Budapesten születtem, itt is nőttem fel, és nagyon szerettem volna a város hétköznapi tapasztalatát megmutatni. Egy animációs filmben sem feltétlenül kell fantáziavilágokat kitalálni ahhoz, hogy egy izgalmas történetet tudjunk elmesélni, a hétköznapi szépségekhez pedig hozzátartoznak a hétköznapi szokások, mint a buszozás. A buszozás nagyon ikonikus élmény Budapesten, érdekelt a busz tárgykultúrája, emellett pedig szerettem volna, ha a film egy kamaradarab tud lenni. Azon kívül, hogy az elején és a végén röviden látjuk a várost, végig a busz belsejében maradunk. Azt szerettem volna, hogy a busz a harmadik szereplője legyen a filmnek, és megjelenítse azt a fajta elzártságot, amit a főszereplő is megél.
Valóban jellegzetes a busz hangulata, leginkább talán a retró tárgyak miatt. Látunk például egy Nokia telefont, egy discmant és egy régi típusú jegy is előkerül.
Egy fiktív kilencvenes éveket akartam megjeleníteni. De a tárgyaknak külön-külön is van jelentése, a lánynál lévő discman például olyasmi, ami a lánynak már van, a fiúnak még nincs, de vágyhat rá. A buszmegálló tábla és a buszjegy inkább a hetvenes-nyolcvanas éveket idézi, szóval sok helyről merítettem és egy hibrid korszakot alakítottam ki, számomra vizuálisan izgalmas elemekből.
A film alapötlete egy levelezéséből származik, amelyben József Attila felveti a lehetőségét, hogy csak a szerelembe szerelmes, ami számára Vágó Márta formáját öltötte. Mikor találkoztál ezzel a szöveggel?
Ez a levelezés inkább csak megerősítette az előfeltevésemet, hogy ez egy fontos téma. Az a generációs kérdés tűnt fel először, hogy sokakban felmerül a kérdés egy hosszú kapcsolat után, ha meglátnak valakit: milyen lenne az életem, milyen ember lennék én, ha mással lennék? A főszereplő fiúnak van egy barátnője, akinek a neve egyébként ebből a levelezésből jön, ezért hívják Mártinak. Sok ilyen elrejtett easter egg van a filmben, amiket csak többszöri megnézésre lehet észrevenni.
.jpg)
Ez a József Attila levelezés Hasitól (Vecsei H. Miklós - a szerk.) jött, akivel a POKET zsebkönyveknek dolgoztunk közösen egy projekten. Baráti viszony alakult ki köztünk, és a film alapgondolatait megosztottam vele. Ő mutatta meg nekem ezt a levelezést. Ez adott egy megerősítést abban, hogy ez a kérdés régóta foglalkoztatja az embereket.
Sok barátommal beszélgettünk erről a témáról és nekem is van egy tizenegy éves kapcsolatom, amiben voltak hullámzások. A buszos összenézés pedig egy olyan helyzet, ami szinte mindenkivel előfordul, ezért könnyen lehet vele azonosulni. A néző beleláthatja a saját élményeit, emlékeit, ettől sokaknak még személyesebb lehet a film.
Én is úgy érzékelem, hogy a generációnkban sokakat foglalkoztatja a poliamoria gondolata, de közben a biztonság, az elköteleződés is nagy értékké tud válni a kapcsolatokban.
Abszolút. Én azt figyeltem meg, hogy nagyon sokan már korán belemennek egy olyan kapcsolatba, ami szinte egy miniházasság lesz, amiben el tudnák képzelni, hogy megházasodnak, gyerekeik születnek. Már több éve benne vannak egy komoly kapcsolatban, amikor észreveszik, hogy most vannak a húszas éveik elején, abban az időszakban, amikor meg kellene ismerniük embereket, hogy saját magukat is megismerhessék. A film felvet ilyen kérdéseket, de aztán nem válaszolja meg őket, hanem kicsit nyitva hagyja. Nem azért van nyitott vége, mert én nem tudom, hogy a fiú mit fog tenni, de meg akartam hagyni a lehetőséget, hogy mindenki hozzátehesse a saját nézőpontját.
Szerinted mit fog tenni a fiú?
Szerintem a fiú hazamegy a barátnőjéhez, és ezt az érzést a buszon fogja hagyni.
