Elek Judit 1956-ban kezdett a főiskolán Máriássy Félix osztályában, olyan rendezők mellett, mint Szabó István vagy Huszárik Zoltán. Értékelték az íráskészségét, de osztályfőnöke arra intette, ne próbálkozzon a rendezéssel, mert ebben a szakmában nőként nem lehet sikereket elérni. Elek Judit mellett végül Jancsó Miklós állt ki, Találkozás (1963) című rövidfilmjét is az ő tanácsait követve fejezte be. Az egyik szerepre Elek Mándy Iván írót választotta, aki később több játékfilmje, köztük a Sziget a szárazföldön (1969) írója is lett.

A nemzetközi színtéren a rendező Meddig él az ember? (1967) című dokumentumfilmjével mutatkozott be, a Truffaut-ék forradalmi akciója miatt félbemaradt ‘68-as cannes-i filmfesztiválon. A film megkérdőjelezte a rendszer önigazoló tézisét, hogy az a munkások érdekeit tartaná szem előtt, és óvatosan elülteti a gondolatot, hogy a hatalom valójában kizsákmányolja dolgozóit. A filmet finom, lírai megfigyelései, Ragályi Elemér képei teszik igazán különlegessé, és Elek első játékfilmjét is vele forgatta le.

Adott egy tehetséges fiatal rendező, oldalán egy ígéretes operatőrrel és egy elismert íróval, akikkel remekül tud együtt dolgozni. Ráadásul Elek fantasztikus arcokat talált a mellékszerepekre is. Aztán elérkezett a forgatás, a pillanat, amikor minden a helyére kerül. Vagy mégsem.

„(...) kiderült, hogy ezek a dialógusok mondhatatlanok, az epizodisták bűn rosszak, és olyan szűk a hely, hogy nem lehet egy normális képet felvenni. Tizenöt ember volt abban a cselédszobában, hát hova teszed a kamerát? Mozgattam jobbra, balra, de fél 2-ig egy kockát nem forgattunk. Aztán Elemérrel mindenkit kiküldtünk, ültünk magunkba roskadva, majd szisztematikusan végiggondoltuk, hogy mit ne csináljunk. Nem lehet mutatni a színészt, aki beszél. Ki kell dobni a statívot, ne álljon sehol, következésképp a kamerát kézbe kell venni, ezen a parányi helyen ez másként nem megy. A szűk helyen pedig csak akkor élünk meg, ha nyüzsit csinálunk. És ez lett a film stílusa” – emlékezett vissza Elek Judit. A történet terei, a főszereplő hétköznapjai mintha kikövetelték volna maguknak a formát.

Egy idős asszony (Kiss Manyi) négyszobás lakásban él Budapesten; fiatalsága relikviái, csinos ruhák, régi lemezek társaságában emlékszik vissza egykori életére, mindenekelőtt hajóskapitány édesapjára. Békés kényelme szúrja a szomszédok szemét, akik szűkös lakásokban egymás hegyén-hátán kénytelenek összezsúfolódni. A ház lakói közül az asszony egyedül a beteg Molnár bácsival van szeretetteljes viszonyban, ő azonban hamarosan meghal. Ezután senkije sem marad a házban, és egyre többen megszólják kényelmes rezidenciája miatt, így végül lakáscsere mellett dönt.

A magányos percek boldogságát otthona tágas tereiben kiegyensúlyozottan követi a kamera; kellő távolságból figyelhetjük meg a zsúfolt szobabelsőket és kerülhetünk közel az idős asszony nosztalgiával teli hétköznapjaihoz. Ezzel szemben amikor kilép a lakásból, emberek közé megy vagy látogatói éreznek, zaklatottságára a kézikamera használata reflektál – a jelenetek vizuális világa és dinamikája a főszereplő nézőpontjához igazodik.

Kiss Manyi érzelemvilágát követni pedig lebilincselő kaland. A színésznő a harmincas évektől a magyar filmgyártás megkerülhetetlen alakja, először kisebb szerepekben tűnik fel; táncosnőként vagy nevelőnőként, a titkárnő vagy a főszereplő legjobb barátnője szerepében is energikus komika. Az ötvenes évektől kezd idősebb karaktereket megformálni; szeszélyes és harsány játékát, kitörő belső feszültségét aggodalommá szelídíti az öregkor, amit a Körhinta (Fábri Zoltán, 1955) mellékszereplőjeként már negyvennégy évesen meg kellett jelenítenie a vásznon. Kiss Manyi öregasszonya végül Zolnay Pál Hogy szaladnak a fák (1966) című filmjében teljesedett ki, a karakter gazdagsága lehengerlő erővel hat a boldog és a fájdalmas pillanatokban is.

