Igazság szerint nem a nosztalgia vezérelt a film elkészítésében, hanem ez az életenergia, amit akkor kaptam azon az esküvőn. Úgy gondoltam, hogy sokan nincsenek azzal tisztában, hogy milyen energia rejlik ebben a népzenében, a viseletben, a tánckultúrában. Ráadásul ez egy aktív dolog, nem csak abból áll, hogy odamegy az ember és nézegeti, hanem bevonják, énekelni, pálinkázni kell, ráadásul a kulináris kultúra is jelen van benne. Én utána elkezdtem néptáncolni, forgattam Sebestyén Mártával és a Muzsikás együttessel, aztán együtt dolgoztam a filmben is szereplő Magyar Állami Népi Együttessel és a Nemzeti Táncegyüttessel.
Velük tulajdonképpen egy baráti közösség vagyunk, és én már régóta mondogatom nekik, hogy jó lenne megmutatni őket a világnak, mert ezeket a táncokat náluk senki sem tudja jobban csinálni. Ezen ők csak mindig nevettek, hogy persze-persze. Aztán tavaly mégis csak úgy álltak a csillagok, összejött a költségvetés, hogy el tudjuk készíteni velük a filmet. Kiemelném, hogy a Magyar menyegző nem azzal a céllal született, hogy egy szűk, népzenét, néptáncot kedvelő közönségnek kedvezzen, hanem ez egy romantikus film, mondhatni romkom, amiben a komédia talán nem annyira hangsúlyos, viszont egy átélhető, fiatalokról szóló történet, amihez lenyűgöző szereposztást sikerült összeszednünk.
Káel Csaba (középen) / fotó: Szupermodern Stúdió
Mekkora felkészülést igényel a szereplők részéről, szempont volt-e, hogy tudnak-e néptáncolni?
Mindegyik főszereplőnk megtanult néptáncolni. A tallinni filmfesztiválon sokan megdicsértek minket, hogy milyen ügyesen megoldottuk, hogy észrevehetetlen, amikor a dublőrök átveszik a táncot. Erre azt feleltük, hogy ez nem okozott gondot, hiszen nem is voltak dublőrök. Bubik Réka (aki a filmben Erzsit alakítja – A szerk.) például profi szinten tud néptáncolni, a mamája is néptáncos volt, Kovács Tamás pedig három hónap alatt megtanult táncolni. Emellett az akcentusokat is el kellett sajátítaniuk, ahol szükség volt rá. Franciska pedig sokáig tanulmányozta az idős asszonyokat az esküvőn, hogy tartják a kezüket, hová kell rakni a ruhadarabokat. Alaposan felkészültek, és nagyon örülök, hogy ez az új generáció ebben a filmben most megmutathatja, hogy milyen sokrétű a tudása. Nemcsak színészként, hanem táncosként, sőt Franciska esetében énekesként is. Persze a Hogyan tudnék élni nélküledből tudhatjuk, hogy jól énekel, de népdalokat előadni azért egy kicsit más.
Ahogy első nagyjátékfilmedben, a Bánk bánban, úgy a Magyar menyegzőben is központi szerepet kap a zene. Nyilván így van az életedben is, hiszen „civilben” a Müpát is vezeted. Hogyan látod a zene és a film kapcsolatát, milyen szerepet játszik a zene a saját filmes gondolkodásodban?
A filmnyelvet többféleképpen lehet megközelíteni. Létezik olyan rendező, akinek van egy önálló, saját filmes nyelve, azon keresztül mutatja be minden sztoriját. Én egy alkalmazkodóbb típus vagyok. Akár operát, táncelőadást vagy filmet rendezek, háklis vagyok rá, hogy ne törekedjen semmi sem a zene elé. Az az energia, az a gyönyörű tapasztalat, amit egy Verdi-opera, vagy akár a népdalok hordoznak, azt kívánja meg, hogy kiszolgálják. Utána meg tudjuk magunkat mutatni, de ne tolakodjunk elébe, ne gondoljuk, hogy Verdinél mi jobban tudjuk, hogy miről szól egy Aida. És hát itt is ez volt a helyzet, a zene és a tánc diktált egy világot, amit meg kellett teremteni, hozzácsempészni a 80-as évek líráját, és mindezt ráadásul Erdélyben. Ez elég sok kihívást jelentett. Tulajdonképpen a kameramozgatás volt ehhez a legkomolyabb eszközünk, a film egyik legszebb része a körfárt, amikor a két fiatal először elkezd vonzódni egymáshoz. Ebben van egy szándékos kikacsintás a Körhinta felé.
fotó: Szupermodern Stúdió
Mit éreztél még kihívásnak a munka során?
