akartuk venni, mégsem adták oda. De másodszorra sem volt szerencsém a BBS-sel. A Pesty Fekete Dobozon keresztül ugyanis pályáztam a Caligula című filmemmel és a 4K kuratórium megítélt az elkészítéséhez 800 ezer forintot, ami abban az időben egy független kisfilm elkészítéséhez nagyon kedvező összegnek számított. Amikor azonban elmentem a 4K kuratóriumhoz, hogy átvegyem a pénzt, azt közölték, hogy sajnos minden pénzt a BBS-nek kellett adni, kérjem el tőlük. A BBS-ben viszont azt mondták, hogy most nem tudják odaadni a pénzt…

filmhu: A BBS volt ebben ludas, vagy adminisztratív tévedés történt?

Cs.N.S: Végül is szerencsére a történet úgy folytatódott, hogy vettem 200 tekercs szuper 8-as filmet és saját erőből kezdtem el forgatni. Erről tudomást szerzett néhány ember a Balázs Bélában és akkor kaptam támogatást. Persze nem akkora összeget, mint amennyit az 4K megítélt, mindegy…

filmhu: Amikor elkezdtél filmeket önállóan rendezni, főállásban még a Pesty Fekete Doboznál dolgoztál?

Cs.N.S: Igen, legalább négy évet. Utána kezdtem el mindenfelé dolgozni szabadúszó operatőrként. Akkor már családos ember voltam, megszületetett az első lányom, kénytelen voltam megteremteni az anyagi hátteret a családom számára.

filmhu: A Pesty Fekete Doboz politikus filmjei mennyire álltak közel a lelkedhez?

Cs.N.S: A szocializmus alatt szocializálódtam és ott nem lehetett nem foglalkozni a politikával, de soha nem érdekelt igazán. Én a Pestyéknél készült munkáimat nem politikai filmeknek, hanem szocio-dokumentumoknak tekintem. Ezek a mozik a szabadság első zavaros éveiben készültek. Sok értékes emberrel dolgozhattam ott. Akkoriban egyik napról a másikra legvadabb helyekre is elkerülhettél. Forgattunk Kambodzsában, Csecsenföldön, Irakban, Kurdisztánban, nem egyszer életveszélyes körülmények között…

filmhu: Az egyik interjúdban azt nyilatkoztad, hogy veszélyesebb az élet idehaza Magyarországon, mint a háborús országokban…

Cs.N.S: Amikor Csecsenföldön forgattunk, sokat bombáztak, hihetetlen feszültség volt a városban. Olyan volt, mintha egy amerikai film peregne a szemünk előtt. A házak nagy része romokban állt, csak a csupasz homlokzatok látszottak mindenütt. Az utcákon emberek kullogtak nylonzacskókkal, nem lehetett tudni, hol élnek, miből élnek. Időnként orosz tankok jelentek meg zsoldos katonákkal tele, igazi világvége hangulat uralkodott…

Ahogy mostanában figyelem, hogy mi történik itt, Magyarországon, „fű alatt” sok hasonlóságot vélek felfedezni az itteni és az ottani helyzet között. Persze nem olyan látványosan, de az a típusú szociális figyelmetlenség, közöny ami ezt az országot átjárja és az a fajta hihetetlen szegénység, ami rengeteg embernek az osztályrésze ma Magyarországon, az kicsit hasonlít a Csecsenföldön tapasztaltakhoz. Túl sok a nylonzacskóval mászkáló hontalan!

Nem engedte, hogy filmezzünk, csak azt, hogy fotózzunk, meg beszélgessünk Hunter S. Thompsonnal (A háttérben Vágvölgyi B. András)

filmhu: Öt filmedet láttam, mind nagyon szomorúak, nyomasztó, dekadens életérzés árad belőlük…

