„Harminc vagyok, sajnálom” - nevetett fel a fürdőköpenyt viselő Rainer-Micsinyei Nóra, amikor a forgatás szünetében, egy kanapéra félrehúzódva arról kérdeztük, miért pont a családalapítás küszöbén álló korosztály útkereséséről, problémáiról készítenek filmet. Akárkivel beszéltünk, mindenkitől azt hallottuk, hogy ez egy nagyon aktuális és nagyon személyes vígjáték-dráma lesz a külső elvárások és a belső vágyak konfliktusáról.
Egy holttest és kitömött mókusok
A film főszereplőjét, Maját játssza Nóra, akinek első látásra rendben van az élete: párkapcsolatban él, a közös jövőt tervezik a barátjával. Egyik nap azonban rátalál egy hullára, és ez a váratlan esemény felszínre hozza az addig szőnyeg alá söpört problémáit. „Egy távoli, idős rokon lakik ebben a házban, Maja csak egy vacsorát dobna be neki, de az asztalra borulva holtan találja a nénit. Emiatt meg kell várnia a hullaszállítókat. A film kétharmadát ez a várakozás tölti ki” - mesélte nekünk Nóra.
Rainer-Micsinyei Nóra
Amíg arra vár, hogy elszállítsák a rokon holttestét, azzal szembesül, hogy „igazából nem úgy él, ahogy szeretne, nem azt csinálja, ami boldoggá tehetné. Helyette olyan célokért küzd, amelyeket elvár a társadalom egy harmincas nőtől: saját lakás, stabil kapcsolat. Egyre inkább szorongatja ez a helyzet.” Mindezt a vígjáték és a dráma műfaji elemeit keverve szeretnék kibontani, Nóra azt reméli, hogy „úgy nevetnek majd a nézők, hogy közben elfacsarodik a szívük”.
Maja arra használja fel a filmben a várakozást, hogy újraértékelje az életét. Mi, miközben vártunk az újabb interjúalanyra, az idős rokon gellérthegyi házát jártuk be, amelyet a nagyszerű munkát végző látványtervező (Gelsi Zoltán) és berendező (Lutter Panni) zsúfolásig megtöltött régi kacatokkal. Mintha egy bolhapiacra kerültünk volna, ahol a porcelán jegesmedve is csak időlegesen tud ámulatba ejteni, mert rögtön mellette felfedezünk egy terráriumot kitömött mókusokkal.
A való életben évtizedek munkája kell ennyi, jobbára haszontalan tárgy felhalmozásához, szóval – hiába nem találkoztunk a lakás filmbéli tulajdonosával - simán magunk elé tudtunk képzelni egy idős, kissé bogaras nénit, aki bekapcsolja a már-már régiségnek számító, képcsöves tévéjét, majd a kezével a gyógyszerei után matat a dohányzóasztalon.
Erős vizualitású filmet ígért Stalter Judit producer. Grosan Cristina rendező a kedvünkért bővebben is mesélt A legjobb dolgokon bőgni kell képi világáról: „Olyan helyszíneket kerestünk, amelyekre sokfajta réteget rá lehet húzni. Amíg ez a budai ház a múltban ragadt, amit erősen stilizált módon jelenítünk meg, addig a főszereplő pár egy tipikus fővárosi albérletből költözik ki. Senki sem újítja fel, mindenki továbbáll onnan. És van az új lakásuk, ami csúnya, csupasz és üres. Az ablakai tűzfalra néznek. Harminc évre vettek fel hitelt miatta, de nehezen tudom elképzelni, hogy ott bárki boldogan tudna élni harminc éven át. Az is érdekelt ebben a filmben, milyen korban hogyan élünk, mit mond el rólunk az a hely.”
Fürdés közben tör ki a balhé
Szerencsére nem csak a berendezési tárgyakat csodálhattuk meg, hanem egy jelenet forgatásába is beleleshettünk. Nóra és Sára nevű barátnőjét alakító Huzella Júlia pancsolt egy kád forró vízben, a hangulat fokozása miatt egy párásító gépet is üzembe helyeztek.
