Mikor végeztél a Színház-és Filmművészeti Egyetemen?
2009-ben végeztem és 2013-ban diplomáztam Almási Tamás osztályában, film-és televízió rendező szakon. Ismertem és nagyon szerettem Tamás munkáit, ezért is felvételiztem hozzá. Esztergályos Krisztina, Réthelyi András, Szabó Szonja és Lakos Nóra voltak az osztálytársaim. Dokumentumfilmeket és kisjátékfilmeket készítettünk, én mindkét műfajban nagyon szeretek filmezni.
Gyakran ötvözöd is a kettőt, kevered a dokumentumfilmet a fikcióval.
Minden filmtémához meg kell keresni azt a műfajt, ami a legjobban áll neki. Nagyon izgalmasnak tartom, ha egy filmet nem fekete-fehéren sorolunk be egy műfaji kategóriába, hanem teret engedünk az alkotói szabadságunknak és nem korlátozzuk magunkat iskolás módszerekkel. Szeretem az átjárást a műfajok között, de nem azért, hogy ettől legyen érdekes a film, tehát szigorúan nem öncélúan, hanem azért, mert pontosan próbálok fogalmazni, és emiatt sokszor különböző műfaji eszközökhöz kell nyúlnom.
A Volt egyszer két balerina című dokumentumfilmem esetében például be voltunk szorítva egy pici szobába, mert két 96 éves szereplőm már nem mozdult ki onnan. A film statikusságát ellenpontozandó behoztuk a filmbe az animációt, de itt is csak azért, mert benne volt az anyagban a lehetőség: a nénik naplórajzainak megelevenedése színesítette a filmet és a történetmesélést is segítette. Hetvenes című áldokumentumfilmem (író: Somogyi György) is sokkal izgalmasabb lett a dokumentarista és fikciós elemek vegyítése által, és itt is indokoltnak éreztem ezt a műfaji eklektikusságot. A Piros rózsában pedig megint egy új dolgot próbáltunk ki: a dokumentumfilmben eredeti szereplőkkel „eljátszattuk” azokat a szituációkat, melyeket 1968-ban, megszálló katonaként átéltek. A szakdolgozatomat egyébként mindkét egyetemen (Pázmány kommunikáció szak és SZFE) a dokumentumfilm és fikció viszonyáról írtam, csak más-más aspektusból megközelítve.
Volt egyszer két balerina
A Megszállás 1968-ban lévő epizódod, a Piros rózsa esetében miért döntöttél úgy, hogy az eredeti szereplőkkel játszatod el a saját történetüket?
Csehszlovákia megszállását a Magyar Néphadsereg katonái parancsra teljesítették. Szerencsére a magyar katonákat a Felvidékre, magyar-lakta vidékre vezényelték, így békésen zajlott az ott eltöltött pár hónap. Sok száz egykori katonával találkoztam, szinte mindegyiknek volt valami személyes, izgalmas története, de nem háborús-drámai helyzetben voltak. Úgy éreztem, ez a film akkor lesz érdekes, ha nagyon személyes, érzelmes, és időnként humoros. Nem szerettem volna beszélő fejes dokumentumfilmet, ezért úgy döntöttem, szituációba helyezve „újrajátszatom velük” azokat az apró történeteket, melyeket elmeséltek nekem. Ez közel áll a rekonstrukcióhoz, de távol attól, amikor egy dokumentumfilmen belül színészekkel, díszletben fikciós filmként bemutatnak egy-egy történelmi eseményt.
Hogyan ismerted meg ezt a történetet és a szereplőidet?
Majdnem egy évig tartott a kutatómunka, tulajdonképpen bejártuk az egész országot. Nem volt egyszerű, mert nem hozzáférhető az a lista, melyből megtudhattuk volna, hogy kik voltak kint '68-ban, illetve az elérhetőségük végképp ismeretlen. Elkezdtünk hát önálló utakon járni, önkormányzatok, tévék, rádiók segítségét kértük, az Indexen is megosztották a felhívást. Sokan voltak, akik féltek a szerepléstől, nem mernek ma sem beszélni erről az időszakról. Akik nyitottak voltak, azokkal személyesen találkoztam, mert tudtam, így jobban megnyílnak majd.
Már az első beszélgetésnél felvetetted, hogy nem csak interjút szeretnél velük készíteni, hanem kicsit aktívabb részvételre számítasz?
Nem. Mindenkivel háromszor találkoztam forgatás előtt, és csak utolsó alkalommal jeleztem ezt nekik. Egyrészt az elején még én sem tudtam, hogy mi is lesz ez a film pontosan, ők inspiráltak arra, hogy kicsit megmozgassam a szereplőket és klasszikus riportfilm helyett újrajátszassam velük a történeteiket. De nem is titkolózhattam volna nagyon, mert miután felpróbáltattuk velük a '68-as katonaruhákat, elég egyértelmű lett, hogy be kell öltözniük. Nagyon megkönnyebbültem, mikor világossá vált, hogy iszonyatosan élvezik a helyzetet, valóban újraélnek bizonyos pillanatokat, engednek „játszva” filmezni engem. Biztos vagyok abban is, hogy az eredeti helyszínen, szinte eredeti ruhában nekik is könnyebb volt lelkileg-érzelmileg ezt az időutazást a filmben hitelesen megmutatni.
Megszállás 1968
Hogyan kerültél bele az egész projektbe?
A film vezető producerével, Kerekes Péterrel egy filmes workshopon találkoztam először: a NISIMASA (European Network of Young Cinematographers) jóvoltából a finn szigetvilágban filmezhettünk egy hónapot, Péter szakmai vezetésével. Ő tanította nekünk, hogy merjünk játékosak lenni a szereplőkkel egy dokumentumfilmben is, mert ha élvezik ők is, fantasztikus dolgok születhetnek meg így, a hitelesség sérülése nélkül.
