Magyar program
Csillogó tornadresszek, lehetetlen gyakorlatok, egyenfrizura és megtört mosoly. A MOME-n készült Az utolsó dobás a ritmikus gimnasztika világában játszódik, és rendezőjének személyes tapasztalatait tükrözi erről a szép, de rengeteg önfeladással járó sportról. Egy bajnokságra utazó csapatot kísérünk el, akiket edzőjük vasmarokkal irányít. Megismerjük a lányok közös rituáléit, mint az egymás kölcsönös „kiropogtatását” – a sorozatos csonttörésekre emlékeztető hangdizájn teszi igazi bodyhorrorrá ezt a jelenetet –, és figyeljük, hogyan dominálja le még ezáltal is egyre jobban a szigorú és teljes alázatot megkövetelő edzőnő az életüket és a személyiségüket, aki valószínűleg a saját megvalósulatlan ambícióit éli ki általuk. Tőkés Anna versenysportolókról szóló filmje Kecskemét után egyenesen a világ legrangosabb animációs fesztiválján, Annecy-ben is megméretteti magát.
A Superbia és a Lidérc úr rendezője egy pajkos virslivel és az összes hozzá evidensen kapcsolódó képzettársítással tért vissza a KAFF mezőnyébe. A tavalyi Friss Húson debütált Vegan Mayo főhőse számos csábító kvalitással rendelkezik (például vegán származással és szuperempátiával), nem is csoda, hogy sikerül felhívnia magára egy egészségtudatos izompacsirta figyelmét a boltban. Majonézzel leöntött erotikus kaland férfi és húsipari termék között Tóth Luca karakteresen abszurd kisfilmjében, ami a kolbászos banánt falatozó hernyóval bizonyára megdönti az egy snittre eső fallikus szimbólumok világrekordját is.
Tőkés Anna: Az utolsó dobás
A kecskeméti stúdió legikonikusabb rajzfilmje, a Magyar népmesék idén új évaddal bővült. A sorozatok versenyprogramjában A királyfi meg a három cimborája című epizód kapott helyet, amelynek története – a királyfi vándorútra megy, és három különleges útitársra lel, akik segítenek neki királylányt találni – tökéletesen beleillik a klasszikus népmesei kánonba. A rajzstílus viszont érdekes elegye a korábbi szériák Jankovics Marcell által lefektetett vizuális világának és a rendező, Bogyó Péter saját (The Pattern) figuraterveinek. Egyszerre újszerű és ismerős, de mindenképpen könnyebb megszokni, mint azt, hogy a mesélő már nem Szabó Gyula összetéveszthetetlen orgánumán szólal meg.
Szintén a kecskeméti műhelyből került ki a Magyar szentek vallomása című sorozat, amely a Szent Gellértről szóló epizóddal szerepelt a versenyprogramban, de az információs blokkban is levetítésre került belőle rész. Már a „vallomás” szó is jelzi, hogy a stúdió korábbi, történelmi vagy népi témájú sorozataival szemben itt nem a meseiség dominál – a szentek életét és mártíromságát feldolgozó epizódokból hiányzik is az elbeszélés öröme, helyette nyomasztó kegyetlenkedések és egy kislány hangján felmondott bibliai idézetek keretezik a történeteket. Gellért püspök története erősen kivonatolt, nagy tettek és csodatételek helyett a szenvedésre és megbánásra van kihegyezve. A sorozat legnagyobb, és a hittanórák megsegítésén kívül is értékelhető erénye a középkori krónikákat idéző rajzstílus, amely főleg fekete és arany színekben pompázik (bár a szenteket valamiért rendre bandzsa szemekkel ábrázolja).
Tama Mikori: Kippkopp és Tipptopp
Marék Veronika generációk számára meghatározó gyerekmesékkel teli életműve kifogyhatatlan tárházát jelenti az animációs feldolgozásoknak. A TV-sorozat versenyben szereplő Kippkopp és Tipptopp a híres gesztenyefiút egy gesztenyelánnyal boronálja össze, aki a szél hátán érkezik véletlenül az erdőbe, ám szállás nélkül marad – de aztán falevelekkel álcázva próbálja meg magát mindhiába elfogadtatni az erdő különböző állataival, egészen addig, amíg bele nem botlik a másik főszereplőbe. Amellett, hogy egy roppant kedves történet, a Tama Mikori által rendezett CGI-animációs változat a szemnek is kellemes: részletes, színes, mesekönyvszerű, néhol egészen kreatív hosszúsnitekkel meséli el a két kis gesztenye barátságának történetét. Az információs blokkba került a szintén Marék-meséből készült Boribon: Boribon cicája. Az M. Tóth Géza és Jurik Kristóf által rendezett 2D-s animáció nem akarja digitális trükkökkel elcsavarni a fiatal nézők fejét, igyekszik megtartani az eredeti illusztrációk szimplább, háttereket nélkülöző stílusát. Kellemes élmény, már csak azért is, mivel a kismedve és a helyi cicák történetét Rudolf Péter megnyugtató hangja meséli el.