A Sziget a szárazföldön főszereplője szorosan kapcsolódik Kiss korábbi szerepeihez, de ilyen intenzitással talán csak Elek munkája követi a színésznőt. Kiss Manyi játékos, finom gesztusaival, egész lényével az öregkor gyermeki oldalát hangsúlyozza ki, az idős nő boldogságának feltétele a melankólia. Saját múltjába réved, elkalandozik az emlékeiben, majd tükörbe néz és a hajóskapitány kislánya helyett egy idős asszonyt lát. A körülötte lévő világhoz félénk kíváncsisággal viszonyul, figyelemmel fordul az emberek felé, és minden alkalommal őszintén lepődik meg gorombaságukon.

A film realizmusa elsősorban a főszereplő lelki állapotával rezonál, aki egyre különösebbnek éli meg az őt körülvevő világot. Elek és Ragályi szemléletes képekben ragadják meg az idős nő helyzetét, kifejező beállításokban használva a bérház tereit, amelyek mintha a lakókkal együtt az asszony ellen fordultak volna. Kiss Manyi a bérház kopott lépcsőházában bolyong, a liftbe ragadva, a rácsokba kapaszkodva hallgatja, ahogy a függőfolyosó padlóját sikáló szomszéd ráförmed, amiért nem akar összeköltözni idegenekkel.

A bérház leleményes díszletté alakítása mellett a dramaturgia is fokozatosan az abszurd felé vezet. Az alsó lakásból a beteg Molnár bácsi egész éjszaka kopog, a temetését az egész lakóközösség részvételével, ki tudja mi okból, a ház tetején tartják. A szürrealitás a film kulcsjelenetében harapódzik el leginkább; potenciális vevők árasztják el a főszereplő otthonát, egyre fokozódó káosz, egymást túlharsogó idegenek kavalkádjában a lakás egy rémálomba forduló házibulira kezd hasonlítani.

Amellett, hogy a film tökéletesen követi Kiss Manyi játékának ritmusát, érzékenyen mutatja be a közeget és valós társadalmi kérdésekről is számot ad, a szovjetizált Magyarországon ugyanis a lakhatás sokaknak problémát jelentett. Az államhoz fordulva lehetett saját lakáshoz jutni, hosszú évekig várakoztak az emberek, így az 1950-es évek elejétől jellemzővé vált, hogy több generáció és különböző családok zsúfolódjanak osztott polgári lakások szobáiba. Amikor a Sziget a szárazföldön főszereplője lakásnézőbe indul a bérház emeletein, ezzel a társadalmi frusztrációval szembesül; állandó zsivaj és felfordulás, a lichthofban berendezett kert, konyhában hegedülő kislány.

Ez a jelenség a szocializmus társadalmi valóságát ábrázoló művekben fontos témává vált, például Galgóczy Erzsébet, Karinthy Ferenc, Örkény István vagy Déry Tibor írásaiban, de a korszak ikonikus énekese, Cseh Tamás dalaiban is megjelent. A filmművészetben csak valamivel később, a hetvenes évekre vált népszerű témává. Kézdi-Kovács Zsolt Ha megjön József (1976) című filmjében egy anya és menye várják pattanásig feszült idegekkel József visszatérését, Tarr Béla Családi tűzfészkében (1977) egy fiatal munkásnő szenved gyermekével apósáék komfort nélküli lakásában, és lassan beleőrül a szocialista burokrácia végtelen útvesztőibe. Az Ajándék ez a nap (1979) című filmben Gothár Péter főszereplője egy álházasságot is vállal, csak hogy kijátszhassa a működésképtelen rendszert, de ez sem segít a hétköznapok kilátástalanságán.

Elek alkotása tehát elsők között volt a lakáshiány tematizálásában, ráadásul a társadalmi problémák groteszkjén még egyet csavar azzal, hogy főszereplőjének egy tehetős, ugyanakkor idős és magányos asszonyt tesz meg.

A Sziget a szárazföldön elsöprő sikert aratott Cannes-ban, Radványi Géza szó szerint lábat csókolt a rendezőnek, a San Sebastián-i Filmfesztiválon viszont kifütyülték. A film fogadtatásának az sem kedvezett, hogy a fesztivál kritikusai ellenségesek voltak a rendezőnőkkel és írásaik szerint „monoton” történeteikkel. Tavaly, a bemutató után majd’ ötven évvel viszont újra vetítették Elek Judit filmjét a fesztivál programjában, és ekkor már egészen más volt a fogadtatása; Béla és Manuela dala mosolyt csalt az arcokra, a hajóskapitány lányának története pedig könnyekig meghatotta a nézőket.

A Sziget a szárazföldön elérhető a Filmio kínálatában.

Fotók: NFI Filmarchívum