Megkért, hogy keress egy sztorit és vegyél benne részt?
Kerekes ötlete volt, hogy az 50. évfordulóra készüljön egy film Csehszlovákia megszállásáról az 5 megszálló ország szemszögéből. Sok film készült már a megszállásról, de ilyen egy sem, valószínűleg ezért is minden oszágban (kivéve Oroszországot) támogatták a filmtervet, emellett Csehország és Szlovákia is.
Péter nekem annyit mondott, szerelmes filmet szeretne: a megszállás után ugyanis több házasság is született magyar katonák és magyarajkú szlovákiai nők között. Az idő azonban ellenünk dolgozott, sajnos azok a házaspárok már nem élnek, vagy nagyon betegek, akiket Péter az előzetes kutatásaiból ismert. A film végül epizodikus szerkezetű lett, melyben szerelmi történetek is vannak, és barátságok is, melyek a megszálló katonák és a megszállt szlovákiai magyarok között szövődtek.
Akkor a kreatív részében szabad kezet kaptál?
Teljesen. A forgatókönyvet természetesen egyeztettük, konzultáltam a film cseh dramaturgjával Karlovy Varyban a fesztivál idején, de alapvetően nem befolyásolták a munkát. A vágás során is folyamatosan konzultáltunk, ez mind pozitívan hatott a filmre.
A kutatás során filmeket is néztél? Gothár Péter Melodrámája hasonló témáról szól.
A történelmi kutatás során rengeteg archív anyagot és dokumentumfilmet megnéztem. Emellett azt vizsgáltuk Nyoszoli Ákos operatőrrel együtt, hogy egy ilyen fajta rekonstrukciós/újrajátszatós dokumentumfilm vonalon mik készültek. Inspirált minket Kerekes filmje, a Cooking history, illetve az Act of Killing.
Személyes történetet is forgatnál, például a családodról?
Azt hiszem, hogy soha. Annál sokkal szemérmesebb vagyok. Inkább az történik, hogy bizonyos történeteket, motívumokat, megfigyeléseket becsempészek tudatosan vagy tudattalanul a filmjeimbe.
Leggyakrabban az idősek és a hozzájuk való viszony tér vissza a filmjeidben.
Már az SZFE-n is idős emberek voltak a főhőseim. Teljesen ösztönösen alakult így, míg valaki fel nem hívta erre a figyelmemet. Nem tudom a mai napig a magyarázatát, valahogy azzal próbáltam magamnak megfogalmazni, hogy érdekesnek és különlegesnek tartom az idős embereket, motiválnak a történeteik, az arcuk, a tapasztalatuk. Olyan hátborzongató, hogy ők már túl vannak szinte mindenen, ami történhetett velük az életben, már tudják, hogy „ki lett belőlük”, már ott van a bölcsésség bennük, hogy mivégre és miért is történt minden. És mégis, az ember öregen is kíváncsi marad, élni akar, akár szerelmesenek lenni újra, vagy vágyakozni valami után, esetleg boldog akar lenni. Egy ilyen emberről szeretném csinálni az első nagyjátékfilmemet is.
Megszállás 1968 / Forrás: Titanic Filmfesztivál
Egy 2013-as Filmhu-interjúban említetted, hogy már az egyetemen megszólták, hogy miért nem a saját korosztályod témáival foglalkozol. Bosszantottak ezek a megjegyzések?
Természetesen igen. Hiszen bár nem 18 éves voltam már, de azért nagyon fiatal, ráadásul neveltetésem miatt is – ezalatt értem a debreceni poroszos miliőt is, ahová iskolába jártam – nagyon alázatosan fogadtam a tanáraim észrevételeit. De úgy látszik, az ember (mostmár azt mondom szerencsére) ha valamiről nagyon akar beszélni, akkor arról is fog: így nem okozott lelki törést semmilyen furcsa, felületes kritika. Almási Tamás egyébként soha nem akart minket befolyásolni az ügyben, hogy milyen tematika érdekeljen minket, ha filmet csinálunk – így utólag különösen értékelem, hogy hagyott minket a magunk útján járni.
Szerintem nem az a fontos, hogy kipróbáljunk mindenféle témát, műfajt, hogy rengeteg jó film legyen körülöttünk. Hibázni is lehet. Az a fontos, hogy az a néhány téma, ami egy alkotni vágyó embert foglalkoztat egész életében, na azt próbáljuk meg körüljárni, ahányszor és ahányféleképpen csak lehetőségünk van rá. Olyan ez, mint Pilinszky “vasgolyója”, ami elgurul, és nem tudsz mit tenni ellene. De nem is kell.
Nézőként milyen filmeket keresel?
Igyekszem követni az eseményeket, nemzetközi és magyar szinten is. Sajnos moziban kevés filmet tudok nézni amióta megszületett a kisfiam, mert rengeteget dolgozom is mellette.
Milyen terveid vannak?
A Mecenatúra Ember Judit pályázata lehetőséget adott egy dokumentumfilm elkészítéséhez, mely egy Salgótarján melletti focicsapatról szól. Az edzőn és a gyerekeken keresztül drámai sorsokat mutatunk be, mind szociológiai, mind érzelmi értelemben. Emellett egy kisjátékfilmet forgatok ősszel, mely a gulág egyik barakkjában játszódik 1949-ben. Egy gulág-túlélőkről szóló dokumentumfilmben elhangzott rövid történet a kisfilm inspirációja.
Borítófotó: Pozsonyi Janka
