Mivel egy hét és fél órás filmet végigülni nem akármekkora teljesítmény (egy Budapest-Prága vonatút), ezért egy Sátántangó-vetítés önmagában is történetté válik, amelyben mindannyian, akik ott voltunk, szereplők leszünk. Elmesélhetjük, hogy láttuk a már megálmodásakor forgalmazhatatlannak ítélt filmet, amelynek legendás premierjét 1994-ben a Kongresszusi Központ fapados kistermébe suvasztották el, amit Brad Pitt levetített egy partin, amelyért egyesek hajlandók százkilométereket utazni, amelyet ülőhely híján pár fenegyerek állva nézett végig és így tovább.
Azok, akik közel 30 évvel az említett bemutató után összegyűltek az ország első „hangosfilmszínházában”, ezeknek a sztoriknak egy újabb mellékhajtását indítják el. Amikor 2023 úgy kezdődött, hogy az Apollóban teltházzal ment a Sátántangó. Nincs még egy magyar film, amely tudna ilyesmit. Külhoni is alig. Az olyan kitűnő 1994-es filmek – micsoda év volt –, mint a Csungking expressz, az Időzsaru, A remény rabjai, a Ponyvaregény, a Léon, a profi, a Két tűz között, a Féktelenül, az Ace Ventura, a Dumb és Dumber, a Született gyilkosok, A holló, a Lángoló jég, a Shop-stop, az Ed Wood, Az őrület torkában, az Egykoron harcosok voltak, a Forrest Gump vagy a Sekély sírhant újranézésében nincs munka, nem küzdünk velük, újranézésüknek nincs ritualisztikus felhangja.
Amikor a barátnőm észrevette, hogy újra lesz Pécsett Sátántangó, nehezen kisóhajtottam magamból, hogy „Akkor kénytelen leszek megint megnézni”. Ugrott egy szombatom. Egy hétnyi ülőmunka után sem fogok mást csinálni, csak ülni, szénné ülni a valagam. Kösz Béla.
Vártam azokat, akik megkérdezik, hogy ha egyszer már kibírtam, miért nézem meg újra. Édesanyám, aki sok évvel ezelőtt a szobám ajtajában állva, szemüveg nélkül hunyorogva azt mondta az asztalomon heverő Sátántangó DVD láttán, hogy „Ez az a híres Sátánkommandó?”, most csak azt kérdezte, hogy „Mit csinálsz ott nyolc órán keresztül, bambulsz?”. Az én jó anyám egy nagyszerű asszony, de nem egy Susan Sontag, na. Leszereltem azzal, hogy azért nézem meg, mert jó.
Mennyire béna, megúszós szöveg már. A Sátántangóra nem azért zarándokol, pontosabban baktat el egy moziteremnyi ember, mert egyszerűen csak egy jó film. Ha egy hét és fél órás film rossz lenne, akkor nagyon rossz lenne, elviselhetetlenül. Ha egy hét és fél órás film jó, akkor nagyon jó, hiszen annak kell lennie, hogy egyáltalán végig lehessen nézni. Ahhoz ugyanakkor, hogy egy ekkora film ennyi idő után is teljes házzal menjen, több kell, valami más, amit a „szokásos” filmek nem nyújthatnak. A sorbanállók erről nem dumálnak. Nem teszi fel a kérdést senki, hogy mégis, teljesen őszintén, mit keresek én itt megint. Hangsúly a keresésen.
Ez a valami más részben ott van a kiszenvedő ülőgumók kollektív zsibbadásában, a szünetekben egyszerre felsercenő több tucatnyi öngyújtó hangjában, meg a végén, az összetolult gerinccsigolyák kiroppantásának kakofóniájától alig hallható felszabadult levegővételekben. Mire a rendőrségi fogalmazók kijavítják Irimás jelentését, a teremben már mindenki a sorstársunk. A Sátántangót azért nézzük meg újra es újra moziban – „méghozzá tiszteletreméltó buzgalommal” –, mert máshogy nem frankó.
Kényelmesen elnyújtózva, a hűtőszekrény és a klotyó megnyugtató közelségéből nem az igazi „a kiszolgáltatottság örökkévalósága”. A figyelem a komfortban elkalandozik, hiányzik a rákényszerítettség béklyója, hiányzik a síri csendben ülők szigorú áhítata, amelyet nem zavarhat meg egyetlen filiszteus pofázó sem, mert az ilyet a sátántangósok garantáltan meglincselik. Emberek között illik nézni, együtt az önkéntes szenvedésben, fészkelődve, elpilledve. Aki volt már olyan Sátántangó-vetítésen, ahol nem látott becsempészett párnát, vagy nem hallott szuszogást-horkolást, az hazudik. Ez is része a dolognak.