Nagyon nehéz menet volt az is, hogy ezeket a lenyűgöző viseleteket ne úgy mutassuk be, mintha múzeumi attrakciók lennének, hanem hogy természetes részét képezzék a filmnek. A népművészetnek nagy ereje, hogy az élethez szervesen kapcsolódik. Nem egy önkifejezési forma, nincs benne individualizmus. Ez egy közösségi művészet. Másolták a motívumokat. És ezek a motívumok honnan jöttek? A természetből, a virágoktól, a madaraktól. Az élet rendjét építették be vele a saját világunkba. Ilyenek a dalok is, mint az Anyám rózsafája. Három versszakos, de elmeséli annak a lánynak az egész életét, akit Törőcsik Franciska alakít.
Milyen volt a közös alkotómunka Lajos Tamással?
Nekünk ez egy jutalom volt, mert ugye játékfilmben a Bánk bán óta nem dolgoztunk együtt, ahol ő Zsigmond Vilmos mellett dolgozott a kettes kamerán. Tamással több mint 30 éves munkakapcsolat áll mögöttünk, jópár reklámfilmet csináltunk együtt. A reklámfilmezés megtanít egy elképesztően feszes teherbírásra, munkamorálra és együttműködésre. Ott nem lehet tökölni, mert ott áll mögötted a megrendelő, aki pontosan tudja, hogy a díszlet miért eddig épült, és ha nem használod, akkor megkérdezi, hogy miért nem, és pontosan tudja, hogy hány nap, hány óra kell, hogy megcsináljuk a filmet.
Amikor legutóbb beszélgettünk, még Szentendrén forgattatok a skanzenben, onnan mentetek tovább Erdélybe. Milyen élmény volt a kalotaszegi forgatás?
Lenyűgöző volt, elképesztő szeretettel fogadtak. Az ottani szereplők közül mindenki saját magát alakította. Csodálatos volt az is, hogy amikor Franciska először beöltözött a viseletbe, meg sem ismerték, mert úgy nézett ki, mint egy kalotaszegi lány. De Bubik Réka és a vőlegényét alakító Ertl Balázs is annyira természetesen és őszintén hatott a templomi közegben.
A kamera mögött Lajos Tamás / fotó: Szupermodern Studió
A Magyar menyegző világpremierjére a Tallinni Filmfesztiválon került sor tavaly ősszel. Milyen reakciókat kapott a film?
Nagyon érdekes volt, hogy a Q&A alkalmával az újságírók megköszönték a fesztiválnak, hogy a versenyprogram ezzel a filmmel nyit, mert megszokták, hogy a fesztiválokon mindig az élet nehezebb oldala kerül előtérbe, és mondták, hogy ők több ilyen pozitív filmet szeretnének.
A kész filmmel már túl vagytok egy négynapos erdélyi körúton is. Hogy érezted, mit jelentett az ottani közönségnek?
Ez egy tisztelgés volt a Magyar Kultúra Napja előtt, ami január 22-én van, de mi azt gondoltuk, hogy egy kicsit hamarabb megcsináljuk. Leírhatatlan öröm volt a négynapos székelyföldi túra. Kolozsvárott már levetítettük a stábtagoknak és a szereplőknek, már az is csodás volt. Végigénekelték, volt, aki felállt és táncolt, volt, aki megkönnyezte, a fiatalok nevettek, ahol kellett. A négy nap alatt mindenhol duplázni kellett az előadásokat, egy óra alatt elfogytak a mozijegyek, és közel 5000-en nézték meg. Aztán jöttek is a telefonok a magyarok lakta településekről, hogy náluk miért nincs még, és mondtam, hogy nyugi, most kezdődik az egész forgalmazása.
Meghozta a kedved a Magyar menyegző ahhoz, hogy többet forgass? Vannak már új filmes terveid?
A Nemzeti Filmintézetnél nem pályázhattunk, hiszen én vagyok az igazgatósági elnök. Tehát más forrásokból kellett összeszedni a pénzt. Ezúton is nagy köszönet a támogatóinknak, a MOL Új Európa és a Batthyány alapítványoknak és koprodukciós partnerünknek az MTVA-nak. Azt szoktam mondani, hogy majd filmezek, ha nyugdíjba megyek. Csak a Magyar menyegzőről azt gondoltam, hogy vagy most tudjuk megcsinálni, vagy soha.
