Késve érkezve a fesztiválra az ember kétségbeesetten döbben rá, hogy kemény választás előtt áll: vagy megnézi ismétlő vetítéseken azokat a filmeket, amelyekről lemaradt, vagy veszni hagyja a már elmulasztott premiereket, és csak a friss filmekre koncentrál. Én a legrosszabb stratégiát választva szinte mindent megpróbáltam behozni és az első vetítésen megnézni, de legtöbbször a két szék közti pad alá esés valóságával szembesültem. A cannes-i állapotokat jól illusztrálja a példám: ha az embernek nem jut előkelő rózsaszín (esetleg fehér, de az tényleg csak a legnagyobbaknak jár!) kártya, akkor sem biztos, hogy láthat egy filmet, ha két órával a vetítés kezdete előtt beáll a sorba a tűző napon. A kollégák által istenített Carol-nak sem az első, sem a második sajtóvetítésére nem jutottam be, hiába álltam órákig sorban – a harmadnapi, ismétlő vetítésre pedig már egy új film miatt csak negyven perccel a film kezdete előtt értem oda, amikorra már el is oszlott a sor: megtelt a terem. Cannes mindig megbízhatóan kommunikálja résztvevőivel, hogy hatalmas nagy dolog, hogy itt lehetnek, és hogy a világ talán legjobban várt filmes termésének megnézéséért keményen meg kell küzdeni.
Hatalmas megkönnyebbülésemre a Saul fiának ismétlő vetítésére azonban, szinte csodával határos módon, bejutottam. Az előadás különlegességét az is fokozta, hogy a főszereplő, Röhrig Géza is bent ült (a biztonságiak először helyhiányra hivatkozva nem akarták beengedni). A film ezen, a sokadik vetítésen is vastapsot kapott, és utána szakmabeli nézők tucatjai szelfiztek Röhriggel, aki, bár láthatóan szokatlan neki a sztárszerep, természetesen és kedvesen fogadta a véget nem érő gratulációkat.
Valóban nehéz a Saul fia után visszazökkenni Cannes kavalkádjába. A fesztivál félidejére azonban szerencsére egyértelművé vált, hogy idén is kiemelkedő filmeket és változatos programot válogattak össze a szervezők. A korábbi évekhez képest nagyon erős a francia és olasz jelenlét az idei válogatásban: a versenyprogram majd’ felét ez a két ország küldte. Rajtuk kívül főleg távol-keleti és amerikai filmek szerepelnek, az abszurd Homár (The Lobster) görög rendező munkája, ám angol nyelvű. Közép-kelet európai filmként egyedül Nemes-Jeles filmje szerepel a mezőnyben, és idén teljesen hiányoznak a dél-amerikai, spanyol, német, szláv és skandináv filmek Cannes-ból.
A kritikusok többsége kedvezően fogadta Nanni Moretti Mia Madre című, allegorikus alkotását, amelyben a rendező felteszi a kérdést: vajon hanyatlik-e a filmművészet? A rendező, aki korábban már nyert Arany Pálmát, őszinte és személyes művel tért vissza Cannes-ba: a “film a filmben” szerkezetű Mia Madre főszereplője egy kétségek által gyötört filmrendező, aki új filmjének forgatása közben úgy alkotói mint magánéleti válságba kerül. Filmje megtorpant, és édesanyja – aki latintanárnő volt, egy holt nyelv egyik utolsó nagy művelőjeként szimbolizálja egy korszak letűnését – haldoklik. A nyilvánvalóan önéletrajzi ihletésű rendező figuráját bátor módon egy nővel (Margherita Buy) játszatja el Moretti: ő maga háttérbe húzódva, a munkáját feladó báty szerepében ad hozzá még egy réteget a veszteség megélésével foglalkozó, a mozi műfajától búcsúzó történethez.
Napjaink fontos szociális kérdéseit feszegeti a francia Stéphane Brizé La Loi du Marché című munkája, amelyben Vincent Lindon húsbavágóan természetes alakításában láthatjuk egy munkanélküli mindannapjainak néhány fejezetét. Az egymástól független, de szerves egységgé összeálló történetfoszlányok cseppben a tengerként mutatják meg egy átlagos ember átlagos életének küzdelmeit, amelyek mögött néhol felsejlik a tragédia árnyéka. Az eddigiek alapján Lindon lehet Röhrig Géza ellenfele a legjobb színész alakításért odaítélt díjért való versenyben: arcának egy-egy rezdülése, hátának merev meghajlítása, félmosolya, vagy éppen szenvedést tükröző tekintete többet elárul a 21. századi nyugati társadalom kisemberének életéről, mint egy könyvtárnyi szociológiai szakirodalom.
Az elmúlt pár napban láttam még meseszerű, univerzális-anakronisztikus kosztümös drámát egy vérfertőző testvérpár szerelméről (Marguerite et Julien), súlyos titkokkal terhelt, lemondásokkal teli családi történetet Isabelle Huppert jegesen intelligens és Jesse Eisenberg szeretnivalóan neurotikus játékával (Joachim Trier angol nyelvű debütálása, a Louder than Bombs), valamint az Un Certain Regard szekcióban (amelyet tavaly Mundruczó Fehér istene nyert meg) is körülnéztem. Itt, ahol a hagyomány szerint újító, friss és eredeti műveket mutatnak be, vetítettek fekete humorú izlandi családiviszály-történetet sok birkával és hóval (Hrútar – Rams), a közelmúlt horvát történelmét három egyszerű történeten keresztül átfogóan feldolgozó realista alkotást (Zvizdan – The High Sun) valamint az Apichatpong Weerasethakultól megszokott módon szürreális és teljesen őrült Rak ti khon kaen (Cemetery of Splendour) révén egy thaiföldi kómaosztály életébe is bepillantást nyerhettünk. És most ideje elkezdeni a második felvonást: izgatottan várjuk, mit hoz a legfontosabb európai filmfesztivál második fele.
