„Nem szeretném magamat elhelyezni az animációs panteonban, nem az én dolgom. Ez a feladat legyen a társaké, vagy az utókoré, vagy a kritikusoké. Nekem mindig az volt fontos, bármihez fogtam, hogy a dolgok kapcsolódjanak egymáshoz. Tehát amikor tévésorozatokat vezettem, vagy amikor ismeretterjesztő könyveket írok, vagy hasonló természetű előadásokat tartok, akkor mindezekben a szerepekben keresem a találkozási pontokat. A jelképekkel való foglalatosság számomra magától értetődő volt, mert én mint rajzfilmes is, ezt a fajta szimbolikus nyelvet használtam kezdettől fogva. Számomra rettenetesen fontos volt mindenfajta hagyomány, aminek köze van a mitológiához vagy a művelődéstörténethez… Kezdettől fogva úgy gondoltam, hogy a művészet mint olyan, hasznos. És hogyha nem hasznos, akkor haszontalan.”
Jankovics Marcell, 2001
Jankovics Marcell a magyar animációs mozgóképművészet emblematikus személyisége, s valószínűleg a legismertebb magyar „rajzfilmes” Macskássy Gyula és Dargay Attila mellett. Kedveltségét nem csupán lenyűgözően gazdag szakmai életművének köszönheti, hanem a magyar kulturális életben betöltött sajátos szerepének is. Írói, művelődéstörténészi és kultúraszervezői tevékenysége legalább olyan jelentős, mint a magyar népművészet motívumkincsét, a szecesszió és a popművészet stílusjegyeit tudatosan feldolgozó és szubjektív módon összegző animációs és grafikusi munkássága. Szuggesztív egyénisége és közvetlen, oldott előadói képessége révén a médiában és a művészeti közéletben is évtizedek óta töretlenül népszerű.
Mozgókép-rendezőként, televíziós személyiségként a klasszikus hagyományok és az emberiség közös kultúrkincsének megóvásán és közzétételén dolgozik, heroikus küldetéstudat és nagyívű szakmai vállalások jelzik alkotói és közéleti tevékenységének állomásait. Alkotóművészi magatartását is a hasznosságra való kitartó törekvés jellemzi: problémafelvetései, kutatásai, sőt, mozgóképes nyelvhasználata is az önkéntelen és a tudatos ismeretterjesztés késztetésének következetes megnyilvánulásai. Rejtve és nyíltan, akarva és akaratlan, Jankovics Marcell művészi alkotásaiban is folyamatosan megfejtésre kínálja az intenzív életpályája során szenvedélyesen behabzsolt tudományok tanításait. Ez a szövevényes és önmagára következetesen reflektáló ismeretanyag szétfeszíti a rajzfilmes formákat és más művekben – könyvekben, előadásokban, illusztrációkban, határműfajokban – is megfogalmazódik.
A kreatív gazdagság leglátványosabb megnyilvánulásai azok a nagyívű, széles spektrumú animációs mozgóképek, amelyek a magyar irodalom, a monda- és mesevilág, sőt az emberiség történetének egyedi interpretációjára vállalkoznak szinte tékozlóan pazar előadásmódban.
E nagy színes pannók mellett szikáran rövid, karcosan fekete-fehér darabokban epigrammatikus tömörséggel szól személyes művészi próbatételeiről, emberi gyötrelmeiről. Témáit mitológiai allegóriákba kódolja, közvetlen, csupasz grafikai gesztusokon át, egyetemes érvényességgel jeleníti meg.
Jankovics sokoldalú tehetsége a hetvenes évekre érik be, s emelkedik már fiatal alkotóként a kortárs klasszikusok sorába az olyan elegánsan megoldott egyedi rövidfilmekkel, mint a Sisyphus, a Küzdők, valamint az első egész estés, színes magyar rajz-játékfilmmel, a János vitézzel.
Akár a műfajon belüli műformák – néhány perces példázat vagy nagyjátékfilm hosszúságú, dramatikus, zenés produkció –, e filmek grafikai arculata is gyökeresen más és más karakterű, ám a jankovicsi kézjegy lényege, a mívesen virtuóz vonalvezetés, a választott tárgy és téma iránti szenvedélyes elköteleződés leplezetlen megmutatkozása a lendületesen „odatett” ecset- vagy krétanyomban ugyanúgy jelen van, mint a pop-art, a szecesszió és a magyar népi díszítőművészet motívumaitól ihletett János vitéz-beli figurák lüktető kontúrjaiban, áramló díszleteiben, színpompás metamorfózisaiban.
A szimbólumok és utalások e filmekben még közvetettebben szervezik a látványt, mint a későbbi, direktebben fogalmazó művekben, amelyek az emberiség közös örökségéből tudatosan, ezen örökség megőrzésének, közvetítésének, és továbbgondolásának szándékával választott stilizált „jelképtárból” merítenek, mint a Fehérlófia vagy a Biblia.
A Magyar Népmesék motívumkincse a János vitézhez hasonlóan éppúgy táplálkozik a magyar szecesszió grafikai készletéből, mint az originális népi vizualitás hagyományaiból, mégis a Sárga tengeralattjáró pop-art szellemisége, felszabadító hatása sugárzik e filmekből: a megformált zabolátlanság adja azt a nonchalance bájt, amely a későbbi művekben fegyelmezett, megfontoltan tervezett konstrukcióvá érik.
Az Ének a Csodaszarvasról és Az ember tragédiája című művek szisztematikus tartalmi és formai szervezettsége, kultúraközvetítő küldetése már az animációs film lehetőségeinek határait feszegeti alkotói és befogadói szinten egyaránt. E filmek reprezentálják ugyanakkor magának a műfajnak az ezredfordulón végbement technológiai és szemléletbeli változásait is, amelyre még a nagyon körültekintően és alaposan dolgozó Jankovics Marcell sem lehetett felkészülve, így az utóbbi nagylélegzetű alkotások e korszakváltás nehézségeiről és tanulságairól is mesélnek saját történetükön túl.
M Tóth Éva: A magyar animáció képről képre / Jankovics Marcell (bevezető)