A busz hangzásvilága is nagyon gazdag. Hogyan vettétek fel ezeket a hangokat?
Azt szerettem volna, ha a busz minél valóságosabb. Először megpróbáltunk hangot rögzíteni egy buszon, de ott azért volt minden: öreg néni köhög, fiatal szerelmespár dumál, a bácsi felszáll a cicatárolós húzós kocsijával, ami folyamatosan nyávog. Ezek ellehetetlenítették a hangrögzítést. Aztán buszszimulátor-játékokból próbáltunk hangot szerezni, de ez sem jött össze.
.jpg)
Nem is értem, miért, de csak a végén jutottunk el a legkézenfekvőbb megoldáshoz. Írtunk a BKV-nak, hogy hangokat szeretnénk rögzíteni egy buszon, és azonnal válaszoltak. Nagyon sok szeretettel várnak minket az óbudai buszgarázsukban. Tóth Mátyással, a hangmérnökkel mentünk ki – amikor megtudták a kollégái, hogy a BKV-hoz megyünk, rögtön a legprofibb hangtechnikát adták neki, mintha valami durva forgatócsoport lennénk. Nagyon kedvesen fogadtak minket a BKV munkatársai, és egy olyan Ikarus buszt adtak nekünk, ami a filmben is szerepel. Ezzel már nem nagyon lehet az utcán találkozni, de a garázsukban még volt. Ki-be csukogattuk az ajtót, ablakot, nyomogattuk a vészjelzőt, járkáltunk, fogantyúkat csikorgattunk.
A filmben felhangzó dal a Middlemist Red gitáros-énekese, Nóvé Soma szerzeménye. A Szemem sarkára írta ezt a dalt?
Igen, ehhez írta. Nóvé Soma nagyon kedves barátom, osztálytársam volt, és amikor megismertem, még nem is tudtam, hogy ő zenél. Aztán sok koncertjére jártam, és valahogy a zenei ízlésem Soma miatt fejlődött, és nagyon közel állnak hozzám azok a dalok, amiket ő ír, vagy feldolgoz, vagy előad. Nemcsak a hangzásuk, de a témái is. Egyértelmű választás volt, tudtam, hogy ha zenét szeretnék, akkor azt neki kell írnia. Ő egyébként is sokat tudott a filmről, aztán még küldtem pár referenciát a dalhoz.
Ez az első magyar nyelvű szám, amit Soma írt. Ez nagyon megható volt. A dal hangzása is passzol a filmhez, és bár kicsit nehezen érthető a szöveg, az is működik. Neki másról szól a szöveg, mint nekem, de valahol azért mégis ugyanaz. Nem tudnék ennél jobb zenét elképzelni hozzá.
A fiú fantáziájának elkalandozását ellenpontozzák a filmben megjelenő tiltótáblák: ne vigyél a játszótérre kutyát, ne dohányozz, kihajolni veszélyes. Ezeket szimbolikusnak szántad?
Van szimbolikája, örülök, hogy összekötötted. A kutyás tábla a játszótéren például nem teljesen tudatos. De azokról a szabályokról szól, amiket még egy olyan helyen is, ahol tök jó lenni, mint a játszótér, be kell tartanunk, ha együtt akarunk élni. A Kihajolni veszélyes! is poén, referencia arra, hogy ami az ablakon kívül történik, az egy veszélyes játék. Ezek finom jelzések, még úgy is, hogy az arcunkba van tolva, mert nagyon rövid ideig látszódnak.
Ebben az álomjelenetben a figurák nagyon emlékeztettek Jankovics Marcell animációs filmjeire. Téged inspirál az ő művészete?
Igen, hatott rám, főleg a formavilága. A korábbi munkáimban is érdekeltek a megváltoztatott testarányok, szeretek játszani az embertömeggel: nagy kezek, hatalmas lábak. A filmben a karaktereimnek két alakja látható, a hétköznapi valóság és a tükröződés világában egy tiszta, lelki megjelenésük mint ahogy a Tündérország is ábrázolva van a János vitézben.
Érdekesnek találtam a filmben, hogy az a fáradt hétköznapiság, amit említettél, a színekben is jelen volt.