Cs.N.S: Az elmúlt tíz évben úgy hozta a sors, hogy mindig a partvonal mellől kellett fociznom, erre az Aranyváros a legjobb példa. 15 millióból csináltuk meg 35-ösre és abban az évben minden film 80-100 millióból készült. Tehát már ez önmagában is egy extrém sport. Csak hát valahol van bennem egy ilyen „extrém sportos”, vagy még pontosabban, rákényszerültem, hogy az legyek.
 Így kénytelen voltam bevállalni a Hintát kötök az életemből-t is. A Képzelt kínai-t bemutatták a Marosvásárhelyi Filmfesztiválon, és én is részt vettem a vetítésen. Előtte is sokat utaztam Erdélybe, és sokat forgattam ott. Tudtam, hogy milyen problémákkal küszködnek arrafelé az emberek, de volt bennem egyfajta torz szentimentalizmus, hogy ott azért mégis más, emberibb, békésebb az élet. Nagyon sok őszinte, tiszta emberrel ismerkedtem meg, Úgy éreztem, hogy ezek a nyomorúságos körülmények között élő emberek sokkal inkább emberek tudtak maradni, mint mi itt, Magyarországon, a nagy luxusban.

És akkor az egyik parajdi származású barátom elmesélte, hogy a szülőfalujában kilenc gyerek lett öngyilkos, többek között egy 12 éves kisfiú, aki saját nadrágszíjával fojtotta meg magát. Ez a történet szíven ütött és a saját objektivitásomat kérdőjelezte meg. Izgatni kezdett, hogy mi történt. Filmjeim nagy része is azt próbálja kideríteni, hogy mitől lesznek ilyen dekadensek az emberek a társadalmon belül, hogy miért nem tudunk a civilizációval pozitívan együtt élni?

Három-négy év távlatából újra megnéztem a filmjeimet és én is úgy érzékelem, hogy súlyosan dekadensek és nagyon negatív jeleket küldenek kifelé. Ezek a filmek – az Aranyváros, a Caligula - az akkori világlátásomat tükrözik. Nyilván kivetült bennük a saját lelki betegségem, valószínűleg gyógyszerként használtam őket a neurózisom kezelésére.

De aztán lassanként rájöttem, hogy felelősséggel tartozom azért, hogy milyen filmeket csinálok. Mostanra, és elsősorban a háborús filmek hatására érett meg bennem az a gondolat, hogy ebben a nagy negativitásban én is tovább gerjesztem a negativitást, ha csak arról beszélek, hogy mennyire kilátástalan az emberek sorsa. Ezért elhatároztam, hogy a következő filmem mesefilm lesz.
A Holdfényes év alapvetően ezt a lelki változást fogja tükrözni.

filmhu: Hogyan következett be ez a lelki változás?

Cs.N.S: Azt tapasztalom, hogy jobban működöm, hogyha pozitívan gondolkodom. Másrészt időközben még két lányom született, tehát most már három gyerekem van és én a magam módján megpróbálok mindent megtenni azért, hogy nekik jobb legyen. Megpróbálok pozitív üzeneteket küldeni. Túl akarok lépni a saját negativitásomon, hiszen rájöttem, hogy aranykorban élünk ahhoz képest, hogy milyen volt az élet a világháborúkban, vagy akár most, az iraki háborúban.

filmhu:Már az is egy pozitív üzenet, hogy lett három gyereked. Mert ezzel arra voksoltál, hogy mégis érdemes élni.

Cs.N.S: Időnként még mostanában is megszólal bennem az a skizofrén belső hang, hogy „figyelj, nem érdemes, hova tekersz, nincs értelme. Próbálj csak ellavírozni, eléldegélni és nem kell belefeccölni annyi energiát, mert úgysem jönnek össze a dolgok, a példák is ezt igazolják.” Lehetnék nagyon szkeptikus is, hiszen 12 éves filmes múlttal a hátam mögött még mindig nem jutottam olyan lehetőségekhez, mint annak idején a stúdiórendszerben filmet készítők.

Akkoriban még működött a Balázs Béla Stúdió, ahol az összes fiatal ki tudta magát próbálni, megvolt a lehetőségük, hogy megtalálják a saját hangjukat. Másrészt meg volt egy nagyon jó párbeszéd, egy nagyon jó műhelymunka, ahol egyből megmérettetésre kerültek a filmek. Emlékszem olyan Balázs Bélás vetítésekre, ahol a film után nagyon komoly viták és küzdelmek folytak egy-egy film érdekében. Ez most már nem létezik, és nekem nagyon hiányzik, időnként légüres térben érzem magam.

