Túlértékelt mozis, alulpontozott televíziós szereplés
Kisfaludy András, a Magyar Dokumentumfilm Rendezők Egyesületének elnöke részben pozitívan vélekedik a pályázati rendszer változásairól. A normatív pályázat során figyelembe vehető fesztivállistán szerinte már csak egy kicsit kellene finomítani. Ugyanakkor a dokumentumfilmek esetében a mozinézettséget alapul vevő pontozási rendszert már kevésbé tartja szerencsésnek. Igaz ugyan, hogy Koltai Gábor Trianonjának 100 ezres látogatottsága, Tolvaly Ferenc Tibetben a lélek című filmjének 40-50 ezres közönsége vagy Kocsis Tibor Új Eldorádójának 20 ezres nézőtábora tekintélyesnek számít, de ezek egészen rendkívüli példák. A mozibemutató valójában csak egy szűk kört érint, és a számos dokus alkotásnak még a televíziós bemutatkozása sem megoldott.
Azonban a MADE vezetője szerint a dokumentumfilmek elsődleges és legnagyobb forgalmazási területe a közszolgálati, és/vagy kereskedelmi televíziók, valamint a kisebb, helyi, regionális, kistérségi televíziók. „A filmtörvény életbe lépése óta a játékfilm számára több száz milliót, csaknem egy milliárd forintot költöttek az úgynevezett artmozi hálózat felújítására. A dokumentumfilmeseknek ebből a szándékból és pénzügyi keretből nem maradt semmi sem, csak a vádaskodás, és ezen túl az a lehetőség, hogy forgalmazási problémáinkat oldjuk meg úgy, ahogyan tudjuk. Most a régóta kért normatív támogatás bevezetésekor az MMK felkérte a dokufilmes szakma képviselőit, hogy dolgozzák ki a rendszer főbb elemeit. Konkrét javaslatokat tettünk le az asztalra, ezzel szemben legnagyobb meglepetésünkre, minket meg sem kérdezve kihirdettek egy olyan sugárzásra vonatkozó pontrendszert, amely csak a négy nagy televíziót veszi figyelembe, a többit nem. Ez a döntés számunkra diszkriminatív, és borzasztóan ellentmondásos. Hátrányos, mert nem tartoznak a normatív rendszerbe azok a tévék, ahol tudatos szerkesztéssel, folyamatosan sugároznak dokumentumfilmeket, mint például a Hír Tv, ATV, Filmmúzeum, Spektrum, ugyanakkor hihetetlenül ellentmondásos az, hogy normatív pontot lehetne szerezni olyan kereskedelmi televízióknál, ahol sohasem vetítenek dokumentumfilmet, vagy ha igen, akkor az éjjel kettő, három órára esik a sugárzás. Ami a játékfilmnek az artmozi, az nekünk a köztévé, és a sok kisebb, egyes esetben mégis az ORTT által országosnak minősített televízió Hír Tv, ATV, stb.”
Miért fontos a sok a kisköltségvetésű film?
Alapvetően az egész struktúra átalakításra vár, véli Kisfaludy, aminek részeként a mostani, szelektív, körülbelül 140 millió forinton felül további 100-120 milliós pályázati forrást kellene találni, néhány kiemelt produkció számára. A jelenlegi összegek jórésze olyan, néhány milliós igényű filmek finanszírozására mennek el, amelyek többsége az európai filmpiacon nem versenyezhet a legalább tízszer nagyobb keretből dolgozó alkotók munkáival. ”Most ez az alap, ebből a szelektív keretből készül a magyar dokumentumfilmek többsége. Ezért kellene forrást találni a kiemelkedő, nagy költségvetésű produkciók számára, hogy legyen versenyképes filmünk a nemzetközi piacon, és hogy végre lássunk már olyan tudatos támogatási gyakorlatot, ahol a film ötletének megszületésétől, a gyártáson át, a terjesztésig, forgalmazásig a filmkészítés minden egyes fázisa megfelelő támogatást kap.”
