A filmtörténetben számos technikai újítással kísérleteztek már: hang, szín, különböző vászonméret, 3 dimenzió; legtöbbjük azóta a nézői percepció szerves részévé vált. A szagos mozi valószínűtlennek tűnő gondolata is felmerült évekkel ezelőtt, és én ma megértettem, hogy mivégre ez a széllelbélelt elképzelés.
Bereczki Csaba Életek éneke című zenés filmje valódi színes-szagos mozgókép.

A bádogtetős házak közt kanyargó sáros utca pocsolyaszaga éppúgy megcsapta az orrom, mint a forró vason sistergő húspogácsa zsíros, a dohos-sötét szoba nehéz, a legelő tehén szúrós szaga a gyimesi nyárestében, vagy a napsütötte széna illata a muzsikálásra kölcsönvett pajtában. Ez a szagos mozi úgy jön létre, hogy a fényképezés nem kétes líraisággal terhelt, hanem alárendelődik a témának; ezáltal csípnek minket is a szúnyogok, repül a szánkba az esti párában hemzsegő muslica, és marja a torkunkat a temetői muzsikáláskor körbekínált pálinka.

A képek sosem költői tájképek, hanem a történet szerves részét képző részletek, amelyek felépítik a karaktereket és a miliőt. Még a „mezitlábas cigánygyerekek a porban” kedvelt dokutéma is új fényt kap, élettel telítődik; a főszereplők mellett néhány másodpercig látott arcok hús-vér emberekké válnak, akik vígadnak, gyászolnak, dolgoznak, táncolnak, bámészkodnak, élik az életüket.  A főszereplők karakterét is úgy építi az elbeszélés, hogy nem csak megismerjük, de meg is kedveljük őket, amiben nem kis szerepe van a drámai történeteket ellenpontozó humornak.

"Marja a torkunkat a temetői muzsikáláskor körbekínált pálinka."

A zene - akárcsak a kép - nem illusztrál, hanem történetet mond. Egy félresikerült zenés filmben (a jelenleg moziban futó magyar filmek között is látunk erre példát) a zene csak illusztrál: a zenei blokk kiállás az elbeszélésből, nem árnyalja a karaktereket vagy a konfliktust, kizárólag díszítő funkcióval bír. Az Életek énekében a zene a történetmondás szerves része, nem aláfest, hanem elbeszél: általa ismerjük meg a szereplőket, gondolkodásmódjukat, és a közeget, amelyben élnek. A zene nem összeköti, hanem továbbmondja a mesét, néhány perc után értjük a film címét. Akinek a lába nem kezd el járni a film alatt - szerintem -, az csal.

A film azonban nem csak falusi életképek és bizsergető muzsikák epizodikus láncolata, hanem százszor elbukott, és százegyedszer újrakezdő muzsikusok története, akiknek a zene vigaszt nyújt szegénységben, megcsalatásban, gyászban, de gyógyírt jelent rasszizmusra, depresszióra, alkoholizmusra is. Filozofálnak Istenről, az élet törékenységéről, a szerelem felemelő és elveszejtő voltáról, vallanak öngyilkosságról és kitaszítottságról, de a sok történetből valahogy egy történet rajzolódik ki: a tehetséggel áldott és átkozott művészé. A filmben magyar, cigány és román népzenészek a keleti Kárpátoktól Párizsig jutnak, a zene által kovácsolt olyan harmonikus egységben, amiről a politikusok álmodni is képtelenek.

Ez a többletjelentés pedig a dokumentumok felhasználásával készült fikciós film sajátja. A zenészek a saját történetüket mondják, és a saját zenéjüket játsszák, az elbeszélés mégis úgy épül, hogy a sorokból szöveg legyen, a kis történetekből nagy történet jöjjön létre. Ez a fajta filmkészítés semmivel sem kevésbé tudatos, kevésbé művészibb vagy kevésbé fikciós, mint a játékfilmek nagyobbik része, a hagyományos fikciós film. A fényképezés élettel teli, a vágás feszes, a hang átütő, a dramaturgia pontos: szerintem erre gondoltak, az ítészek (Filmszemle előzsűri), amikor megalkották a fából vaskarikát: a kreatív dokumentumfilmet. Kreatívnak kreatív, mint minden eredeti alkotás, de ez egy jelző, nem pedig egy kategória. A játékfilm, az kategória, hogy fikciós vagy dokumentarista, az csak a módszer kérdésköre.

Nőktől sújtva?!

A film témáját illetően divatos kifejezéssel élve „politikailag korrekt”, hiszen a békésen egymás mellett élő etnikumokról is szól, de azt azért hozzá kell tennem, hogy nem egy feminista kiáltvány. A főszereplők többségének életét visszafordíthatatlanul tönkretették a nők, az egyik hajléktalan lett és elvették a gyerekeit, a másik magányosan és mindenéből kiforgatva éli öreg napjait, a harmadikat a sógornője csábította el, és a sor ezzel nem ér véget. Amellett, hogy szereplőink egy kivételével mind férfiak, hiszen zenészek (el is hangzik: ez az unokád lány, legalább nem kell zenére tanítanod) a nők kizárólag csábítók és csalfák, és persze szépek. A színes szoknyák tánca a fényképezésnek (Nemes Tibor) és a vágásnak (Lemhényi Réka) köszönhetően olyan álomszerű víziót hoz létre, hogy nincs többé kétség, mitől csábulnak el hőseink. 

Az egyetlen női szereplő és egyben a nők pozitív tulajdonságait képviselő karakter Regina néni, aki több, mint hatvan éve Zerkula Jánost felesége és zenésztársa egyben. A filmből a tartós házasság receptjét is elleshetjük, ha van rá szemünk: a hűség és szeretet mellett a humor is nélkülözhetetlen.

Bolondok éneke/Fools’ Song (2003)
A két Bolyai/The Two Bolyais (2006)
Életek éneke/Song of Lives (2007)
Tűzorgona/Fireorgan (2007-2008)