Vácz Péter
Sajnos úgy hozta a sors, hogy személyesen sosem találkoztunk, de közvetve ő is formálta, támogatta a szakmai utam, mivel többek között neki is köszönhetem, hogy 2018-ban megkaptam az MMA alkotói ösztöndíját az épp alakuló, Noé fája című animációs filmtervemre. Apukám nagy büszkén mesélte, hogy Jankovics Marcell engem is megemlített a Kossuth rádión. A gyerekkoromból sajnos kimaradt a János vitéz és a Fehérlófia. A hétvégi tévé matinékból viszont nagyon erős élményként él a Magyar népmesék főcímének dallama és vizualitása, de ezt csak sokkal később kötöttem össze Jankovics Marcell nevével, munkásságával.
Amikor elkezdtem animációt tanulni a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen, M. Tóth Géza mutatta meg Sisyphus című rövidfilmjét, mint a valaha készült egyik legjobb animációt. Teljesen lenyűgözött az az energia, drámaiság, amit egy ilyen stilizált eszközökkel ábrázolt animációs filmben át tudott adni. Akkortájt viszont már azért nem néztem alaposabban utána a filmjeinek (a Magyar népmeséket leszámítva), mert a néhány részletből, amit láttam, túl intenzívnek, túl absztraktnak találtam őket, és akkor egész más vizualitások érdekeltek. Azt hiszem most kezdek el szakmailag és emberileg is annyira megérni, hogy teljes egészében tudom értékelni az alkotásainak nagyszerűségét. A friss, bátor, újító ábrázolásmódot, és az érzékenyen használt szimbólumokat. Pár éve megnéztem vele egy hosszabb interjút. Nagyon megfogott az a nyíltság, tudatosság és önismeret, ahogyan az életéről, az érzéseiről, a látásmódjáról tudott beszélni. Akár tudatos, akár tudatalatti, nagyon izgalmas, hogy több diákom munkáján is érződik Jankovics Marcell örökségének hatása. Azt hiszem itt az idő, hogy bepótoljam a lemaradásom.
Vácz Péter
Király Krisztián
Magam is meglepődtem mennyire megrázott a halála. Koromból kifolyólag nem sok kollégámat gyászoltam el, Richly Zsolt után Jankovics Marcell a második. Nagyon szerencsésnek tartom magam, hogy velük és mellettük dolgozhattam, láthattam őket munka közben, tanulhattam tőlük.
Az utóbbi 2,5 évben a munkámnak rendeltem alá mindent. Annak a munkának, aminek rendezőként Marcell volt az eredője és a végpontja. Amikor ilyen hosszú ideig alkalmazkodsz valaki víziójához, óhatatlan hogy valamilyen szinten közel kerülsz hozzá, aminek nagy arányban a rokonszenv, tisztelet és az emberi minőség is megágyaz.
Mikor 2019. február végén bemutattak neki, megilletődöttségemben emlékszem, a kézszorítás mellett egy nem tudatos, éppen észrevehető főhajtás is előbújt belőlem. Már kezdettől fogva más tapasztalataim voltak vele személyesen, kollégaként, mint amit a régebben korbácsolt generációs feszültségek a fülembe ültettek. A közvetlensége, önironikussága, nagyvonalúsága sokszor hozott zavarba, a műveltségét pedig a mai napig csodálom. Mindig egyenlő kollégaként (bár filmgyártásban nincs demokrácia), alkotótársként kezelt minket. Alkalmazott tervezőként feladatunk volt belehelyezkedni a rendezői elképzeléseibe, de nyitott és hálás volt minden ötletért. Ezek után szinte kiugrottam a bőrömből, ha olyan javaslattal álltam elő, ami illeszkedett a filmbe és ő is örömmel nyugtázta, hogy gazdagabb lesz tőle a végeredmény.
Amikor egy emailemben sopánkodva írtam egy jelenet kapcsán, hogy csak kiviteleztem, akkor ezt írta vissza nekem: "Nem csúnya szó a kivitelező. Én is voltam, vagyok kivitelező, még a Toldiban is. A kéz munkáját sose becsüld le. Macskássy Gyula nem kivitelezett, mert nem tudott rajzolni. A "Kezek": Macskássy János, Várnai György nélkül nem sokra ment volna. És ez a két Kéz ötletgazda is volt."