„Gyerekkori barátnők vagyunk Majával” - mesélte Júlia a befőttekkel, odakozmált lábassal és rengeteg más kacattal otthonossá tett konyhában. „Színésznő vagyok, akinek született egy gyereke, otthon van, frusztrálja ez a helyzet, és szeretne visszatérni a pályára. Nem találja a helyét ebben a kettős szerepben. Véletlenül összefutnak Majával, és kapva-kap az alkalmon, hogy most csak azért is kimozdul, lesz egy szabad estéje, mert már másfél éve nem volt sehol. Úgy gondolja, ez jár neki.”
Huzella Júlia
Júlia könnyedén tudott azonosulni a szereppel, hiszen amellett, hogy a való életben is színésznő, két kislánya van: „Átérzem a problémát, milyen az, amikor egy idő után egy anya felnőtt emberekre és beszélgetésre vágyik.” Sára lesz az a filmben, aki harmincévesen tényleg ott tart az életben, ami elvárt egy harmincéves nőtől, „de ő sem érzi magát komfortosan ebben a helyzetben”. A közös fürdés Sára ötlete. Már túl vannak a holttest megtalálásán, és arra gondol, ettől majd jól megnyugszanak. Ellazulás helyett azonban kicsúcsosodik a kettejük közti feszültség: Sára látja, hogy Maja nem boldog, és ezzel a kádban fekve szembesíti a barátnőjét.
Ez a mi közös gyerekünk
Rainer-Micsinyei Nóra már két korábbi kisfilmben (Éjszakai festés, Átalakítás folyamatban) is együtt dolgozott Grosan Cristinával, most viszont a főszerep eljátszása mellett társforgatókönyvíróként is részt vesz a munkálatokban. A színésznő hozakodott elő azzal, hogy írjanak egy filmet arról a furcsa életszakaszról, amiben a mai harmincévesek benne vannak „Kitolódott kamaszkor jellemző erre a korosztályra Budapesten” – elemezte saját generációját Nóra. „Nagyon sokban hasonlít az életvitelük a húszévesekéhez. És ez furcsa, mert a szüleink ennyi idősen már családot tartottak el, kocsijuk volt és lakásuk, ezekhez képest nem tudom magamat felnőttnek érezni, közben pedig teljesen jogos elvárás, hogy legyek az. Ez az állapot belülről elég nyomasztó, de picit messzebbről nézve, elég sokat tudunk magunkon nevetni.”
Cristina kezdetben nem tudott azonosulni az ötlettel: „Többször is mondta Nóri, hogy csináljunk már valamit együtt. Sokáig úgy voltam vele, hogy persze, szívesen, de most kivételesen nem nyomaszt semmi. Aztán váratlanul kiraktak az albérletemből, ahol több, mint 7 évig laktam, amióta Budapestre költöztem, a felnőttkorom első lakása. Felmerült a kérdés: maradjak ebben az országban vagy költözzek össze a barátommal Csehországban? Hagyjam itt, amit felépítettem, és menjek el egy olyan helyre, ahol egy emberen kívül senki mást nem ismerek? De mit is építettem én valójában eddig? Így képzeltem el magam 30 évesen? Hirtelen lettek problémáim.”
A rendezőnek volt egy történetváz a fejében, pár éve hasonló dolog történt vele, mint az idős rokonát holtan találó Majával. Másfél éven át írták, és közben sokat témázgattak a nyomásról, ami a mai harmincévesekre nehezedik. „Már papíron is hogy néz ki ez a harminc?!” - összegezte Cristina a problémát.
Grosan Cristina
Meglepő, de Nóra előbb volt társíró a projektben, és csak később alakult úgy, hogy el is játssza a karaktert. „Elhangzott, hogy jaj, Nóra írt magának egy főszerepet, de ez nem így volt.” Sokat ültek kávézókban, újból és újból átrágták a történetet, és eközben ugrott be Cristinának, hogy az írótársa eljátszhatná Maját. „Ez a mi közös gyerekünk” - mondta Nóra ismét csak nevetve a filmről.