Az Apollóban sem volt másként. A mellettem ülő nő már Irimiás és Petrina felbukkanása előtt horpasztott. Elaludni a Sátántangón nem szégyen, a legjobbakkal is megesik, de ez valamiféle rekord lehet. Direkt úgy mocorogtam, hogy felébredjen, nehogy már lecsússzon nekem a kivérző szélgép hurrikánjában táncoló szemétről. A kedvenceim viszont azok, akik a nagy művészet oltárán áldozva végig durmolják az egészet, utána pedig elújságolják, hogy bizony, én ott voltam (ami végül is igaz). Azért plusz pont jár, ha lőnek egy szelfit és még szunya előtt gyorsan kipattintják az Instagramra.
Ennek egy következő fokozata, amikor a Sátántangó – amolyan kihívásként – ki van pipálva, de megértve nincs. A film hossza számukra akadály, amin át kell kecmeregni a „láttam a Sátántangót” feliratú plecsni begyűjtése érdekében. Amellett, hogy ez nem lehet célravezető hozzáállás az élet semmilyen területén, a film hosszának jelentőségét is csorbítja. Akárki akármit mond, a méret igenis számít. A Sátántangó nem csak hosszú, de végtelenül lassú, repetitív és monoton is – ahogy a regényeredetiben az idő önmagába záródó telése.
Megkötözött kőtehénként vánszorog egy magába visszaforduló körpályán, kíméletlenül ismétel és mázsásan pislog bele a banális események fájdalmas eseménytelenségébe. Hat lépés előre, hat lépés hátra, lassan, nagyon lassan, mozgás van, haladás nincs. Ettől a sajátosan értelmezett minimalista zenei kompozíciótól – hosszúság, lassúság, monotónia, visszafordulás – válik a Sátántangó a történetén túlmutató, mindent és mindenkit bekebelező hipnotikus-meditatív filmmonstrummá.
Annyira túlmutat ez a bekebelezés a történeten, hogy az el is tud veszni. Amikor először láttam a Sátántangót, a sztori elment mellettem. Nem értettem pontosan Irimiás túlvilági hamis prófétájának surmóságát, nem esett le, hogy miként használja ki a gyengék és buták utolsó mentsvárát, a hitbe vetett hitet, a munka nélkül elbitorlott jólét hülye reményét. A Krasznahorkai-regény burjánzó mondataiból áradó múlhatatlan emberi szenny szagát viszont nagyon is éreztem.
De akad-e egyáltalán olyan, aki a történet miatt megy el rá ikszedszer is? Megkockáztatható, hogy nem. Az elhasznált arcok sokat mondó ráncai, a rohadó szövet és fal és földfelületek, a kontextusidegen költői-filozofikus monológok („gally és eső”), a mérföldes gépmozgások és statikus totálok, a tárgyak és elhelyezésük, a semmibe cirkuláló tangóharmonika-melódiák, harangzúgások, csobogások, órakattogások, padlónyekergések tonális összjátékából született hangulat, légkör, életérzés, vízió, akármi, mintha fontosabb lenne a cselekménynél. Amelyből pont ezek az eszközök és stíluselemek ölik ki a feszültséget, és amit egyébként másfél órában is ki lehetett volna bontani, csak ugye minek. Pitiáner, kicsinyes, elkeseredett tettek nyomán aprózódik a szemünk láttára egy csalárd, istentelen, megváltástalan, kiúttalan és szeretetnélküli világ, ami – viszolyogtató, szarkasztikus vérpesszimizmusa ellenére – sokkal érdekesebb, mint a Sátántangó bűnfilmes (thrilleri?) vetülete.
Ha volt az Apollóban valaki, aki csak azért nézte meg a filmet, mert szereti figyelni, ahogy az egyetemes – testi, lelki, mentális, morális – pusztulás kérlelhetetlenül zuhogó esőcseppjei belemossák a tehénszaros puszta pórusaiba a soha nem is létezett emberi értékeket, azt innen üdvözlöm. A letisztultabbá, funkcionálisabbá vált egyedi Tarr-stílus rideg felszíne alatt humor és düh és bánat fortyog, kiábrándultan és csillapíthatatlanul temetve a mindenséget.
Jól jött Nietzsche és A torinói ló (minden idők legjobb világvégefilmje) ahhoz, hogy visszamenőleg is belelássuk a közelgő végítéletet Tarr korábbi műveibe, de nem volt elengedhetetlen ehhez. Noha a Kárhozat, a Sátántangó és a Werckmeister harmóniák nem a hatodik napon végleg kihunyó fény apokalipszisét ábrázolják, hanem az odáig vezető mindennapos lejtmenetet, az mégis van annyira lesújtó – és szórakoztató.