Király Krisztián és Jankovics Marcell a Kecskeméti Rajzfilmstúdióban 2020-ban
Sokszor van, hogy egy-egy új rajzeszköztől várom, hogy majd ad egy kis lökést, új lendületet az alkotáshoz. Aztán mikor láttam, hogy Marcell sima papírra, szimpla ceruzával megrajzolja egy komplett sorozat előkészítéséhez szükséges összes rajzi anyagot (figuraterveket, képes-forgatókönyvet, layout-okat) akkor elszégyelltem magam. A legegyszerűbb eszköz is elég, ha az ember tudja mit akar.
2019 decemberében ott lehettem a Toldi első négy énekének zenefelvételén. Figyelhettem milyen egy nagy szimfonikus zenekarral a munka: elképesztő élmény volt. Persze, Selmeczi György zeneszerző fülbemászó dallamai és profizmusa is kellett hozzá. Pár napra rá, Marcell épp hazafelé tartott a Benczúr utcai stúdióból, amikor mondtam neki, hogy nagyon hálás vagyok, hogy ott lehettem és láthattam, hogy áll össze egy ilyen. Teljesen zavarba hoztam. Olyan kollégának tartott, akit már nem hat meg az ilyesmi – ebben tévedett.
Ő október 21-én született, én október 20-án. Mikor ez kiderült számunkra, nyugtáztuk, hogy a mérlegek mindig jól kijönnek egymással. Így is volt.
Varsányi Ferenc
Jankovics Marcell meghatározó szerepet játszott animációs pályafutásom elindításában. Ő volt az első tanárom, először egy Pannónia Filmstúdióban szervezett animációs tanfolyamon, majd később ugyanott az Animációs Akadémia képzésén, melynek során forgatókönyvírást, valamint képes forgatókönyv-rajzolást, és rendezési alapelemeket tanultunk, fiatal rendező "aspiránsként". Életem első filmje egy Mézes-Táncos című mézeskalács animáció volt, amelynek forgatókönyvét Jankovics Marcellel együtt írtuk. Olyan sikeres lett a film, hogy bekerült egy "Book of the Animation"című amerikai kiadványba, amely a világ legérdekesebb animációt gyűjtötte egybe. Bár a Mézes-Táncost egyedül rendeztem, de Marcell nélkül a forgatókönyv nem lett volna ilyen jó, így nyugodtan mondhatom, hogy rendezői karrierem elindulását – részben tanáromként, részben társforgatókönyvíróként – Jankovics Marcellnek köszönhetem.
Varsányi Ferenc (Forrás: MMA)
M. Tóth Géza
1988-ban kezdtem az egyetemi tanulmányaimat az Iparművészetin (ma MOME). Akkoriban az iskola képzési rendszere szerint az első évben a teljes évfolyam együtt végezte ugyanazokat az általános kreatív és tervezési feladatokat, és csak az első év végén kellett szakirányt választani. Több területet is közelállónak éreztem magamhoz, elsősorban az építészetet. Ennek a szakfelvételijére készültem, amikor meghallottam, hogy Jankovics Marcell animációs osztályt indít. Arról, hogy mi az animáció, csak homályos elképzeléseim voltak, de azt egészen biztosan tudtam, hogy ha megfelelek a szakfelvételin, Jankovics Marcell diákja akarok lenni. Megfeleltem, felvett az osztályába, ahol rajtam kívül még ketten tanultak, Kutasi Katalin és Patrovits Tamás. Ha akkor nem Marcell indítja az osztályt, ma valószínűleg nem az animációs pályán vagyok. Hálás vagyok neki mindazért, amire közvetlenül vagy közvetve megtanított, amiben példát mutatott, alkotóként, tanárként, szakmai vezetőként, közéleti szerepet vállaló értelmiségiként.
