filmhu: A Szerelem, pasta, tenger nem az első filmje, ami a melegek helyzetéről szól a társadalomban. De talán ez az első olyan filmje, ahol ezt nem tragédiaként, melodramatikusan, vagy titokként fogalmazza meg, hanem szinte vígjátékként. Mennyire tudatos a műfajváltás?
Ferzan Özpetek: A valódi életben is egymást váltják, sőt kéz a kézben járnak a tragikus és komikus dolgok, tehát nem arról van szó, hogy a filmben könnyedebbre veszem a stílust vagy a műfajt, hanem mert ez szerintem a való életben is így van.
filmhu: Ez egy nagyon játékos, pajkos film, van benne reflexió a saját életére?
Ferzan Özpetek: Igen. Ha körülnézek, sok tragédiát és szomorúságot látok, ezért akartam egy kicsit megnevettetni az embereket. Meg akartam mutatni, hogy így is lehet….Ebben a filmben az emberek valójában teljesen egyszerű dolgokat tesznek: esznek, isznak, szeretnek, beszélgetnek, és közben jól érzik magukat.
filmhu: Állásfoglalás-e a film valamilyen szempontból, a mostanában átélt, megélt, élethelyzetekkel szemben?
Ferzan Özpetek: Tény, hogy néhány jelenetet és részletet a valódi életből kölcsönöztem. Jelen esetben a családtagok jellemébe nagyon sokat kölcsönöztem az apámtól, aki soha nem értette, miért akarok filmrendező lenni és a nagynénéimtől, akik gyakran voltak a szövetségeseim vele szemben. De a cselekmény fő szála, hogy egy fiú a nagy családi ünnepségen készül bejelenteni, hogy meleg, de mindezt nem tudja megtenni, mert a bátyja megelőzi ebben; nos, ez is megtörtént egy barátommal, szó szerint így, ahogy elmesélem. De a fő mondanivaló számomra mégsem az, hogy melegek vagyunk-e, vagy sem. Sokkal inkább arról szól, mennyire akarjuk ismerni egymást, mennyire vagyunk képesek megérteni és elfogadni az embereket a másságukkal együtt. Gondoljunk csak bele, hány családban történik meg a következő szituáció, elvonatkoztatva a melegségtől. A fiú művész akar lenni, de a szülei azt szeretnék, ha fizikus, matematikus, vagy közgazdász lenne. Megértem az apát és az anyát is, a baj csak az, hogy az élet nem ennyire kiszámítható. A szóban forgó fiú, befuthat művészként is hatalmas karriert, mert valóban tehetséges, ugyanakkor meghalhat közepes fizikusként is 30 évesen egy autóbalesetben.
filmhu: Változtatott bármelyik filmje a homoszexualitás megítélésén?
Ferzan Özpetek: Már magát a szót, a megkülönböztetést, hogy „hetero” vagy homo” sem szeretem. Nem gondolnám, hogy az embereket nemi szervük, vagy nemi hovatartozásuk alapján kellene megítélni, vagy elfogadni. Ezt egyszerűen abszurdnak találom.
filmhu: Pont a téma miatt, nagyon sokan Almodóvarhoz hasonlítják a filmjeit, a szemléletmódját, a témáit.
Ferzan Özpetek: Ezt már én is hallottam több helyről, de nem hinném, hogy így lenne. Vannak persze elvitathatatlan hasonlóságok, mint a téma, vagy a melodráma. Ezt bóknak veszem, és jól is esik, még ha vitatkoznom is kell vele. Ami talán valóban hasonlóság lehet kettőnk közt, hogy hasonló dolgokkal ríkatjuk meg, vagy nevetettjük meg az embereket.
filmhu: Kieslowskihoz is sokan hasonlítják, főleg a Három szín: kéket hozzák párhuzamba a Tudatlan tündérekkel.
