John Malkovich: Hogy színész lettem, azt az akkori barátnőmnek Glenne Headlynek, Chicagonak és a Steppenwolf társulatnak köszönhetem. Gyerekként még egyáltalán nem akartam színész lenni, sőt a szüleim sem terelgettek egyáltalán ebbe az irányba, ők azt szerették volna, ha ranger leszek valahol Montanaban egy nemzeti parkban. A barátnőm, Glenne, a főiskolás éveink alatt is játszott már egy színtársulatban és nekem este 9-re érte kellett mennem, mert ahol laktunk, a legnagyobb jóindulattal sem nevezhető előkelő környéknek és nem is a legbiztonságosabb negyedben volt, így minden este hazakísértem. A próbák sokszor elhúzódtak, én meg ott ragadtam, először mint néző, aztán mint színész. A Steppenwolf legendás társulat volt, remek rendezőkkel dolgoztunk együtt és olyanokkal játszottam, mint Susan Sarandon, Gary Sinise, vagy Sam Shepard. A True West című darabunk akkora siker lett, hogy New Yorkba is meghívtak bennünket.
filmhu: Ha ennyire jól ment a szekér a színpadon, miért váltott a filmre?
John Malkovich: Az első szerepem egy tévéfilmben volt és egy gazdag amerikai focista volt a producere. Sokszor elképzeltem a szituációt, mit fogok csinálni és mondani, ha jön az első ajánlat Hollywoodból. Úgy képzeltem, hogy jön valaki, és azt kérdezi: „Te nem akarsz egy kis pénzt keresni?” Mire én azt válaszlom: „Először látnom kell a forgatókönyvet.” Szóval így is tettem, azt mondtam, amit álmaimban már százszor begyakoroltam, de nem az a válasz jött, amire számítottam, hanem: „Akkor most akarsz pénzt keresni, vagy nem?”Az első mozifilmem a The Killing Fields volt, de nem sokan hallottak róla.
filmhu: És most megannyi film után ismét a színpadon kötött ki, egészen pontosan Bécs és Hamburg opera- és musicalszínpadain. A német nem az anyanyelve. Nem zavarja ez a munkában?
John Malkovich: Nem, mert mindenki remekül beszél angolul mindkét helyen. Amerikában óva intettek a német közönségtől, mert odaát úgy hírlik, sokat nevetnek a színházban, a színházon. Lehet, hogy így van, de nekem ez egyáltalán nem baj. Igyekszem ezeket az előadásokat kicsit elvinni a show irányába, ötvözöm az operát a színházzal.
filmhu: Amikor meg akar mutatni valamit a színészeknek, vagy énekeseknek, előfordul, hogy énekel?
John Malkovich: Néha énekelek a színészeimnek, de csak ezért, hogy nevethessenek rajtam és én magamon. Casanovát csak játszom, amikor énekelni kell, azt Florian Boesch bariton teszi helyettem.
filmhu: Nem beszéli a nyelvet, és énekelni sem énekel.
John Malkovich: Én mondtam a rendezőnek, Michael Sturmingernek, de meggyőzött. Aztán azt mondtam magamnak: „Fogd fel tanulásként, és egy újabb lehetőséget kapsz arra, hogy a barátaid még 20 évvel később is nevessenek rajtad.”
filmhu: Az előbb említett széles spektrum a műfajokban inkább azzal magyarázható, hogy nagyon is válogat, vagy épp ellenkezőleg, hogy egyáltalán nem?
John Malkovich: Tom Hanks, Tom Cruise vagy Will Smith válogathatnak, de én nem, legalább is soha nem tettem. Néha keresem a jó szerepeket, de, hogy végül elvállalom-e, vagy sem, attól függ, működik-e nálam a sztori, felkelti-e a történet összességében az érdeklődésemet, illetve, hogy mi a vége.
filmhu: Azért a Fegyencjáratba nem kimondottan illett.
John Malkovich: Éltem legvidámabb munkafolyamata volt. Nem tudom szavakba önteni, milyen tapasztalat volt. Hatalmas hústornyokkal, igazi kemény fiúkkal forgattam, akik rögtön az első nap azt kérdezték: „Neked milyen pisztolyod van?” És minden nap elhívtak a bárba inni, bár legtöbbször nem mentem velük, de ha igen, életem legviccesebb pillanatai voltak.
filmhu: Saját produceri cége van, ehhez képest egyetlen egyszer rendezett, kilenc évvel ezelőtt. Ennek mi az oka?
John Malkovich: A Táncos a házban nagy siker volt, mégsem szívesen adnám újra rendezésre a fejem. Több, mint 10 évig harcoltam ezért a filmért. Sokkal vidámabb és kevésbé idegtépő feladat olyan kezdeményezések mögé állni, mint például a Juno volt. Nem magamnak és magamra akarom keresni a projekteket, szeretem, ha meglepnek.
filmhu: Rengetek rendezőóriással dolgozott, kitől, mit tanult?