M. Tóth Géza (Forrás: KEDD)
Ternovszky Béla
A Pannónia Filmvállalat Rajzosztálya a hatvanas évektől egy egyre növekvő, igazi baráti társaság volt. A hirtelen gyarapodás következtében a nagyjából azonos életkor és az azonos érdeklődés kör nagymértékben segített ebben. Jankovics Marcell egy évvel hamarabb került a stúdióba, de az első perctől kezdve – noha csak később kerültünk szorosabb munkakapcsolatba – baráti viszony alakult ki köztünk. Ezt az időbeli előnyét mindvégig megtartotta. Igyekeztem a nyomába érni, de egy időn túl feladtam, mert egyre gyorsuló pályán tört újabb és újabb magasságokba. Minden adottsága megvolt hozzá. Tehetség, kiváló intellektus, szédületes verbális és vizuális memória, remek külső. De a barátság mindvégig megmaradt. Ebben nagy szerepet játszott közös szerelmünk, a tenisz.
A Pannóniában amúgy is komoly sportélet volt. Tollaslabda, asztalitenisz, de leginkább a foci. Egy ízben, a János vitéz alatt, Marci is kijött rúgni a labdát, de miután háromszor leszerelték zsörtölődve bevonult, mondván, hogy pofátlanság a rendezőtől elvenni a labdát. A barátságot azonban nem befolyásolta sem ez, sem az esetleges teniszvereség. Elég sikere volt minden egyéb területen. Példázza ezt az is, hogy az akadémiai székfoglalóm alkalmából ő laudált. Szakmai életutam két legfontosabb embere Jankovics Marcell és Nepp József volt, hál’ Isten mindkettőt barátomnak is mondhattam. A székfoglalómban ezt el is mondtam: „Mindent, amit az animációról tudok, Jankovics Marcelltől tanultam és mindent, amit elértem, Nepp Józsefnek köszönhetek.” Hihetetlen veszteség a szakmának és személy szerint nekem, hogy ilyen gyors egymásutánban mindkét mentorom itt hagyott!
Ternovszky Béla (Forrás: Filmarchívum)
Orosz István
Az animáció kapcsán mindig szívesen magyarázzák el az esztéták, hogy a lélek az, amire gondolnunk kell az idegen hangzású szó hallatán: a filmkészítők lelket lehelnek rajzaikba, animus… anima… animáció – ragozzák. Hatódjunk meg, és a közkézen forogó szerényebb címkék, a rajzfilm, a trükkfilm, a cartoon helyett mondjunk most is animációt. És animátort.
Amikor a stúdióba kerülve megismertem, már tudtam, hogy ő a Jankovics. Láttam reggelenként, ahogy sétálva olvas. A Hűvösvölgy felé ment, én a Zugliget iránt, a főiskolára, egy darabon közös az út. Hosszúkat lépett és valami könyvbe mélyedt. Fújta a szél az avart, zúgott a forgalom, autók, motorok, buszok, olykor elcsörömpölt az ötvenhatos is. Azóta láttam büfében, elnöki pulpituson, sőt uszodában is olvasni. Önfeledten, szenvedélyesen, talányosan.
„… karja erős, tekintete kívánatos, arca oroszlánéhoz hasonló, őbenne az erények bőséges teljességét testének uralkodásra termett alakja is hirdette.” Talán az animációs monda-sorozat „felkonfja” nyomán jutott eszébe Kő Pálnak, a jeles szobrásznak, hogy Jankovicsot kérje meg, állna modellt készülő Károly Róbert szobrához. Mekkora egy király! – aléltak el a kékharisnyák, nota bene: Jankovics a monda-rajzfilmben szerényebb mintát követett, inkább a kódexíró, rajzoló baráttal azonosult, az ő fizimiskájára másolta saját vonásait. Persze az is illett hozzá, hisz grafikus, könyvillusztrátor és mesélő irodalmár volt egy személyben. És még mi minden. Eszembe jut az egyszeri diák, aki, miután felszólították, feleljen Jankovicsból – elvégre a tanterv összeállítói is haladtak a korral – jóhiszeműen kérdezte: melyik Jankovicsból parancsolják?
Orosz István (Fotó: Ivándi-Szabó Balázs / 24.hu)
Három nap híján tíz évvel volt öregebb, ami nem akadályozta abban, hogy leiskolázzon teniszben, és a Külkerpark uszodájában, beszélgetés közben is tartsa velem a tempót. Mérleg volt, én meg már épp Skorpió, de valahogy kiókumlálta, hogy a születésemkor úgy álltak a csillagok, hogy nekem is Mérlegnek kell lennem. Egyébként is csak rád kell nézni, mondta nevetve.