Kisfaludy András szorgalmazza a műhelytámogatások bevezetését, amely részben megoldást is jelenthetne az előbbi felvetésre. Szerinte a hat legfontosabb műhelynek évente 5-10 millió forintot kellene juttatni, amihez a forrást a mostani MMK-s dokus kereten felül kellene megtalálni, és így folyamatos munkát lehetne biztosítani a tagoknak. „Mert ebben a pillanatban a produceri munkának még szinte egyetlen feltétele sem adott a dokumentumfilmes szakmában. A műhelymunka záloga lehet egy magasabb szintű szakmai munkának. A műhelymunka támogatása hozhat létre egy olyan szerves fejlődést, amiben kialakulhatnak a kisebb közösségekre jellemző alapvető értékek, azok, amelyek nélkül nincsen filmkészítés: kíváncsiság, minőség, szakmai hitelesség, de mindenekelőtt bizalom. Abban a műhelyben, ahol kialakulnak ezek az értékek, ott meg fogják találni a kollégák a maguk producereit is.”
Stőhr Lóránt, a MMK Dokumentumfilmes Szakkollégiumának tagja szerint a pénzek elosztásában „nem a személyes szimpátiák játszanak szerepet, vagy hogy ki mekkora név a szakmában, hanem alapvetően a beadott pályázatok minősége a döntő, ennek alapján hozta meg döntéseit szavazással az ötfős kollégium.”
A dokus tyúk-tojás probléma
Az MMK-s döntnök szerint az idei szelektív kiírásra beadott pályázatok többsége nem is igényelt hat millió forintnál többet. „A hazai értelemben nagy, 30-40 milliós támogatásra pedig egyáltalán nem pályáztak az alkotók, számolva a realitásokkal. A dokumentumfilmes szakkollégium jelenlegi összköltségvetése mellett hasonló, alacsony büdzséjű filmből évente körülbelül 30-40 támogatására van lehetőség, amire a szakma továbbélése végett nagyjából szükség is van.” A minőségi dokugyártás érdekében felhozott érv, hogy a rendelkezésre álló keretet 3-4 produkciónak kellene odaadni, tarthatatlan, mert ebben az esetben nagyon hamar véget érne a hazai dokufilmes gyártás, ahogy erre Kisfaludy András is utalt.
Ugyanakkor a szakkollégiumi tag is elismeri azt az alkotói érvelést, hogy a jelenlegi 142,5 milliós keret kisebb egy átlagos magyar játékfilm 250-300 millió forintos költségvetésénél, ami méltánytalan a dokumentumfilmezéssel szemben. A színvonalas dokuk hiányának megoldása alapvetően tyúk-tojás probléma, hogy előbb az alkotóknak kellene-e színvonalasabb filmeket készíteniük vagy a támogatóknak kellene több pénzt beletenniük a gyártásba. Időnként előfordul ugyan, hogy a szűkre szabott támogatásból a hazai viszonylatban színvonalas munkák készülnek, ahogy ezt az idei Filmszemle is bizonyította, azonban ezek a produkciók, ahogy már szó volt róluk, nem állják meg a helyüket az európai porondon: fesztiválokra még eljuthatnak, de külföldi televíziók ritkán érdeklődnek irántuk.
Stőhr ugyancsak új források felkutatását szeretné elérni, legalább 100 millió forint erejéig, de ez az MMK-val szemben nem a dokus szakkollégium feladata, mert az a rendelkezésre álló keret kiosztására hivatott szerv. Ugyanakkor érdemes volna a bevonható/bevonandó plusz forrásokat több csatornán keresztül eljuttatni a megfelelő helyre, például tematikus pályázatok vagy fiataloknak szóló kiírások létrehozásával. Stőhr szerint végeredményben a legégetőbb feladat egy átgondolt, nemzetközileg is ütőképes stratégia kialakítása a dokumentumfilmes szakma és az MMK együttműködésével.
Így Huszáriknak is nehéz lett volna
Buglya Sándor, a Dunatáj Alapítvány vezetője ugyancsak a műhelytámogatások híve. Az Alapítvány alkotói az idén 37 pályázattal indultak az MMK-nál - ebből öt doku és három ismeretterjesztő filmterv nyert durván négy és kettő millió közötti összeget -, de volt olyan év, amikor 54-gyel pályáztak. A dokus „mamutcég”-ről többen úgy vélekednek, hogy „viszi a pénzt”, és „dömpingárat” kényszerít a többi kisebb, egyszemélyes dokufilmes gyártóra, azonban Buglya Sándor szerint nagy műhelyként - például az ORTT-nél - ők is maximum két pályázattal indulhatnak. „Úgy tűnik, ez műhely ellenes. Pedig a műhelyben például a jogi és egyéb adminisztratív szabályoknak könnyebb megfelelni, van hozzá háttér. Valószínűleg Huszárik Zoltán sem tudta volna az elképzeléseit megvalósítani a mai körülmények között, mert elveszett volna a bürokratikus teendők útvesztőjében”.