Időnként légüres térben érzem magam (A háttérben Lukács Dávid operatőr)

Néhány barátommal, rendezőkkel, operatőrökkel, gyártási emberekkel elhatároztuk, hogy megpróbáljuk a stúdiót feltámasztani. Már egy éve ezen dolgozunk. Beadtunk egy 12 oldalas javaslatot is a Balázs Béla megreformálására. Fél év után végre sikerült az MMK-val is tárgyalásokat kezdeményeznünk, de mindenütt a szakmában uralkodó bürokráciával,  pénztelenséggel, meg nihilizmussal találtuk magunkat szemben. Ezzel az „ej’ ráérünk arra még”-szemlélettel.

filmhu: Azért az igazság kedvéért hozzá kell tenni, hogy a rendszerváltás előtt a Balázs Béla Stúdiónak más volt a szerepe, hiszen ez volt az egyetlen hely, ahol nem volt cenzúra, vagy csak módjával. Mostanában viszont egész másért lenne fontos, hogy újra létezzen, nevezetesen hogy legyen egy védőburok a fiatalok körül, ahol az első lépéseket megtehetik.

Cs.N.S: Véleményem szerint ez a cenzúra ma is létezik. Csak ma nem a politika cenzúrázza a filmeket, hanem a pénz. És ez legalább olyan kegyetlen, legalább olyan kemény, mint a politikai cenzúra…

filmhu: Mesélj valamit most készülő filmedről!

Cs.N.S: A Holdfényes év mesefilm, a történet az Apokalipszis után kezdődik.
Számomra az Apokalipszis nem azt jelenti, hogy vége a világnak, minden megszűnik.  Egyszerűen csak valamifajta katarzison, drámán keresztül egy új típusú gondolkodásmód, életmód jön létre. Ez történt az I. világháború esetében is, amely maga is Apokalipszis volt.

A film története egy világháború, mondjuk azt, hogy a III. világháború után kezdődik. Mostanában sokszor mosolygok azon, hogy nagyon sok értelmes, okos ember észre sem veszi, hogy a legkisebb bosszúság esetén is úgy fogalmaz: „ez maga a pokol”. A pokol, a purgatórium, a mennyország mint fogalmak a keresztény vallásban jelentek meg. Én a lélekvándorlásban hiszek és alapvetően inkább azon a spirituális úton gondolkodom. Éppen ezért próbálom az emberekkel megértetni, hogy nem ez a pokol. Én ugyanis láttam az igazi poklot, amikor a háborúkat jártam kamerával a kezemben. Azért érezzük úgy, hogy ez a pokol, mert iszonyúan félünk. A magyar társadalmat nagyon komoly félelem járja át.

A Holdfényes év a valódi pokolból, egy földalatti világból indul, ugyanis az életben maradottak nagy része az apokalipszis után lekényszerült a föld alá. Ott emlékezik vissza a főhős arra a világra, amiben korábban élt, a Kakas évében, 2005-ben. A többiek nagy része már a föld alatt nőtt fel, a világot már csak a főhős visszaemlékezésein keresztül tudják elképzelni. Az ő számára pedig 2005 valóságos aranykor volt.

filmhu: Pontosan kidolgozott forgatókönyv alapján dolgoztok, vagy improvizáltok?

Cs.N.S: Úgy kezdtünk el forgatni, hogy igazából nem volt kész forgatókönyvünk. Volt egy erős belső intuícióm, hogy hogyan induljunk el, a lelki szemeim előtt képek és filmsorok jelentek meg. De mivel nem megírt sztoriból dolgoztunk, egyrészt nehezebb, más szempontból viszont sokkal könnyebb volt a forgatás. Ennek a munkastílusnak megvan a maga bája, de a nehézsége is.

Ez a film is kemény lesz, de már nem lesz olyan végletesen szkeptikus. Tehát itt is szembesülünk azzal, hogy szinte senkik vagyunk, és nem igazán tudunk semmit sem tenni azzal az erővel szemben, ami ma a világot irányítja. De kiérződik belőle az a fajta pozitív hozzáállás, hogy ha mást nem, akkor legalább a saját környezetünket próbáljunk jobbá tenni…

filmhu: Valóban mesefilm lesz ez? Gyerekeidnek meg fogod mutatni?