John Malkovich: Wolfgang Petersentől feltétlen komolyságot. A Célkeresztben forgatása alatt mondhatott bárki, bármilyen vicceset, ő soha nem nevette volna el magát, inkább meghalt volna. De igazán sokat színházi rendezőktől tanultam, nem a filmesektől. Ahogy ők kezeltek engem, sokat segít most nekem abban, én hogyan kezeljem a színészeimet. Úgy kell bánni velük, mint egy gyerekkel, nagyon jól és pontosan le kell írni a játékterüket, de lejátszani nekik kell. Én szívesen meghallgatom a színészeim ötleteit, vitatkozni is lehet velem, de mindig elmondom nekik: „Ha ezt akarod, akkor ezt az utat kell választanod és ahhoz erre kell menned, sokkal többet rendező nem tehet.” A színház inkább olyan, mint az élet. Bécsben estéről estére lejön a darab a színpadról, azaz megszületik a hullám a közönség és a színpad között. Rendezőként ez csodálatos érzés. Tudom, hogy nem én vagyok a hullám, de nekem kell létrehoznom a hullámot.
filmhu: Komplikált és allűrös színésznek minősül rendezői körökben?
John Malkovich: Nem hinném. Okossággal és intelligenciával le lehet venni a lábamról, de ha valaki csak annyit mond, hogy nézzek mérgesebben, arra nem tudok mást mondani, mint: „persze, jól van”. Ha bonyolult vagyok az azzal hozható összefüggésbe, hogy általában sokat kérdezek. De nem a kérdések miatt, nem a kérdések izgatnak, hanem a válaszok, a rendező válaszai tudnak lenyűgözni, vagy épp ellenkezőleg.
filmhu: Ha visszanéz, van rá magyarázat, vagy recept, hogy érte el mindezt?
John Malkovich: Nem szoktam azon gondolkozni, mit értem el. Teljesen őszintén azt gondolom, hogy mindenki jó és csodálatos valamiben, csak nem jutnak el abba a helyzetbe, hogy mindezt kipróbálják és megmutassák. Elérni valamit számomra annyit jelent, mint felfedezni a penicillint, vagy megalkotni a kvantumfizikát. Nálam, csak egyszerűen mindig jön valami, ami érdekel.
filmhu: A Klimt Raoul Ruizzal nem sikerült túl jól…
John Malkovich: A forgatás alatt végig azt hittem, hogy valami zseniálisat alkotunk. Azt hittem jobb lesz a végeredmény, szerettem ezt a szerepet, de mikor először megnéztem, amikor a hangot mondtuk alá, akkor már nem tetszett annyira, mert alig volt vágás benne és túl hosszúak voltak a szövegek és a monológok. Én máshogy vágtam volna, de már mindegy, már kész. Végig azt hittem, az volt a legjobb dolog, amibe valaha bevonódtam. Ez van, néha túl kell rajta egyszerűen lenni.
filmhu: Nem hittem volna, hogy egy Coen-komédiában, az Égető bizonyítékban fogom látni.
John Malkovich: Coenék ketten vannak és nagyon tudják, mit akarnak, és nem mellesleg szuper okosak. Mivel ketten vannak, nem hiányzik belőlük semmi.
filmhu: Azt gondolta volna valaha, hogy úgy lesz egy film főszereplője, hogy a többi szereplő az agyát szállja meg?
John Malkovich: Nem, nem igazán. Épp Los Angelesből repültem vissza Európába, ami nekem túl hosszú út leszállás nélkül és kicsit parázom, ha ennyi időt tölt a levegőben a gép, ezért aztán az ügynököm Howard mindig ellát valami olvasnivalóval. Ezek közt volt a John Malkovich menet. Elkezdetem olvasni, de első 50 oldalon még nem szerepeltem, nem jelentem meg a filmben. Ránéztem Howardra, és mondtam neki: „Te olvastad ezt?” Mire ő: „Olvasd tovább!” Így tovább olvastam, aztán a végére egészen megszerettem, de kockázatosnak tartottam egyedül megfinanszírozni, így azt mondtam Horwardnak, csináljuk meg, ha más is beszáll, de akkor még senki nem akart beszállni és invesztálni egy ismeretlen Spike Jonze nevű fickóba, így aztán elsikkadt a dolog. Pár évre rá Coppola hívott fel, hogy találkozzam már ezzel a fura nevű fickóval, és azt mondta, jó lesz, ha megjegyzem ezt a nevet, mert egy szép nap, nem is olyan sokára, mindnyájan neki fogunk dolgozni. Így találkoztam vele, de először úgy 50 percig azt hittem, hogy cseh, mert olyan fura akcentusa volt, amilyet még életemben nem hallottam. Aztán nem bírtam tovább, megkérdeztem tőle, hogy cseh-e, de kiderült, hogy nem, teljesen amerikai, csak teljesen lökött. Mindegy, büszke vagyok rá, hogy megcsináltuk a John Malkovich menetet, és hogy egy nagyon eredeti hangot, Spike Jonze-ét behoztuk a mozikba.
filmhu: Látom, érdekli a divat is, vagy 10 gyűrű van az ujján és az öv alatt az elmaradhatatlan madzag sem hiányzik. Hogy áll saját kollekciója a Technobohemian?
John Malkovich: Nagyon jól, már vagy 50 modellünk van. Mindig is érdekelt a divatban és a designban rejlő részletek. Ez is az önkifejezés egyik eszköze számomra. A kollekciómmal az új évezred bohémjainak akarunk stílust teremteni úgy, hogy közben kicsit újradefiniáljuk a bohém fogalmát is, azaz a kozmopolita létet és a minket körülvevő technikai világot akarom ötvözni és kifejezésre juttatni a ruhákban. Nagyon fontos szerep jut a minőségnek, szinte mindent Olaszországban gyártunk. A ruhatervezés is egyfajta transzformáció számomra, ugyanúgy, mint egy szerep. És minden átváltozás újabb megerősítése annak, hogy lehet és kell is újjászületni.