Szeretők voltak, most anya és veje
Délután Maja barátját alakító Bányai Kelemen Barna, illetve a főszereplő anyját megformáló Hernádi Judit is befutott a forgatásra, annak ellenére, hogy nem volt aznap jelenetük. Barna is azt hangsúlyozta nekünk, hogy ez a film „ma történik, most történik, velünk történik”. Ő is érzi a harmincasokat körbelengő bizonytalanságot: „Nem tudom, hogy mi lesz holnap, csak azt, hogy teperni kell a mindennapokért." A filmből ennek bizonyítására a lakásra felvett nagy hitelt hozta fel: “Belegondolni is rémisztő, hogy azt harminc éven át fizetni kell, minden hónapban ki kell termelni az aktuális részletet.”
Bányai Kelemen Barna
Nagyon örült annak, hogy színház után most filmben is együtt játszhat Hernádi Judittal. A félelem megeszi a lelket című Fassbinder-darabban alakította az arab fiút, aki szerelmi viszonyba bonyolódik a színésznő által megformált takarítóval. Ezúttal a leendő vejét alakítja, és elmondása szerint nem okozott problémát, hogy legutóbb még más kötelék fűzte össze őket: „Más lelkiállapotokból dolgozunk, egy pillanatra sem jut eszembe Juciról, hogy a feleségemet alakítaná.”
Hernádi Judit sem maradt adós a szép szavakkal Barnáról, majd a filmre való felkészülésről mesélt: „Egy film volt csak eddig az életemben, ahol megéltem a próbákat, de az technikai jellegű volt, hova álljunk, hogyan essünk el. Ennél a filmnél nagyon élveztem a próbákat, jeleneteket képzeltünk el egymással, mintha ő lenne a lányom. És ezekből Cristina egy jelenetet bele is írt a filmbe. Élveztem, mert nagyon sok mindent megtudtunk egymásról, és mert nekem is van egy ilyen idős lányom.” Szerinte újkeletű problémáról szól a film: „Régebben ez nem így volt. Tíz évet nem akarnék mondani, de öt-hét évvel ki van tolódva a felnövés határa.”
Hernádi Judit
"Nagyon jól megírt szerep az enyém" – dicsérte az írókat, majd magáról Cristináról is elmondta a véleményét: „Van konkrét elképzelése, tudja, mit akar viszontlátni, és addig piszkálja az embert, amíg azt elő nem hozza belőlünk. Szeretem, ha egy rendező tudja, hogy mit akar. De nem merev túlságosan, képes arra, hogy változtasson, finomítson az elképzelésein.”
Cristina is mesélt arról, milyen élmény Hernádi Judittal dolgozni: „Terápiaként működik vele a munka, hiszen a filmben megjelenik az anya-lánya kapcsolat is. Jobban megértjük rajta keresztül a szüleinket, és rajtunk keresztül talán ő is jobban megérti a korosztályunkat. Támogat engem. Ez az első nagyjátékfilmem, ő viszont már sok filmen dolgozott, így azok a dolgok, amiket tapasztalatból és építő jelleggel felhoz, nagyon hasznosak. Ezért is van, hogy nem feszülök be, mert azt érzem, hogy szeretetteljes légkörben, közösen csináljuk a filmet.”
Nóráról is jó véleménnyel van a színésznő: „Egészen különös nő. Amikor először láttam őt színházban, nem is tudtam, hogy szerepelni fog a darabban. Ő azt hitte, miatta jöttem, de nem. Aztán mondtam neki, hogy mondjon egy darabot, amiben szerinte jó. A halál kilovagolt Perzsiából-t mondta, és tényleg fantasztikus benne. Nagyon tetszett a játéka és az egész előadás. Remélem, megtalálja a közegét, ami könnyedén menni fog neki, mert egy remek humorú és nagy vitalitású ember, akinek van agya, különleges gondolkodása és különleges alkata. Ha ezt megismerteti és megszeretteti az emberekkel, nyert ügye van. Hogy ez így lesz-e, az rajta múlik.”