Cs.N.S: A 14 éves lányomnak szeretném megmutatni. A háborús filmet nem mutattam még meg neki, de ezt igen. Ebben a filmben is lesznek kegyetlen jelenetek, lesz boncolás, mindenféle olyan dolog, ami az emberi élethez hozzátartozik. De azt érzem, hogy ma már a 14-15 évesek is annyira érintettek, szinte felnőttként látják a világot, ahogy mi. És bennük még rengeteg energia, életerő van és ez nagyon jó. De ugyanakkor meg azt gondolom, hogy a saját tapasztalatainkat kötelesek vagyunk átadni nekik.

Elkezdtünk különböző furcsa jeleneteket fölvenni a sivatagban

filmhu: Ki lesz a film főszereplője?

Cs.N.S: Több főszereplője van a filmnek, többek között jómagam is játszom benne. Ez is egy furcsa változás az életemben, soha nem gondoltam volna, hogy egyszer még ráveszem magam arra, hogy a kamera előtt játsszak. Valamilyen szinten ez is kényszerből alakult így, akárcsak annak idején a Caligula. Amikor a Wildorado című film forgatását befejeztük Amerikában, azt terveztük, hogy elkészítjük a folytatását is. Szerettem volna a korábban bejárt
helyszíneket fölvenni, de az a dokumentumfilm meghiúsult. Akkor döntöttem úgy, hogy amatőr módon játékfilmet csinálunk. Vettünk 100 tekercs szuper 8-ast és belevágtunk.

Barátaimmal színésszé avanzsálódtunk és elkezdtünk különböző furcsa jeleneteket fölvenni a sivatagban. Rögtönöztünk New Orleans-ben, mindenfelé, ahol jártunk Az eredmény egy furcsa roadmovie lett, amelynek volt egy megdöbbentő, meghatározó állomása. Én hiszek a karmában, úgy érzem, hogy az embernek az élete maga is egy spirituális út. Tehát minden egyes találkozás, még a legnegatívabb is, hozzátartozik az életedhez, a lelki fejlődésedhez. Találkoztunk Hunter S. Thompsonnal, a Félelem és reszketés Las Vegasban című Terry Gilliam-film (és ezen kívül persze sok más film és könyv) írójával. Ő a film után Las Vegas-ban maradt. Nagy szerencsénkre találkoztunk vele, beengedett magához és beszélgettünk vele körülbelül négy órát az életről, Amerikáról, meg az õ szemléletéről, világlátásáról. Azt nem engedte, hogy filmezzünk, csak azt, hogy fotózzunk, meg beszélgessünk. Már nagyon idős volt, nagyon elzárkózott mindenkitől. Sokak szerint az, hogy bekerültünk hozzá, kész csoda, mert már senkit nem fogadott. Találkozásunk után egy hétre, még Los Angelesben kaptuk a hírt, innen Magyarországról, hogy öngyilkos lett, főbe lőtte magát.

filmhu: És hogyan folytatódik a film története? A szereplők a föld felett új életet kezdenek, kialakul egy új civilizáció?

Cs.N.S: Egy előőrs elindul megnézni a föld fölötti világot, hogy mit lehet ott kezdeni. Terveink szerint a Holdfényes év egy trilógia első része lesz, tehát lehet, hogy ez a film úgy fejeződik be, hogy kijönnek a föld fölé, aztán a történet folytatódik tovább a következő filmben, aminek valószínűleg az lesz a címe, hogy a Kutya éve. Az embereknek megvan a lehetőségük, hogy tiszta lappal indulhassanak, de kiderül, hogy ez iszonyúan nehéz, mert mindenki hozza magával a régi beidegződéseket, a sorsát.

filmhu: Milyen stádiumban tart most a film?

Cs.N.S: A film most ott tart, hogy az Amerikában forgatott szuper 8-as jelenetekből összevágtunk egy 50 perces anyagot, ami valamennyire már tükrözi ennek a visszatekintésnek a hangulatát. Szeretném beépíteni azokat az anyagokat is, amiket előzőleg Vagesszal (Vágvölgyi B. András) forgattunk a világ legkülönbözőbb pontjain, de sokat kell még forgatnunk Magyarországon is. Persze, még nagyon a munka elején tartunk.