Hogy nagyon hasonlítottunk volna – alig hiszem, bár amikor a Tragédia moszkvai bemutatója után, ahová valami betegség (vagy a mínusz húsz fok) miatt engem küldött maga helyett, egy lelkes kollega öleléséből kibontakoztam, kicsit sajnáltam bevallani, összetévesztett bennünket. Akkor majd add tovább neki az ölelést – ajánlotta nevetve az orosz. Vajon tovább adtam-e? Nem emlékszem.
Kárpótlásul ideteszem a sétálva olvasásokat felidéző, neki ajánlott versemet.
Mely évszázad elfelejtett
városába nyíl e rejtett,
lombja vesztő vak lugas?
S mely száradt patakmederbe’
jössz avart rugdalva szembe
könyvbe hajló bús utas?
Mondd, miféle szél, amelybe
dőlsz, de úgy, hogy szinte helybe’
lépegetsz, s mióta fúj?
Gót, longobárd, hun és alán
dőlt itt e szélbe, és talán
azóta nem csitul.
Keresztes Dóra
A Képző- és Iparművészeti Szakközépiskolában Jankovics Marcell két évig tanított osztályunkban. Rendkívül élvezetes óráin nem csak a rajzfilmkészítés rejtelmeibe avatott minket, ott szó volt filozófiáról, történelemről, irodalomról, filmtörténetről, népművészetről, sőt még gasztronómiáról is. Szerettük, sőt rajongtunk Marcellért, hiszen felemelő érzés volt, hogy szinte kollégaként bánt velünk. Ebben az időben készítette a János vitéz című egész estés animációs filmjét. Gyakran beavatott minket a munkafázisokba, a szemünk előtt alakult a film. Felejthetetlen személye, szellemi élményt nyújtó tanórái a mai napig bennünk élnek.
Keresztes Dóra (Fotó: Hegedűs Márta)
Rófusz Ferenc
A 80-as évekig Magyarországon nem volt iskolarendszerű animációs képzés, így a fiatalok, akik rajzfilmesek akartak lenni, mind az idősebb kollegáktól sajátították el a szakma ismeretét. Én 1968-ban kerültem a Pannónia Filmstúdióba és Jankovics lett a mesterem. Tőle tanultam a szakma fogásait, kurzusain csiszoltuk mindannyian a tudásunkat. Első díjamat is egy Gusztáv epizódért kaptam, amit társrendezőként vele készítettem. A mester és tanítvány kapcsolaton túl kialakult közöttünk egy barátság is, szabadidőnkben együtt sportoltunk és szórakoztunk, az öccsének tekintett. Egyedi filmjei, a Sisyphus és a Küzdők, meghatározóak voltak számomra. Ő ösztönzött arra, hogy én is találjak ki valami újat, amivel meg lehet lepni a nemzetközi fesztiválok közönségét és zsűrijét is. Így született meg A légy című filmem, ami aztán 40 éve elhozta az első Oscar-díjat Magyarországnak és az egész magyar animációs szakmának.
Rófusz Ferenc Az utolsó vacsora készítése közben (Forrás: MTI/Éberling András)
Horváth Mária
A mi kis, induló, vidéki stúdiónkban mindig ünnep volt, amikor a nagy fővárosból megérkezett Jankovics Marcell. Mi épphogy huszonévesek, ő meg már öreg harmincas volt, tapasztalt, nagy rendező, túl az első magyar egészestés rajzfilmen, a János vitézen. Hatalmas lendülettel tudott megjelenni, ittuk a szavait, a sztorijait, a tanácsait és készültek a Magyar népmesék. Sok-sok éven át. Tőle tanultam, hogy az animáció milyen csodálatos műfaj, lehetőség, szabadság, de nem elég a tehetség, szorgalom is kell hozzá jócskán, meg azt is, hogy nem árt, ha az ember más területeken is kipróbálja magát. Úgy hintette el a magyar népművészet szeretetét, értékeit, hogy a mai napig csodálója vagyok, kimeríthetetlen forrásnak érzem. Szakmai életemet átszövik a népmesék az első animációtól a századig, az utolsó meséig. Köszönöm Marcell.
