Aki látta A játszma előzményét, a 2011-ben megjelent A vizsgát, már itt borzonghat a mondatban rejlő fájdalmas irónia miatt, mindenki másnak néhány pillanat múlva fog leesni a tantusz. A Nagy Zsolt által alakított sofőr valójában az állambiztonság tisztje, aki az első részben gondolkodás nélkül játszotta ki és rúgatta ki a felettesét, még úgy is, hogy Markó Pál mentorként és apafiguraként egyengette az útját. Ennek tudatában nem meglepő, hogy bármiféle erkölcsi gát nélkül csalja csapdába a Nyugatra kívánkozó családot.
A kiemelt mondat kiválóan szemlélteti Köbli Norbert az elmúlt bő egy évtizedben, számos történelmi thriller munkálatai során kiérlelt és egyre hatásosabbra csiszolt írói stílusát. Tömör, drámai súllyal bíró, jelentőségteljesen kiejtett mondatok, amelyek sokszor, az események előrehaladtával új értelmet nyernek. Hiszek abban, amit csinálok. De vajon tényleg igaz ez a film összes szereplőjére?
Kulka János és Staub Viktória
Köbli legújabb munkájában attól sem fél, hogy a főszereplőivel való érzelmi azonosulás meglehetősen nehéz, hiszen hősei – ahogy ez Jung András tettéből is kiviláglik – a kommunista diktatúra tevékeny kiszolgálói. Az, hogy az állambiztonság néhány aktív, illetve egy kirúgott tisztjének a hamar személyessé váló játszmájáról szól a film, magában hordozza az érdektelenség veszélyét. Miért is izgulnánk pár volt ÁVH-s karrierje miatt, miért is szurkolnánk az egyiknek vagy másiknak, hogy őt léptessék elő, ha közben alávaló, szorgalmas bedolgozói a rendszernek?
Fazakas Péter filmje, ha nem is tudja teljesen kiküszöbölni ezt a problémát, és néha tét nélkülinek érződik a szereplők fondorlatoskodása, képes csattanós választ adni rá. Van az úgy, hogy egy sakkjátszma olyan mesteri lépéssorozatokból áll össze, hogy már önmagában a játék szépsége magával ragadja az értő közönséget, és sokadlagos fontosságúvá válik a meccs valódi tétje. Ebben a filmben is ez történik, és a sakkal ellentétben a kémkedés ráadásul jóval látványosabb tevékenység, még érteni sem kell hozzá, hogy lebilincselővé váljon a manipulálás, a színlelés és a becsapás művészete, vagyis az állambiztonság szokásos ügymenete.
A nagy műgonddal megírt forgatókönyv, ha megdöbbentő csavarokat nem is, de kellemesen bizsergető fordulatot többet is tartalmaz. És ami fontos, a tematikus hasonlóság miatt is idekívánkozó A besúgóval ellentétben sosem válik logikátlanná, szépen végig van vezetve az összes szereplő ármánykodása. Egyedül a legvégén érzékelhető egy komolyabb döccenő.
Nagy Zsolt és Staub Viktória
Markó Pált 1957-ben félreállították, minden előjogától megfosztották, majd a következő években további tragédiák érték: a felesége elhunyt ázsiai influenzában, ő maga pedig agyvérzést szenvedett. Így érünk A játszma cselekményének évébe, 1963-ba. Markó egy megtört öregember benyomását kelti, mégis, amikor a Pravdában megjelenik egy újságcikk róla, egykori kollégái bajt szimatolnak, Markó visszatérésétől és bosszújától rettegnek. Kulcsár Emil (Scherer Péter) és Jung András (Nagy Zsolt) személyes biztonságuk és pozíciójuk féltése okán egy fiatal lányt állítanak rá Markóra, így kerül be a képbe Abigél (Staub Viktória), a folytatás egyetlen fontosabb új szereplője. Egyedül Éva (Hámori Gabriella) az, akik megkérdőjelezi férfi kollégái helyzetértékelését, és paranoiának gondolja azt.
A remek forgatókönyv mellett a kivétel nélkül nagyszerű színészi játéknak is köszönhető, hogy belterjességével együtt is működik a játszma. Hamar valamiféle bizarr izgalom lehet úrrá rajtunk, miközben azt figyeljük, hogy színészek azt játsszák, hogy játsszanak. Talán az is adja a kémfilmek megunhatatlanságát és erejét, hogy a színészethez egy ennyire közeli szakmát választott témájául. Figyelni, mikor keletkezik repedés a magukra erőltetett álcán, elkapni valamit a kémek valós személyiségéből, aztán elbizonytalanodni, hogy vajon tényleg önkéntelen hibát láttunk-e, vagy a pillanatnyi őszinteség, érzelmi megnyilvánulás is csak látszat, a mesterterv része. Nagyszerűen űzi ezt a játékot a film.