Akár a formavilágában is, a színeiben is visszahoz egyfajta retró hangulatot, és a hétköznapiságot is. De az eddigi munkáimban is nagyon szerettem azt, ha minimális színekkel dolgozhattam, amik valahogyan rezonálnak egymással. Emellett mindegyik karakternek van egy saját színe: a fiú narancssárgás-lazacszínű, a lány pedig kék, és ez azért volt fontos, mert sok közelit használtam, ahol csak egy részlete látszik a figurának - ilyenkor fontos, hogy rögtön felismerhető legyen. De a színeknek a lexikon-meghatározásszerű képzettársítását is használtam, amiket kicsit kiegészítettem a saját gondolataimmal.
Illetve azt is felfedeztem a saját vizualitásommal kapcsolatban, hogy számomra a vonalrajzok a legérdekesebbek, ebben érzem grafikailag a legerősebbnek magam. Azt szerettem volna, hogy a színezés ne fedje el a vonalakat, inkább emelje ki azokat.
Feltűnt a vonalaiddal kapcsolatban, hogy sokszor nem egyenesek, szőrösek.
Ez kicsit egy trenddé is vált már, én sem magamtól találtam ki ezt a dolgot. Nekem az sokáig egy nehézség volt, hogy mindig szépen akartam rajzolni, minél letisztultabban, mint a francia képregényekben, ahol ecsettel húzzák meg a vonalakat, és lehet azzal játszani, hogy hol vékonyodik el és vastagszik meg.
De most megtetszett a habos, hullámzó vonal, és a szőrözős is. Izgalmas grafikai elemnek találtam, ami kicsit visszaadja a karakterek zaklatottságát is. Gyerekként sokan csinálják ezt, hogy szőrözve rajzolnak, akik bizonytalanok, és ezt a bizonytalanságot akartam stílussá tenni. Persze én ezt csinálom több, mint tíz éve, szóval már elég magabiztos vagyok abban, hogy hogyan rajzolok.
.jpg)
A főszereplő táskáján a Piros felirat szerepel, ez a neve a stúdiódnak is, ahol most beszélgetünk. Mit lehet tudni a Pirosról?
Bencével (Hlavay Bence - a szerk.) közösen alapítottuk a stúdiót. Amikor kikerültünk a BA képzésről, elmentünk Szeiler Péter Hajótöröttek című sorozatába dolgozni, ahol layout-osként dolgoztunk. Nagyon jó volt belelátni, hogyan készül egy magyar animációs sorozat, megismerni azokat az ott dolgozó embereket. De valahol mégis azt éreztük, hogy másvalakinek a szekerét toljuk. Azt akartuk, hogy ne csak egy kis pont legyünk a stáblistán, hanem hogy legyen valami önálló dolog, ami mögé teljes szívvel be tudunk állni és amire büszkék lehetünk.
Négy éve csináljuk ezt, de ezzel a formációval körülbelül egy éve működünk. Eddig mindenki félkomolyan csinálta, de mostanra mindenki befejezte az egyetemet, és csak ezzel foglalkozunk. A lakást, ahol működünk, most kezdtük el bérelni, eddig a Nyolcésfél nevű műteremben voltunk, ahol egy kis szobában zenészek és festők mellett alkottunk, de megfogalmazódott bennünk, hogy ezt a munkát csak egy saját térben kell csinálni.
A Piros név szinte minden projektünkben megjelenik kicsit elrejtve. Nehéz volt nevet adni, de végül ebben állapodtunk meg, olyan szót kerestünk, amit jó kimondani és van jelentősége. Úgy dobtam fel ezt az ötletet, hogy egyszer egy Képzős nyílt napon láttam a vécében egy feliratot: Iparos a képzőn. Ezt aztán valaki más átírta: Piros a kéken. Ez nagyon megtetszett akkor, sok rajzom mellé fel is írtam. És ehhez kapcsolódik még egy postaironos vicc is, hogy a legtöbb helyen kékkel van kiírva az, hogy piros.
Mit csináltok még a Piros stúdióban, és neked mi a feladatod a munkában?
Sokat dolgozunk megrendelőknek, videóklipeket, reklámokat készítünk, és az esetek nagyobb részében én szoktam kitalálni a vizualitást, mint egy art director. Szeretem, ha megtalálhatom az éppen aktuális projekthez legjobban passzoló stílust. Emiatt nincs is egy nagyon jellegzetes, felismerhető stílusom, csak olyan megoldások, amiket jobbnak, komfortosabbnak érzek.