Felemelő nézni, ahogy ezek a szerencsétlenek mérgező, fásult unalmukban és céltalanságukban, a jó erkölcs láncait levetve cseszik át egymást. Ha nem is vagyunk mindig annyira ótvarosak, mint ezek a suttyók, egy szempillantás alatt azok lehetünk. Oly sok mindent tehetnénk azért, hogy körülöttünk bármi egy kicsit jobb legyen, de inkább csak picsarészegen szopjuk a pókbeszőtte stangli száraz végét, aztán pár petákért odatartjuk csupasz seggünket a nagybetűs Gonosznak. Saját magunk sorscsapásaivá válunk. Mennyivel hihetőbb út ez a világvége felé, mint a minduntalan New York felé tartó meteoritok, űrlények és szökőárak.
Megoldás pedig – vagy feloldozás – nincs. Imádnivalóan túlzó és absztrakt ez a mindennemű szatirikusságtól, nosztalgiától, társadalomkritikától, szociális analízistől, fennköltségtől, transzcendenciától és spiritualitástól tudatosan megfosztott mocsokállapot, de mégis, van benne valami, amitől igazinak, legalábbis zavarba ejtően igazi-szerűnek hat. Hét és fél órán keresztül fenntartani ezt a porózus átmenetet konkrétság és nem-konkrétság között óriási, aligha meghaladható eredmény. Ez homályosság ráerősít az újranézhetőségre, értelmezési teret nyitva, vagy legalábbis egy olyan teret, amelyben minduntalan valami újba, valami korábban fel sem tűnőbe szeretünk bele.
Az alakítások most sokkal jobban megérintettek, mint korábban bármikor. Volt egy kisebb katarzisélményem a pillanatnál, amikor – pontosabban: ahogy – Barkó György (iskolaigazgató) tangót kér Almásy Albert Évától (Schmidtné). Meg ahogy Bojár Ilona (Horgosné) mosolyog. Ezek megmagyarázhatatlan dolgok. Az Almássy-majorba menekített centrifugától végem van, a velünk született önző birtokvágy hiábavalóságát látom benne (pont úgy néznek ki ezek a gyászos alakok, mint akik használnak centrifugát). A valaha virágzó villa porhüvelyfalába karcolt pina másodpercnyi felvillanásából a mindenkori hanyatlás, elmúlás, kiüresedés kacag.
De kinek mi. Ismerek „valakit”, aki egyszer meg akarta nézni LSD-n, de csak félig jött össze neki. Ez a „valaki” viszonylag gyakorlott pszichonautaként jól indult neki, a set (fejben minden oké), a setting (az otthon melege) és az intenció (közönséges kíváncsiság) hármasa rendben volt. Ez a „valaki” tudta, hogy az épp egy savtripnyi hosszúságú Sátántangó más lesz bepapírozva, mint mondjuk A szent hegy vagy A vakond. A Feltámadunk fejezetig jutott. A süvítő szél hangjától fázni kezdett, az eső kifolyt a tévéből, a körbehullámzó zenei főtémában pedig a mai napig azt a szavakba önthetetlen szomorú szépséget hallja, amit akkor. A percmutatók előtérbe kevert ketyegése és a málhás mozdulatlanság jelenetei viszont nevetségesen felerősítették a savélmény alapvető tapasztalatát: az időkoncepció elillanását. A tarri holtidő és a folyamatos külső-belső vibrálás, ami az LSD velejárója és amitől az embernek ingereket és érzéseket kajtatva kell mozognia-cselekednie, nem fér össze. Ez a „valaki” ezért inkább elment kikericseket simogatni a Mecsekbe. Neki tehát nem jött össze (de hallott olyanról, akinek igen), az viszont biztos, hogy a filmet azóta egy kicsit más szemmel nézi újra minden alkalommal.
Ez az újranézhetőség – mint minden tisztességes kultfilm esetében – segít fenntartani a film iránti érdeklődést és a filmről való gondolkodást. Azt, hogy annak ellenére születnek még ilyen és ehhez hasonló szövegek, hogy korábban már mindent elmondtak róla. Bizonyos időközönként mindig jön majd valaki, aki megpróbál aktuálpolitikai, szociológiai, filozófiai olvasatokat ráérőltetni. Fognak még írások íródni azzal a címmel, hogy „Csak nézni, hogy telik a kurva élet”, de remélhetőleg ezt akkor már pénzbírsággal fogják sújtani. Olyan is lesz majd, aki Krasznahorkait játszva az iromány első mondatával zárja sorait. Készülnek majd komolyabb, inspiráló mélyelemzések is. Nem mintha mindez bármin is változtatna. Amíg lesz, aki elhozza és levetíti – nekik mindig meg kell köszönni –, addig meg is fogjuk nézni, újra, megint. Akkor is, ha senki nem ír róla többé egy szót sem. De talán a kérdésre, hogy mégis miért, már többet fogunk tudni mondani annál, hogy „mert jó”.
