A Magyarország 2011 egy hangsúlyos, időnként megrendítő kiállás egy ügy, amint a vetítés legelején látni lehet, az utóbbi két évben ellehetetlenített magyar (független?) film ügye mellett. Tizenegy alkotó rövid, öt perc körüli szkeccsekkel próbált valamit állítani arról, amit gondol szorosan a film(finanszírozás) körüli helyzetről, illetve főleg kicsit általánosabban az ország állapotáról.
Sajnos azonban a vetítés végére érve arra jutunk, hogy pont a gondolatokkal maradtak adósak neves művészeink. Nagy többségében rendkívül direkt, elemzés vagy kifinomult beleérzés nélküli kis szösszeneteket látunk, amelyek vagy szájbarágósan kezelnek mindennapi történéseket, vagy provinciálisan aktuálpolitikai megközelítést alkalmaznak, vagy közvetlen, patetikus állítások révén próbálják közhelyesen vázolni a problémákat.
A sorozatból három alkotás emelkedik ki. Az egyik Jeles András finoman elvont etűdje, amelyben az igazi erőt nem a descartes-i szállóige és variációi, hanem – nagyon filmes módon – az elhangzás formája, a megszólalás pillanatában látható mimika, a hanghordozás jelenti, amely révén messze többet tudunk meg a megszólalókról, mint az elhangzó, amúgy mesterkéltnek ható szavak révén. A másik Pálfi György egyszerhasználatos vicces gegje, ahonnan a többi munkával ellentétben olyan energia és frissesség süt, amitől elhisszük, hogy még mindig lehet és érdemes például filmet forgatni. Természetesen érzékeli a problémát ő is, de a többiek búskomor magába fordulásával ellentétben képes ezen a szellem és az irónia erejével felülemelkedni. A harmadik pedig Török Ferenc Moszkva téren játszódó igényesen fényképezett esszéje, amely bár az Orbán-beszéd szájbarágó megidézése miatt az én ízlésemnek túlzottan aktualizáló, viszont a saját filmtörténetére való utalás révén a személyes érintettség hitelessé teszi az emberek mindennapjaiba férkőző hatalom történetét.
Az egész azonban így nem más, mint egy mozgóképes kiáltvány, amihez a filmeseknek, akár a színházi vagy múzeumi szakembereknek, vagy a hajléktalanoknak joguk, és amire szükségük is van. Azonban ha forgatnak, akkor nem kiáltványt kellene készíteniük, hanem filmet. Ugyanis ennek a kiállásnak így nincs értelme. Az egyetlen igazi kiállást Tarr Béla mutatta itt be, aki producerként sem ehhez a filmhez, sem a filmszemle megrendezéséhez nem kérte az általa illegitimnek tartott hivatalos szerv támogatását. Azt hiszem, a filmesek igazi kiállása az lett volna, ha egyetlen pályázat sem érkezett volna a Nemzeti Filmalaphoz – azonban, mint tudjuk, több mint száz projektet nyújtottak be. És hát minden egyes kérvény, minden egyes elfogadott gyártási vagy előkészítési forint az új rendszert legitimálja. Félreértés ne essék, nem ítélem el a pályázókat, szerintem is nagyon komoly érvek vannak amellett, hogy dolgozni, alkotni mindenképpen kell, de kissé rosszul mutat, ha a pályázat benyújtásának másnapján felvonulunk a pályáztató ellen. Persze lehet, hogy napjaink meghasonlott körülményei között ennyi képmutatást el kell tudnunk fogadni. Csak ha mást nem, legalább annyit megtanulhatott volna a filmszakma az elmúlt évek keserű történéseiből, hogy itt az ideje véget vetni a „kettős beszédnek”, a maszatolásnak, a kibúvók keresésének és a magyarázkodásnak.
És ha innen nézzük, akkor ez mégiscsak egy film. Vajon igaza van-e Jancsó Miklósnak, mikor etűdje végén – amely egyébként a végkövetkeztetés ellenére az egész társaságnál nagyságrendekkel filmszerűbb megközelítésről tesz tanúbizonyságot – azt állítja, hogy itt nem forgatni kell, hanem ordítani? De hát pont ő volt az, aki ennél nehezebb időkben is világszínvonalú filmeket forgatott, aki megtalálta a módját akkor is a következetességnek és a kíméletlen egyenességnek.
Ha pedig forgattok, akkor FILMet kell csinálni. És ha film készül, akkor a pénzhiány és az ellenszél nem mentség az igénytelenségre, a reflektálatlanságra, a giccsre, a közhelyekre. Ugyanis ha a művészek megalkusznak saját művészetük kérdéseiben, akkor tényleg csak kiáltani lehet. De akkor le kell tenni a kamerát.
