Fotográfia (1973) (r.: Zolnay Pál)
Játékfilmes elemekkel díszített fekete-fehér dokumentumfilm, egy egészen különleges műfaji hibrid. A Fotográfia úgy működik kicsit, mint egy Rorschach-teszt – van akinek a játék-, másnak inkább a dokumentum-jelleg az erősebb benne, éppen ettől izgalmas és egyedi Zolnay Pál alkotása. A rendező eredetileg a 70-es években pusztító árvízről készített tévés riportot, de a vidéket járva egyre többször mutogattak neki olyan drága pénzért csináltatott családi fényképeket, amiken a felismerhetetlenségig voltak kiretusálva a szépen megöregedett, barázdás arcok.
Mellé szegődött egy fényképész és járni kezdték az országot, azt kutatva, hogy vajon miért készíttetnek az emberek magukról ilyen fényképeket, és utána mennyiben akarják róla elfedni a valódi arcukat. A giccsbe hajló fényképeken keresztül megrázó családi tragédiák, emberi sorsok rajzolódnak ki. A történetekből először rövidfilm, majd egy egészestés munka született, amit a Magyar Művészeti Akadémia az 53 legjobb magyar alkotás közé is beválasztott. (PJ)
Kölyköd voltam (1983) (r.: Almási Tamás)
Senkit se riasszon el, hogy manapság már ufós nyilatkozataival csinál magából bohócot Pataky Attila. Volt olyan időszak, amikor tényleg az Edda Művek volt az egyik legizgalmasabb rockzenekar Magyarországon. A Kölyköd voltam-ban ott van minden, ami egy emlékezetes zenés dokuhoz kell, és annál még sokkal több is. Az energikus koncertfelvételek az együttes erejét, a felolvasott rajongói levelek a hihetetlen népszerűségét tanúsítják, emellett pedig a tagok közötti konfliktusokra is rávilágít a film, amely az eredeti felállású Edda megszűnéséhez vezetett.
A dalokat író Slamovits István és Pataky is megkapja a maga lehetőségét, hogy saját szemszögéből mesélje el, miért döntöttek a szakítás mellett. A zseniális jelzőt végső soron azzal érdemli ki a doku, hogy még a Vasgyár füstjébe burkolózó Miskolc sivár hangulatát is megragadja. (VD)
Bebukottak (1984) (r.: Mész András)
Mész András 35 évvel ezelőtt forgatta riportfilmjét a tököli fiatalkorúak fegyházában, de talán azóta sem született még egy olyan alkotás itthon, amely ennyire elmélyed a börtönlét kegyetlen világában. A Bebukottak-ban öt elítélt szólal meg, az pedig már önmagában felkavaró, ahogy az interjúalanyok milyen rezignáltan, szinte teljes nyugalommal képesek beszélni tetteikről. Ezekről a koravén arcokról a lopás, a súlyos testi sértés és az apagyilkosság felidézésekor sem lehet nagyobb érzelmeket leolvasni, de akkor sem, amikor azt taglalják, milyen trükkökkel lehet feljutni az elfekvőbe, vagy hogyan működik a csicskáztatás rendszere.
