Maris hajnalban kell, megeteti a szárnyasokat, reggelit csinál, kikészíti az iskolába induló gyerek ruháit, majd egész nap mos, főz és takarít. Látszólag hétköznapi szituáció, de egyértelmű, hogy valami nem stimmel, helyzetéről egyre megdöbbentőbb részleteket tudunk meg. Ugyanis a nő nem a saját házában robotol, a cselédi munkáért pedig egy fityinget sem kap. Maris csak ötvennégy éves, de arcába olyan mély barázdákat szántott az élet, mintha hetven felé közelítene – ennek ellenére minden teendőt ő végez el a ház körül, majd a munkát esti műszakban folytatja egy gyárban. Tíz éve él már a családnál, akik nem csak ingyen dolgoztatják a háznál, hanem azt a keresetét is elveszik, amit a gyárban kap, fenyegetéssel és manipulációval láncolják magukhoz, miközben fizikai és lelki értelemben is teljesen kiszipolyozzák.

Az elsőfilmes rendező számára csak fokozatosan körvonalazódott, hogy pontosan mi is zajlik abban a házban, aminek lakóiról egyetemi projektet forgatott. Az ebből kinövő dokumentumfilm úgyszintén fokozatosan szerveződik, az egyszemélyes stábként forgató rendező csendesen, néha egyszerű kérdést feltéve követi Marist. Nagy empátiáról tesz tanúbizonyságot, nem tolakszik és nem is ítélkezik, narráció alkalmazása helyett pedig hagyja, hogy az elénk táruló szituációk és a mind jobban megnyíló főszereplő meséljen.

 

Fotó: Éclipse Film / ELF Pictures 

Maris rabszolgatartója egy Eta nevű özvegyasszony, aki a látszólag jól szituált családi házában építette ki a teljes elnyomás rendszerét. A kamera elé nem volt hajlandó állni, a forgatásba is csak pénzért cserébe ment bele, de az hamar kiderül, mennyire büszke a tényre, hogy három szolgálót is tart, saját magát pedig borzasztóan nagylelkűnek képzeli azért, hogy néha egy kis ételmaradékot meg dohányt vet nekik. Műkörmén és festett haján kívül nem látunk belőle többet, de követelőző, parancsolgató és fenyegetőző hangja, gyomorforgató cinizmusa folyamatosan jelen van. Valószínűleg zenmesternek kell lenni ahhoz, hogy ne nyíljon ki az ember zsebében a bicska az olyan, Marisnak címzett lekicsinylő megjegyzéseitől, mint a ,,Te mindent bírsz. Mi vagy te, Atom Anti?”

Eta Maris életét totális kontroll alatt tartja, még a házból sem léphet ki a tudta nélkül, és mindig azon van, hogy a nő önértékelését is a sárba tiporja. De nem áll meg a verbális abúzusnál, még egy túlcukrozott kávé miatt is erőszakkal fenyegeti, afelől pedig nem lehet kétségünk, hogy amint a rendező elhagyja a házat, ezt be is váltja. ,,Nem bánod, hogy akkor is forgatok, amikor bánt téged?” - kérdezi Tuza-Ritter tőle egy ponton. A rendező őszinteséggel fordul a sokat szenvedett nőhöz, aki erre azt feleli, hogy nem. Mégis kire számíthat az, aki már elvesztette a munkáját, családját, szabadságát, folyamatosan kihasználják és becsapják? Kisebb csodával ér fel az, hogy Maris mindennek ellenére még nem roppant össze, hanem pislákol még benne az erő, szellemességét, kedvességét és céljait sem tudták kitaposni belőle.

Éclipse Films / ELF Pictures 

Legkisebb lánya inkább a nevelőotthont választotta Eta terrorja helyett, Marisnak pedig a legnagyobb álma, hogy viszontláthassa őt. Reménykeltő látni, ahogy a külvilágtól elszigetelt nő, aki még a gyári kollégáinak sem meri elmondani, mi történik vele, a kamera jelenlétében kezd felbátorodni és rádöbbenni arra, hogy másképp is élhetné az életét. Természetes, hogy a filmes egy idő után Maris egyetlen bizalmasává lép elő, és egyenesen torokszorító hallani, ahogy végre fel meri tárni magát valaki előtt ez a sok évnyi csalódást és hazugságot  megtapasztalt asszony. A film dramatugriája, komotós épitkezése megfeleltethető annak, ahogy Marisban felerősödik az elhatározás a szökésre. Tuza-Ritter egyszerű filmes eszközöket, egyetlen kézikamerát használ, de mindezzel vizuálisan is nagy hatást képes elérni. A hétköznapi teendők során tökéletesen megérezteti velünk Maris magányát, tökéletes elszigeteltségét, és kiszolgáltatotságát. A filmzene terén néha viszont egy kicsit túlzóan is drámai - a Marisban növekvő fesztültség, a lebukástól és a rabszolgatartóitónak haragjától való félelem enélkül is képes átragadni a nézőre, ahogy annak az öröme is, ahogyan a nő magára talál.   

Szomorú tény, hogy a rabszolgaság intézménye napjainkban is virágzik. Hiába nincsenek szem előtt, csak hazánkban húszezer fő felettire becsülik azoknak a számát, akiknek nem rendelkeznek a saját szabadságukkal, teljes kiszolgáltatottságban tengődnek, mások által a kényszermunka  különböz fajtáira vannak kényszerítve. Irtózatos és tarthatatlan helyzet, amivel szemben a közvélemény mégis apatikus, a hatóságok pedig meglehetősen tehetetlennek mutatkoznak, Tuza-Ritter Bernadett alkotása viszont jóval több egyszerű figyelemfelhívásnál. Egyetlen nő történetét mutatja be, de sokakról mesél.  Amellett, hogy a dokumentumfilm eszközeivel valóságos közelségbe hozza Marist, ezt a hihetetlen lelki erővel bíró asszonyt, és rámutat arra, hogy milyen embertelenségek folyhatnak akár a szomszédunkban is, a filmkészítés változást hozó erejéről is tanúbizonyságot teszt.