Horváth Mária (Forrás: Kecskemétfilm)
Mikulás Ferenc
Mindketten gyermekkorunk egy részét falun töltöttük, és egyetem helyett segédmunkások voltunk.
A telefonunk csengőhangja nem véletlenül azonos.
Többször ajánlott különböző szakmai tisztségekre és kitüntetésekre.
Egyszer megbántott, másnap ebédre hívott.
Nem jár, nem megy, hanem egyenes tartással vonul. Ha az erdőben sétál, néha a gombákat nézi, néha a csillagos eget kémleli.
Az értékeket a múltból hozza, mert a jelenben nem nagyon talál. Közélet iránt érdeklődő és cselekvő ember, de erkölcsi elveit mindenkor megtartja.
A nehéz helyzet tette kreatívvá. Nem tudós, hanem művész, tehetség és sokoldalúság birtokosa.
Műveltségét folyamatosan tökéletesíti, polihisztor.
Gabonban OGANGA-nak hívnák.
Egyébként: 1970-ben segítette kiválasztani tehetséges kezdő csapatomat, a három legtehetségesebb animátornak munka és tanulási lehetőséget biztosított a János vitézben. A hátteresnek pedig alkotómunkát a Fehérlófia című egész estés filmben.
Ötletemet, a Magyar népmesék rajzfilmsorozatot megálmodta, és a világban több mint 132 millió ember számára élvezhetővé tette.
Nem a munkahelyén, a Pannónia Filmstúdióban, hanem nálunk, a kecskeméti rajzfilmstúdióban készítette el Hoppál Mihállyal a Sámán Eurázsiában című filmet.
Javaslatomra elvállalta a Mondák a magyar történelemből című rajzfilmsorozat rendezését.
A közös munka miatt autóval több százszor megtette a Budapest–Kecskemét utat.
Nem mindenben értettünk egyet, amikor Ő is egy alkotó közösség vezetője lett.
Utóbbi időben váltottuk egymást a műtétek sorában, de 2019-ben produceri unszolásomra elvállalta a Toldi rajzfilmsorozat és az egész estés változat rendezését.
A kálvinisták hisznek a predesztinációban. Református vagyok.
Mikulás Ferenc
Szert-Szabó Dorottya
Az egyetem óta létezik a Fehérlólánya “művésznevem”, amit a magyar animációs történelem iránt érzett szeretetemből eredendően jelképesen találtam ki. Jankovics Marcellnek nemcsak a Fehérlófia, hanem az egész lénye, létezése miatt hálás vagyok, akire szakmai nagypapámként tekintek Richly Zsolt mellett. Korábban is számos képemet ihlette, többek között a magyarosított trónok harca sorozatomat is. Rengeteg inspirációforrás máig a munkáimban az a szimbólumrendszer, amelyeket könyveiben és meséiben is megismerhettünk. A gyermekkorom meghatározó képi világának jelentős megalkotója, számomra a magyar népművészet és -hagyomány mozgóképes szimbóluma Ő.
Szert-Szabó Dorottya
Ulrich Gábor
Egy János vitéz című filmről először Ágika mesélt a napköziben. Ágikába középső óta szerelmes voltam, néha megengedte, hogy én legyek a párja sorban. Az apukájával látták a moziban, úgy emlékszem sokáig beszélt róla, kicsit untam is, de biztos voltam benne, hogy Ágika filmesztétikai kompetenciája megkérdőjelezhetetlen.
Aztán, valamikor negyedik táján – túl számos szerelmi csalódáson – egy mumpszos, esős, szombat délután azt vettem észre, hogy az Orion Victoria tévénk 61 cm-es képátlóján valami Jancsi teszi a szépet... Nap is volt, meg galambok, meg sok-sok titokzatos, megfejtésre váró dolog. (Húsz évvel később, a Marcell által is szerkesztett Jelképtár című könyv meghatározóvá vált a szimbólumokhoz valóvonzódásomat illetően.) Akkoriban a televízióadás fekete-fehér világát legfeljebb a hétfői adásszünet színesítette. Máig emlékszem a János vitéz végtelen szürkéire. Színesben már csak felnőtt koromban láttam. A lányommal néztük, számtalanszor.
Ágikának igaza volt.
