Utóbbiak teszik kiszámíthatatlanná a filmet, ami hiába építkezik az elejétől kezdve fokozatosan, a néző várja a meglepő fordulatot. Sajnos hiába, ettől pedig az említett hosszú képsorok használata öncélúvá válik, sőt, összességében széttartóvá teszi a teljes filmet. Ugyanakkor kiváló a színészi játék, vegyük például a fiatal Tristan Göbelt, aki Fatih Akin legutóbbi filmje, a Tschick után újfent remekül formálja meg a zárkózott tinédzsert. Az apát játszó Georg Friedrich is remekel, aki a sajtótájékoztatón elmondta, hogy hozott anyagból dolgozott: saját életéből is ismerte karaktere küzdelmét, mivel neki is hosszú időbe telt lebontani fia és a közte álló falat.
A Világos éjszakák stábja a fesztiválpalota előtt (Fotó: Monory Csaba)
A fesztivál számos kísérőprogramja egyikeként hétfő délután a dokumentumfilmekről tartottak beszélgetést két rendező részvételével, akik legújabb munkájukat kísérték el Berlinbe. Ramona Diaz Motherland című filmje a világ legnagyobb, a fülöp-szigeteki Manilában működő szülészeti osztályán forgott, kommentár nélkül követve kamerájával a nővérek és a leendő anyák életét. Ezzel szemben a beszélgetés másik résztvevője, Everardo González szinte kizárólag interjúk révén térképezte fel a mexikói drogkartellek működését, melyek az elmúlt öt évben százezer ember életét oltották ki (La libertad del diablo).
Diaz arról mesélt, hogyan sikerült elnyerniük a kórházban lévők bizalmát: először meg kellett tanulniuk letenni a kamerát és kötetlenül beszélgetni a dolgozókkal vagy a kórházban fekvőkkel, hogy azok utána a kamera jelenlétében is önmagukat tudják adni. González számára is kulcskérdés volt a bizalom elnyerése, hiszen interjúalanyai némelyike az életét kockáztatta azzal, hogy (maszkban ugyan, de) a kormány fegyveres erői és a drogkartellek közti összefonódásokról beszélt.
Balról jobbra: Leah Marino (a Motherland vágója), Ramona Diaz, Everardo González és Friedemann Karig moderátor (Fotó: Monory Csaba)
A filmnyelvi kísérletezéseket bemutató Forum szekció műsorai nem tartoznak a Berlinale legfelkapottabb programjai közé - általában jócskán maradnak üres székek a vetítéseken. Így volt ez a Jokinen esetében is, amely a finn August Jokinen 1931-ben lezajlott harlemi perét meséli el lexikonszerűen. Az afroamerikaiakkal szembeni rasszizmussal vádolt, Amerikába bevándorolt munkás történetét újságkivágások és fotók révén ismerhetjük meg. Narrációként felolvasott újságcikkek szolgálnak, míg a képen a rendező kezét látjuk, ahogy bekezdéseket vág ki különböző napilapok cikkeiből, főcímeket keretez be, vagy filctollal emeli ki a történet szereplőit a róluk készült fotókon - mint aki egy albumot állít össze.
A Jokinent övező gyér érdeklődéssel szemben örömteli élmény volt az 1987-ben készült Maurice digitálisan felújított 4K kópiájának szinte teltházas vetítése. James Ivory E. M. Forster regénye alapján készült életigenlő remekműve egy férfiszerelem gyönyörű elbeszélése. Szépirodalmi nyelvezet, lírai kompozíciók, andalító zene és klasszikus, hibátlan történetvezetés.
A fiatal Hugh Grant és James Wilby a Maurice c. filmben (Fotó: Berlinale)
A többi élmény ellenére a nap fénypontját az Utolsó napok Havannában (Últímos días en la Habana) késő esti vetítése jelentette. Fernando Pérez története is két ember kapcsolatát követi nyomon: egyikük egy meleg, AIDS-ben szenvedő halálraítélt, másikuk az Egyesült Államokba való emigrálást tervező, de közben haldokló gyermekkori barátját ápoló férfi. A film a két ember evilági, közös életének megindító meséje.
Azon túl, hogy a szívszorító dráma fő vezérfonala az együttérzés, és hogy egy vidámnak nehezen nevezhető helyzetről van szó, rendre meg is mosolyogtat, köszönhetően a kubai mentalitás megnyilvánulásainak: a szenvedélyesség, a közvetlenség, máskor a rezignált nemtörődömség nem egyszer abszurd humorral teli szituációkat eredményez. A két fő karakter, Diego és Miguel mellett maga az ország is főszereplőjévé válik a filmnek, melyet egyedülálló hangulata miatt még Miguel halála után is szívesen néznénk tovább.
(Címlap: Fernando Pérez: Utolsó napok Havannában)