Egy aktív alkotó közösséggel járó további előny, hogy ott dramaturgiai munka folyik, már saját maga szelektál a pályaművek között, vagy további fejlesztéseket javasol, és így a kuratórium elé lényegesen kidolgozottabb művek kerülhetnének. Emellett a műhely lehetőséget biztosíthat a több éven át tartó, folyamatkövető alkotások leforgatására is, amelyekre aligha adódik lehetőség a mostani rendszerben. Az általános gyakorlat az, hogy az ilyen jellegű munkák költségeit az egyszemélyes produkciók alkotói megelőlegezik, saját pénzt fektetnek a forgatásba, és amikor már közeledik a befejezés, akkor pályáznak.
A Dunatáj vezetője szerint az egyik legfontosabb probléma, hogy egy dokumentumfilm megszületésétől annak bemutatásáig, megmérettetéséig tartó folyamat hiányos. A finanszírozók - köztük a legnagyobb MMK - az anyagi elszámolást leszámítva, semmiféle elvárást nem támasztanak a kész produkciók minőségével kapcsolatban, vagyis a minőség a legtöbbször elsikkad, és nem számít kellő súllyal egy következő pályázat során. Buglya Sándor szerint ezen javít a normatív támogatás elve, amely éppen a színvonalas szerzőket igyekszik segíteni, de a többi megszólalóval egyetemben ő is vallja, hogy a megoldás felemásra sikerült. Hiszen többen is párhuzamosan forgatnak, és természetesen nem mindig azonos színvonalon dolgoznak, ezért hosszabb alkotói szakaszt áttekintve, és nem feltétlenül a legutolsó film alapján kellene egy következő tervet elbírálni.
Reform vagy forradalom?!
A dokumentumfilmekkel kapcsolatos nézet, miszerint a magyar közönségnek készülnek, és ezért helyük a hazai televíziókban van, ahol a legtöbb esetben - általában válogatás nélkül - megadják a pályáztatók által kért szándéknyilatkozatot egy filmtervre, ami végül is mindenkinek rossz, hívja fel a figyelmet Buglya Sándor a meglévő gyakorlat hátulütőire. Egyfelől a televízió kénytelen olyan filmet is vetíteni, amely nem ér el egy megfelelő szintet – és így értékelhető nézettséget sem. Másrészt egy esetleges anyagi támogatásért cserébe sok alkotó eleve lemond a sugárzás után járó jogdíjról, az beépül a gyártásba és mivel már elkötelezte magát egy adott csatornánál, eladni sem tudja a kész filmet másik televíziónak. Vagyis a dokuk közötti versenyhelyzet feltételei még nem alakultak ki teljesen.
Buglya Sándor is az egyik legfontosabb feladatnak tekinti a projektfejlesztés támogatását, amelyre az idén a dokumentumfilmesek is pályázhatnak, és amelyre 12,5 millió forintot különítettek el a dokus keretből. Korábban projektfejlesztésre csak az NKA biztosított lehetőséget a dokusoknak. Továbbá az egyik legfontosabb kérdés ugyancsak az előkészítés során, hogy a finanszírozás összeállításakor számítsák bele a pályáztatók azt a „szellemi apport”-ot, amit a pályázó visz a projektbe. Tehát azokat a kiadásokat, amelyeket az alkotók saját zsebből költenek (hosszú előkészítés, helyszínelés, ismerkedés, együttélés egy filmezett közösséggel, előforgatás, stb.) egy terv, pályázat előkészítésére. Hiszen az előkészítés költségei az utófinanszírozással, az ÁFA-visszatérítéssel és a közvetett (befektetői, szponzori) támogatással együtt (mindhárom 20-20%) is azt jelenti, hogy a produkciónak a költségvetés legalább felével már előre rendelkeznie kell.
A Dunatáj vezetője szerint nem a jelenlegi, a filmtörvényen alapuló rendszer félredobására van szükség, hanem annak megjavítására, betartására. Pontosabban arra, hogy a dokumentumfilm-készítés bürokratikus keretei a valós helyzetre épüljenek.
