A szemlenyitón, a hagyományok szerint, átadták az idei életműdíjakat.

BAJUSZ JÓZSEF (1925)
gyártásvezető
A film abban is különbözik a többi művészettől, hogy ipari háttér és szervezett csapatmunka áll mögötte. Jó gyártásvezető nélkül nincs jó rendezés, márpedig Bajusz József, aki 1955 óta dolgozott gyártásvezetőként a filmgyárban, a legjobbak közé tartozott. Fábri Zoltán, Jancsó Miklós, Mészáros Márta állandó munkatársa az apáról (Bajusz Péter az 1945 előtti filmgyártás ismert gyártásvezetője volt) fiúra szálló szakmai ismereteket harmincéves pályafutása során több mint hatvan filmben kamatoztatta.

FEJÉR TAMÁS (1920)
filmrendező
Aki a hatvanas években volt kiskamasz, bátran mondhatja magát Fejér Tamás tanítványának. Egy egész nemzedék izgulta végig annak idején a csipketerítős Tavasz és a Kékes tévék előtt ülve A Tenkes kapitánya és a Tüskevár-sorozat fekete-fehéren is színesnek, a szürke szocialista valóságnál igazabbnak érzett epizódjait. Ma fordított a helyzet, a televíziónk színes, csak a filmjeink komorak, "kamaszizmok tündérszárnyára" a filmesek közül már senki sem hivatkozik, nincsenek ifjúsági filmek, ahogy a gyerekeinknek sincs már naiv, álmodozó gyermekkoruk.

FÖVÉNY LÁSZLÓNÉ (1913)
SZőLLőSY Andrásné (1920)
A Film- és Színházművészeti Főiskola egyetemi tanárai
Boldogabb és gazdagabb kultúrákban, mondjuk a franciáknál vagy az angoloknál, film, irodalom, képzőművészet között nincs olyan éles határ, mint mifelénk. A művészeti ágak versengenek, inspirálják egymást, a filmes vernisszázsra jár, a festő moziba, az író filmet rendez, mindenki kíváncsi a társművészetekre. Nálunk az ilyesmi még mindig kivételes, festők, filmesek, zenészek alig tudnak egymásról. Azért, hogy a magyar filmes mégse maradjon szakmája foglya, sok évtizedes lankadatlan pedagógusi buzgalommal és zsenialitással tett meg mindent a Filmművészeti Főiskola két rajongva szeretett előadója, Fövény Lászlóné, a költészettan, esztétika és művelődéstörténet, és Szőllősy Andrásné, a művészettörténet tanára. Sok nemzedéknek átadott tudásuk, a poétikai és dramaturgiai érzékenység, a képzőművészeti műveltség és látásmód a magyar filmemlékezet része, ott rejtőzik minden jól sikerült snittben, telibe talált képben.

HERSKÓ JÁNOS (1926)
rendező
Vasvirág, Párbeszéd, Szevasz Vera. A magyar újhullámban minden komolyságával, súlyos "társadalmi üzenetével" együtt Herskó művészete volt a franciás szellem, a frivol lázadás a nagytörténelem szörnyű nyűge ellen. Talán a Párbeszédben vált először publikussá, hogy az erotika nagyobb és fontosabb dolog a párttagsági könyvnél. Az o történelme magántörténelem, az ő hőse mindenekelőtt magánember, aki előbb vagy utóbb, de ráébred, hogy az eszméken túl kezdődik az igazi élet. E szabadság, játékos szellem révén lett Herskó jó pedagógus (ma is tanít a filmfőiskolán), s ezért maradt az egyik legfiatalabb magyar filmes, aki példának okáért nem átall női ruhában végigjátszani egy Szőke-filmet.

MADARAS JÓZSEF (1937)
színész
Szerencsés az a kor, amely megtalálja a maga ideális színészét, legkifejezőbb arcát, habitusát, még testtartásával, csontozatával is a kor hangulatát sugárzó aktorát. Madaras József ilyen emblematikus színésze volt a magyar film legnagyobb korszakának. A földre szorított arcú magyar paraszt évszázados éhsége, dühe, ereje és sebzettsége öltött testet általa. Tökéletesen képzett színész, de nincs az a főiskola, ahol ezt a perfekt azonosulást tanítani tudnák. Ehhez "százezer ős" öröksége kell. Madaras József hosszú távollét után ismét jelen van, két szerepben is láthatjuk a 31. Magyar Filmszemlén.

TÓTH JÁNOS (1930)
operatőr, rendező
Élete örökmozi. Vagy inkább örök kísérletezés, ami túl van azon a mozin, amit mi ismerünk, a kaland, a ponyva, az akció pergőképein (amit különben hajdani mozigépészként szegről-végre ismer). Felfedező, s nem mesemondó, az izgatja, ami túl van a történeten, és a történelmen, a kép, a mozgás, a fény, az árnyék, az örök - örökkön tünékeny - emberi léthangulatok. Tóth János előttünk jár - elég egy pillantást vetni az Elégia (1965) vagy a Szerelem (1970) képeire