A kibírhatatlant is próbálják racionalizálni, „Itt csak erőszak létezik” - hangzik el, ennek a mondatnak a súlyát pedig csak akkor értjük meg igazán, amikor a zárka mélyére is eljutó kamera megmutatja, hogyan ,,köszöntik” legújabb társukat a rabok. A Bebukottak kétségkívül nehéz alkotás, a befogadását nem segíti narráció vagy filmzene, a videóra rögzített, zajos képsorok mégis erőből vágnak gyomron és jóval hosszabb ideig maradnak veled, mint egy zúzódás. Ez a film nem ítélkezik alanyai felett, viszont minden pillanatában sugallja a kérdést: innen mégis hogyan térhetne vissza bárki is a társadalomba? Ha valaki kíváncsi a válaszra, annak Gerő Marcell 2014-es filmjét, a Káin gyermekei-t is ajánljuk, amelyben a Bebukottak három szereplőjét kutatja fel, jóval a szabadulásuk után. (HB)
Rocktérítő (1988) (r.: Xantus János)
Rossz minőségű, fakó felvételek, a dokumentarista jelenetekből kizökkentő fikciós rövidfilm-betétek nehezítik meg a befogadást, de mégis itt a helye a Rocktérítő-nek, mert bizonyítékát adja Pajor Tamás dalszerzői zsenialitásának és önpusztító személyiségének. A véletlennek köszönhető remek időzítés teszi igazán erőssé és jelentőssé Xantus filmjét, még pont azelőtt meg tudta örökíteni az utókornak a Neuroticot, hogy az feloszoljon a frontember megtérése miatt.
Egyszerre láthatjuk benne a teljesen szétcsúszott, szakadt göncökben ordibáló és a jól fésült, jól öltözött, Istenhez fohászkodó Pajort. És hogy miért fontos ez? Mert a Neurotic ott van minden idők legnagyszerűbb magyar könnyűzenei formációi között, olyan örökbecsű szövegekkel, mint a „neked a divat mondja meg, hogy ki vagy”, vagy mint a „ráktérítőt te sem térítheted el”. (VD)
Az igazi Mao (1994) (r.: Siklósi Szilveszter)
Amikor még nem volt meg minden kérdésünkre a válasz egy gombnyomással, és nem zúdult a nyakunkba folyamatosan ez az őrületes információ-áradat, a filmek, azon belül a dokumentumfilmek befogadása is teljesen másképp működött. Ha 1994-ben odaállt elénk egy kerek szemüveges, nyakkendős történelemprofesszor, és a műkincsekkel megpakolt asztalának dőlve mesélni kezdett Kína teljhatalmú vezetőjéről, magától értetődött, hogy minden szavát elhisszük.
Képekkel és archív felvételekkel gazdagon illusztrálva, 2000 évre visszaugorva kezd bele a történetbe a prof Mao Ce Tung kalandos életéről, gyerekkoráról, kapcsolatairól az orosz és az olasz maffiával, a CIA-vel, a Kennedy-gyilkossággal, és egy titokzatos 100 éves szerzetessel… Mao sztorija egyre csak hömpölyög előre, a szemünk pedig egyre jobban elkerekedik, és nem értjük, a világtörténelem legnagyobb leleplezését miért nem mesélte el soha egyetlen töritanár se. Siklósi Szilveszter a 90-es évek közepén bravúrosan mutatta be itthon az áldokumentumfilm műfaját, ami máig működik: legalább egyszer mindenki belecsúszik az igazi Mao csapdájába. (PJ)
Vakondok 4. - Végigjátszás (2017) (r.: Matusik Szilárd)
A Végigjátszás az egyik legkevésbé ismert magyar sikertörténetnek megy utána, azt a 80-as évektől induló korszakot dolgozza fel, amikor hazánk kifejezetten nagyágyúnak számított a videójáték-fejlesztésben. Matusik Szilárd filmjének középpontjában a legendás Commodore 64-es áll, és már az is egy kalandos történet, hogy milyen úton-módon sikerült bejuttatni ezeket a tiltólistán szereplő számítógépeket a vasfüggönyön túlra.
Az egykori játékfejlesztők visszaemlékezései néha egészen lenyűgöző teljesítményekről szólnak, a hazai szakemberek a programnyelveket teljesen autodidakta módon sajátították el, az elkészült játékokért pedig nagy nemzetközi kiadók áltak sorba. Inspiráló és szórakoztató történet ez a monokróm monitorok fényében fürdő lakótelepi lakások és a művelődési központok informatika klubjainak mélyéből, amely a Vakondok-sorozatnak köszönhetően végre napvilágot láthatott. (HB)