Hámori Gabriella, Staub Viktória és Nagy Zsolt
A főszereplők közül Kulkának, Nagynak és Hámorinak ad alkalmat arra a forgatókönyv, hogy bepillanthassunk a szenvtelen álca mögé, és élnek is ezzel a lehetőséggel, az utóbbi kettő házastársi drámája izgalmas kérdéseket érint a munkájukkal járó folytonos színlelés velejárójáról, a bizalom fokozatos elpárolgásáról. Scherer Péter a háttérbe szorul az első részhez képest, az újonc Staub Viktória számára egyértelműen sikeres belépő a mozifilmek világába A játszma, az általa játszott, falusi lányként bemutatott Abigél legfőbb karakterjegye azonban sajnos végig a kiismerhetetlenség marad, és ez kevés egy majdnem két órás film egyik központi alakja esetében.
A vizsgához képest jelentősen megnövekedett költségvetést ügyesen használta ki Fazakas Péter, megsokasodtak a helyszínek, megelevenedtek az utcák, de ez sosem válik hivalkodóvá, ahogy egy jó zsánerfilmtől elvárható, a koncentrált történetvezetést szolgálja a látvány. A kémjátszma induló feszültségét képes egészen a végéig elnyújtani, és mindezt úgy, hogy klasszikus akciójeleneteknek híján van a film. Az egyik leglátványosabb akció abból áll, hogy sípol a tűzhelyen hagyott teavíz, és Staub Viktóriának lebukás nélkül vissza kell jutnia a dolgozószobából a hálószobába. Sikerült olyan hatásosan megrendezni A játszmát, hogy most ez is bőven elég izgalommal szolgál.
A magyar műfaji filmgyártás a mai napig jelentős elmaradásban van az olyan országokhoz képest, ahol ennek sok évtizedes a hagyománya. Ennek a hátránynak a csökkentéséhez Köbli eddigi filmjei sokat hozzátettek, és A játszma egyértelműen az egyik legkiemelkedőbb munkája, a szó legjobb értelmében vett profi, visszafogottságából erényt kovácsoló thriller, amelybe az egyes karakterek munkahelyi és magánéleti dilemmái révén ügyesen vegyülnek drámai elemek. Ezek ugyan veszélyesen lelassítják a cselekmény kibontakozását, de cserébe még kimunkáltabbak lesznek a motivációk, a döntések mozgatórugói.
Staub Viktória és Kulka János
Ez az a pont, ahol nyugodtan lehetünk telhetetlenek. Az egyéni kiábrándultság néhány jelén, pár közhelyen és a House of Rising Sun elhibázott beemelésén túl ugyanis nincsenek érdemi, továbbgondolásra érdemes állításai a filmnek a hatvanas évek Magyarországáról, illetve a szovjet szál meglebegtetése sem fut ki végül sehova. A kémjátszma inkább tűnik egy laboratóriumi körülmények között lefolytatott vetélkedésnek, mint olyasminek, ami kölcsönhatásban van az adott társadalmi-politikai kontextussal. Ez lenne a következő szint, amikor a thrilleres izgalmakon és a drámai helyzeteken túl arról a világról is gondolatokat ébreszt, vitát gerjeszt, amiben játszódik. Netán kapcsolatot létesít a jelennel. Ennek a típusú műfaji filmkészítésnek a csúcsa a Suszter, szabó, baka, kém, és az önmagában nagy fegyvertény, hogy Fazakasék egy lépéssel közelebb kerültek hozzá.
Van viszont egy Kulka János, akinek a jelenléte, illetve a valóság és a film szándékos megfeleltetése egy újabb réteget képes adni A játszmának. Érzékeny, sok buktatóval teli terepre tévedtek az alkotók, de a stroke-ot szenvedett színész egészségügyi állapotát sikerült ízléses, és nem kizsákmányoló módon beleépíteni a forgatókönyvbe. A színész önmaga és más, hasonló tragédián átesett ember számára is megmutatta, hogy érdemes küzdeni a felépülésért, kitárulkozása és bátorsága példaértékű.
Szinte lehetetlen ebben az esetben szétszálazni a filmet és a valóságot, mi az, ami csak a kettő összjátékának következtében működik benne, de megítélésem szerint Kulka elesettséget és mély, kiirthatatlan fájdalmat sugárzó, ugyanakkor fegyelmezett játéka önmagában szemlélve is a film központi alakjává emeli Markót. Mindenféle háttértudás nélkül is A játszma legizgalmasabb talányává válik, hogy ez a kirúgott, kisemmizett, egykori kém tényleg csak visszahúzódva, szerelmére emlékezve, eseménytelen egyhangúságban akarja kibekkelni élete utolsó éveit, vagy titkon a nagy visszatérésre készül. Mi, mozinézők hálásak lehetünk azért, hogy Kulka a saját életében az utóbbit választotta.