Vannak az elmúlt évekből kedvenc projektjeid?
Amiket nagyon szeretek, az a Middlemist Red Illuminair című dalához készített videoklip, vagy amit a Fran Palermo együttesnek csináltunk a Demons on the Beach című számukhoz, mindkettő rajzanimáció. Az Ykra nevű designer cégnek tervezett mintát még nagyon szeretem, abban még inkább az én vizualitásom jelenik meg. A táskájukon látható, és ehhez készítettünk egy kedvcsináló animációt is.
A Szemem sarka azért is mérföldkő az életemben, mert azzal a tudattal készítettem el, hogy ha pár év múlva visszanézek erre a filmre, akkor látni fogom, hogy milyen volt a vizuális stílusom, és remélem, hogy érdekes lesz, hogy hova fejlődtem. Az is fontos volt, hogy a képregényezésből jövök, szerettem volna, ha ez is nyomot hagy a filmen.
Mikor kezdtél el képregényeket olvasni? Hogyan jutottál a képregényezéstől az animációig?
Eleinte a rajzolás érdekelt, matekórán unatkoztam és a füzet szélére rajzolgattam, ami persze a tanáraimnak meg a szüleimnek se tetszett, mert hát matekórán mégiscsak a matekkal kéne foglalkozni. Ez ment az érettségiig, de azért közben világos volt, hogy a rajzolás érdekel a legjobban, azt pedig a Képzőn és a MOME-n lehet tanulni. Először mindkét helyre tervezőgrafikára jelentkeztem, mert az volt a legkézenfekvőbb, hogy ott majd illusztrálhatok. Fogalmam sem volt akkor, hogy mi az a tervezőgrafika. Akkor elkerültem az ELTE-re a tanítóképzőre.
De közben a képregények már a gimi alatt bejöttek az életembe: az egyik karácsonyi húzásra kaptam egy barátomtól egy nagyobb képregény-csomagot, azokból, ami már duplán megvolt neki. Nagyon beleszerelmesedtem ezekbe az addig rajzfilmekben látott figurákba, bekerültem az amerikai szuperhős-kultúrába.
Emlékszel, ezek közül mi volt rád a legnagyobb hatással?
A Pókember. Nagyon izgalmasan volt megrajzolva, tetszett, hogy a központi karakter nem látható, hogy ki van a maszk alatt és ezért könnyű volt vele azonosulni. De főleg talán az volt benne az érdekes, hogy ő tulajdonképpen egy hétköznapi ember, akinek hétköznapi problémái vannak, és abban éli ki magát, hogy esténként ő a Pókember.
Ennek hatására kezdtem el én is rajzolgatni rajongói képregényeket, és azokat feltöltöttem különböző oldalakra. Ezekre a rajzokra felfigyelt egy magyar szerzői képregényes csapat, akik a legtöbben autodidakta módon tanultak rajzolni, és megkérdezték, hogy van-e kedvem csatlakozni hozzájuk. Heti rendszerességgel rajzoltunk együtt képregényeket és tanítgattuk egymást, aztán elkezdtünk közösen antológiákat kiadni, amiben megjelentek önálló történeteim is, amikre iszonyatosan büszke voltam. Addig nekem elképzelhetetlen volt, hogy egy képregényfüzetben az én képregényem is ott van.
Ezután kezdtem el képregény börzékre és fesztiválokra járni, és megismerkedtem azokkal az emberekkel, akik ezt komolyan csinálják. A Képregény Szövetség tagja lettem, a mai napig az is vagyok, és itt lett a mentorom Fritz Zoltán, aki szintén a MOME-n végzett képregényrajzoló. Az mondjuk vicces, hogy ő kerámia szakon végzett, és csak aztán lett animációs. Ő mondta, hogy az Illyés Akadémián tanít, és hogy szerinte jót tenne nekem az animáció, mert az, hogy meg tudom mozgatni azokat a dolgokat, amiket rajzolok, egy jó eszköz a kezemben.
Végül az Illyésben tanultam, és amikor az első év után felvettek a MOME-ra, egyből passziváltattam, hogy tudjak még azoktól az animációs tanároktól tanulni, akik az Illyésben tanítottak.
Milyen élmény volt a MOMÉn tanulni?