Meglepő, de tíz éve nem szerepelt mozifilmben Hernádi Judit. Ezen a számon ő is megdöbbent, „nem figyeltem erre, elszámolok háromig, és eltelik tíz év. Egy vagy két film volt, amire nemet mondtam ebben az időszakban.”
Kedvenc műfajom a dramedy
A legjobb dolgokon bőgni kell a tavalyi Inkubátor fórumon nyert, ahová minden évben elsőfilmesek terveit várják. 62 millió forintot kaptak gyártásra, ami a 30 százalékos adókedvezménynek köszönhetően azt jelenti, hogy körülbelül 90 millió a film költségvetése. Ez meglehetősen alacsony, de Stalter Judit producer kihívásként tekint a kevés pénzre. „Serkenti az agy működését és a kreativitást, és így nem kényelmesedik el az ember.”
„Sok támogatónk is van, pár kiemelt koproducer, akik ingyen adnak drága eszközöket. Ha jól sikerül az együttműködés, akkor ez valójában befektetés, hiszen könnyen lehet, hogy ezek a fiatal filmesek a következő munkájukhoz is ugyanazokat a cégeket, alvállalkozókat hívják.”
A film a harmincasokról szól, de messze nem csak ennek a korosztálynak lesz érdekes: „Egy csomó szülőnek is hasznos lehet ez a film, megértheti, mi a francon tépelődik még a gyereke harmincévesen. Tökéletes betekintést ad a lelkükbe, a fejükbe, a mindennapjaikba.” A filmet a dramedyk közé sorolta, amiről elárulta, hogy az egyik kedvenc műfaja. „A legjobb dolgokon bőgni kell is olyan, hogy van mélysége, és a nézőtől függ, hogy feltárja-e ezt, elgondolkodik-e például az anyjával vagy a gyerekével való viszonyán, vagy csak nevet az éppen aktuális gegeken.”
A legjobb dolgokon bőgni kell
Kiderült, hogy a film címe volt meg először, és csak azután jött a történet. Cristina elmesélte Nórának, hogy egy barátnője szépet mondott egy munkájáról, és ezen ő meghatódott. Erre mondta azt Nóra, hogy ez ilyen, a legjobb dolgokon bőgni kell, Cristina pedig lecsapott rá: akkor ez lesz a filmük címe. A címen felbuzdulva mindenkit megkérdeztünk, hogy mi volt a legjobb dolog, illetve az utolsó film, amin sírva fakadt.
Rainer-Micsinyei Nóra: Hát, például mikor megnyertük az Inkubátort, sírtam kicsit, a forgatás első napján pedig, mikor a Cristi mondott pár nyitó mondatot csak azért nem, mert nem mertem a stáb előtt. Filmeknél nekem sajnos nem kell sok, és vannak visszatérős sírós filmjeim, amelyeknél gyakorlatilag az első perctől zokogok, az egyik ilyen nagy kedvencem az Interstellar.
Grosan Cristina: Nem szeretek nyilvánosan sírni, és ha mégsem tudom visszatartani a könnyeket, akkor krákogok és köhögök, hátha sikerül elrejteni. Utoljára az Egy nő fogságban vetítésén zokogtam, az kikerülhetetlen volt.
Huzella Júlia: Közhelyesen hangzik, de a gyerekeim születése. Utoljára a Szabadúszók-on bőgtem, csodálatos film. Azt imádom a francia vígjátékokban, hogy nem szégyellnek semmit. Vicces, miközben a szereplők sorsa mind szívfacsaró
Bányai Kelemen Barna: A fiam születése, most is kiráz a hideg, ha arra gondolok, amikor először kezembe foghattam.
Stalter Judit: Az életben csak ritkán szoktam elkeseredni, filmen viszont mindenen tudok és szeretek is sírni. Ha a National Geographicon azt látom, hogy egy medve elveszíti a bocsát, azon is.
A Legjobb dolgokon bőgni kell leghamarabb 2020-ban kerül mozikba.