Ferzan Özpetek: Ez még talán az előzőnél is nagyobb bók. Kieslowski a példaképem, végtelenül tisztelem, sőt rajongok érte. Nem értem a dolgot, hogyan jön ennyi zseni Lengyelországból.
filmhu: Kieslowskin kívül kik inspirálták még művészileg, vagy személyesen?
Ferzan Özpetek: Nincs egy ilyen, sok-sok film van és sok-sok dolog, de nem tudom a választásaimat tudatosan megindokolni, ahogy azt sem tudnám megmagyarázni, miért lettem rendező és nem festő. Az emberek bizonyos adottságokkal születnek, ezek nem tudatos döntések vagy választások eredményei. Szeretem az intuíciót, de azt sem tudnám megmagyarázni racionálisan miért jöttem Olaszországba élni és miért élek ma is ott. Csak követtem, amit belülről halottam.
filmhu: Úgy tudom nem is tudott olaszul, mikor Olaszországba jött.
Ferzan Özpetek: 17 éves voltam és tényleg egy szót sem tudtam olaszul. Úgy volt, hogy Amerikába megyek filmezést tanulni és nagyjából minden el is volt rendezve, de előtte két héttel odaálltam az apám elé és azt mondtam: Igen, filmezést akarok tanulni, de Olaszországban.
filmhu: És mit szóltak?
Ferzan Özpetek: Azt mondták megőrültem… ami lehet, hogy igaz is.
filmhu: Azt gondolom, hogy bár filmjei nagyon eltérőek, valamiért mégis ugyanazt a témát járják körbe, csak másként. Fontos önnek, hogy szinte sorozatot készítsen filmjeiből?
Ferzan Özpetek: Szerintem az Egy tökéletes nap nagyon más típusú mozi volt, mint az utána következő filmek. Persze mindegyikben benne van a személyes érintettség, és talán ez jön át akkor, amikor azt mondja valaki, hogy olyanok a filmjeim, mintha sorozatok lennének. Mindig megpróbálom a filmeket nagyon személyessé tenni, azért tűnhetnek hasonlónak. Ez köti őket össze és bár különböznek, szeretem, ha valaki felfedezi bennük a közösséget. Ez a legnagyobb bók, amit egy ilyen szegény rendezőnek, mint én vagyok, mondani lehet.
filmhu: Eddig a szereplőit és karaktereit mindig valamelyik nagyvárosi kulissza köré álmodta meg. Most miért döntött Lecce és a vidék mellet? Mások lennének vidéken a jellemek?
Ferzan Özpetek: Tényleg rengeteget forgattam már Rómában, változatosságra vágytam. El akartam távolodni sok mindentől és érezni akartam az erőmet. Néha ezt az ember csak akkor tudja megtenni, ha kellően eltávolodik az addig megszokott, szinte önjáró dolgaidtól. Lecce egy csoda, minden: a táj, a tenger, az ételek.
filmhu: Ismét nagyon sokban hozzájárul a filmzene a film hangulatához. El tudná képzelni, hogy zene nélkül csináljon filmet?
Ferzan Özpetek: Nem, soha. Ez a képzeletem része, egy rész belőlem. Ugyanakkor nagyon óvatosnak kell lenni a zenével és a csenddel egyaránt a filmekben, mert mindegyiknek megvan a maga funkciója. Nagyon kell figyelni arra, mikor melyiket adagoljuk.
filmhu: Ezt a filmjét sem támogatta az olasz állam. Köze van ennek a témaválasztáshoz?
Ferzan Özpetek: Remélem, hogy nincs. Az olasz állam eddig még soha egyetlen filmemet sem támogatta egyetlen fillérrel sem, de szerencsére soha nem voltam rájuk utalva, mert hoztak mindig annyit az előző filmek, hogy meg tudjam belőle csinálni az újat. Ami pedig ma az olasz állam általános hozzáállását jellemzi a kultúrához, az leginkább egy rossz sci-fire hasonlít..