Ijesztő. Harmadszorra vettek fel a BA-ra, és az első két alkalomra nem igazán készültem fel és az esélytelenek nyugalmával mentem. Félelmetes volt, hogy ott van egy összeszokott közeg, akik nagyon ügyesek, nagyon jól rajzolnak, mindenhez jobban értenek, mint én. Emiatt volt bennem gyomorgörcs. Végül aztán hamar összeszoktam az osztályommal, szerintem egy nagyon jó kis közösség alakult ki.
A legjobb dolog, amit a MOME-nak köszönhetek, hogy van egy kiterjedt kapcsolatrendszerem, és hogy a barátaimmal dolgozhatok. Az is nagyon jó, hogy ha van egy projekt, akkor egyből tudom, hogy kivel akarok együtt dolgozni, mert ismerem mindenkinek a munkáit. Ezen kívül a MOME-n nem tanárok vannak, hanem szakemberek. Az egy negatívum, hogy nem tanult pedagógusok, viszont cserébe nagyon reális az, amit átadnak.
A diplomafilmed nemzetközi premiere a Berlinalén lesz, ami az egyik legfontosabb nemzetközi filmfesztivál. Bíztál abban, hogy bekerülsz, vagy meglepett a hír?
Abszolút meglepett. Az egyébként elég egyéni dolog a MOME animáció szakán, hogy ki-mivel diplomázik. Van, aki mesekönyvet illusztrált, videójátékot tervezett vagy képregényt rajzolt, és ezek mind-mind színesítik a palettát, viszont ezek nem kapnak támogatást a Nemzeti Filmintézettől. A kész filmek fesztiváloztatását is az iskola bonyolítja le, persze a nevezés nem feltétlenül jelenti azt, hogy be is jutnak.
Fülöp József, Erhardt Domonkos és Gelley Bálint a Szemem sarka világpremierén / Forrás: MOME
A következő fesztivál, ami jött a diploma után, a Berlinale volt. Nem is foglalkoztam igazán vele, az esélytelenek nyugalmával álltam hozzá. Még nem volt teljesen kész (a diplomázáshoz még nem kellett 100%-ig befejezni), de úgy döntöttem, hogy gyorsan befejezem, de nem tartottam számon, hogy mikor lesz az eredményhirdetés. Amikor aztán az egyetem rektora, Fülöp József emailben gratulált, hogy bejutott a filmem a Berlinalera, az nagyon nagy élmény volt. Nem azt mondom, hogy elsírtam magam, de nagyon meghatott. Ez egy hároméves procedúra volt, és az, hogy egy ilyen neves fesztiválon lesz a premiere, egy hatalmas elismerés. Azt éreztem, hogy megérte belefektetni ennyi energiát, mert kijutott, híre ment, le fogják vetíteni egy szakmai közönség előtt, akikkel lehet beszélgetni, vagy esetleg együtt dolgozni. Ha valami díjat nyer, az már csak tejszínhab, ami nagyon finom falat, de a tortát nélküle is meg fogom tudni enni.
Annak is örülök, hogy a filmem a Generation kategóriába került be. Úgy érzem, ez azt jelenti, megértették, miről szól a filmem. Az mondjuk furcsa lesz, hogy élőszereplős filmekkel fog versenyezni, nem is tudom elképzelni, zsűriként hogy lehet összehasonlítani ezeket. De izgatottan várom.
Az alkalmazott munkák mellett van következő filmterved?
Azt szokták mondani, hogy mindig az az izgalmas, ami a rendezőnek a második filmje. Ez azért aggodalommal tölt el, van rajtam nyomás rendesen. Az a hétköznapiság, amit említettem, továbbra is érdekel. Van például egy terv, ami a MOME mesteren volt a felvételi-tervem, ami egy tragikus módon örökbefogadott kutyáról szól. Ez Soma apukájának és egy vizslának a története. Még nem tudom, hogy filmben vagy képregényben szeretném-e megvalósítani. De szeretnék filmeket és képregényeket csinálni, és a Piros stúdiójában dolgozni. Nagyon élvezem itt a munkát, pörgős és változatos, és közben mind a szerzői filmezésből jövünk, és minden munkánkban ezt próbáljuk továbbvinni. Ezt a hármas csokrot szeretném továbbvinni: az önálló filmeket, a képregényeket és a megrendelői munkákat.