Északi animációk
A KAFF idén az északi országok animációjának szentelt külön válogatást, amelyből kiemelkedik Sara Gunnarsdóttir My Year With Dicks című alkotása. Az izlandi rendező az amerikai Pamela Ribon visszaemlékezéseit filmesítette meg az animációs filmben, amely 25 percbe sűrít egy komplett coming-of-age mozit. A film késő kamasz főhőse, Pam a ’90-es évek elején eltökéli, hogy elveszíti a szüzességét – és ehhez több fejezeten keresztül keresi az ideális fiújelöltet. Akad köztük gördeszkás vámpír, macsó mozis kisegítő és absztinens skinhead is. A sikertelen próbálkozásokat a karakterekhez vagy kínos epizódokhoz – például a szülői felvilágosításhoz – hasonló műfaji elemek kísérik. De mindenekelőtt Richard Linklater erős behatása érhető tetten a filmen,, nemcsak a könnyed hangnem (Henyék, Tökéletlen idők), hanem a helyszín (Houston, Texas) és a rotoszkopanimációs stílusválasztás miatt is (Az élet nyomában, Kamera által homályosan, Apollo 10½).
A szintén izlandi Yes People egy társasház lakóinak életébe enged szösszenetnyi, szarkasztikus betekintést. A típusfigurák ismerősek lehetnek akár egy magyar lakótelepről is. Ilyen lett volna talán a Szomszédok is, ha az alkotóknak van némi humorérzékük, és kevésbé a népnevelésre koncentrálnak, hanem csupán a közös együttélés nyüglődését szerették volna bemutatni. A lakók között van egyedülálló zenetanár anyuka kamasz fiával, elhízott férj megkeseredett háziasszonnyal – az egyetlen kivétel az idős pár, akik a többiekkel ellentétben még látszólag képesek élvezni az életet, és aktív szexuális életük falakon átszűrődő zajaival megkeserítik a többiek estéit.
Gísli Darri Halldórsson: Yes People
Hans Christian Andersen meséinél nem nagyon vannak elkeserítőbbek a gyerekeknek szóló irodalomban, amit valószínűleg a The Swineherd dán alkotói is így gondolhatnak, mivel 3D-animációs filmjük ugyan egy Andersen-mesén alapul, de a lehető legkomolytalanabb és legvidámabb stílusban. Szimpla, de annál szórakoztatóbb rajzfilm, amelyben egy kondásfiú karácsonykor egy varázsüsttel diszkót rendez a malacoknak, amit megirigyel a királylány, és megpróbálja megszerezni magának a színes fényeket árasztó edényt. Kalamajka és nagy buli lesz a vége, ami A kis gyufaáruslánnyal vagy A rendíthetetlen ólomkatonával szemben nem hozza le az embert az életről – épp ellenkezőleg, inkább felvillanyozza.
A svéd The Burden egy elég egyedi darab: egzisztenciális musical állatszereplőkkel előadva, ráadásul stop-motion bábfilm formájában. Egy autópálya mikrokozmoszát látjuk, amit út menti motel, call center, szupermarket és gyorsétterem alkot. Csupa átmeneti hely azoknak, akik kocsival utaznak – ellentétben azokkal, akik ott ragadtak, vagy azért, mert ott dolgoznak, vagy mert máshol nem találják a helyüket – mint például a magányos heringek, akik hosszú távon szálltak meg a hotelben. A szereplők (az említett halakon túl például csincsillák vagy majmok) hétköznapi létezésük súlyáról, reményeikről énekelnek a Broadway-musicalek álságosan teátrális stílusában, ami éles kontrasztban áll a hideg terekkel és a lélekölő feladatokkal, amelyek között léteznek. Legalább annyira szomorú, mint amennyire vicces, mivel meglepően könnyű azonosulni a mindennapi csapdahelyzetekben vergődő állatokkal.
