Ahogy a dogma mögött rejlő elgondolás fokozatosan körvonalazódik, szép lassan a filmrendezők egyéni hangja is jobban elkülönül egymástól. Ez elsősorban az örök kísérletező Lars von Trier és a konvencionálisabb Søren Kragh-Jacobsen közti különbség érzékeltetésében nyilvánul meg. Bár az utóbbi rendezésében készült Mifune utolsó dala sokkal kevésébe formabontó mint "testvérei", éppen ez az a film, mely leginkább el bírt szakadni a „dogmáktól” és a legszabadabban értelmezte azokat, lerázva ezzel magáról a sokéves beidegződéseket.