A Ponyó a tengerparti sziklán rendezője legújabb alkotásával ötéves főhősének korosztályát célozta meg, de ez nem rettentette vissza a Velencei Filmfesztivál szervezőit attól, hogy meghívják a versenyprogramba Miyazaki legújabb filmjét, olyan alkotókkal megversenyeztetve, mint például Darren Aronofsky (ő vitte el a legjobb filmnek járó Arany Oroszlán díjat), Ferzan Özpetek vagy Takeshi Kitano, ahogyan az Uránia Díszterme sem gyermekzsivajtól volt hangos az Anilogue csütörtök esti nyitóvetítésén.
A kultikus japán rendező 2001-ben Chihiro Szellemországban című alkotásával végigjárta és végig is nyerte a világ filmfesztiváljait (Arany Medve a Berlini Filmfesztiválon, valamint a legjobb animációs film Oscar-díja), bizonyítva ezzel, hogy nem csak a gyermek-és felnőtt közönség, de a szakma sem tud szó nélkül elmenni a japán rendező munkássága mellett.
|
| Ponyó rendíthetetlenül a szárazföldre vágyik |
A Ponyó címadó főhőse ezúttal is egy kislány - illetve egy sellőből kislánnyá változó, varázserővel bíró lény, ám egy kisfiú, az ötéves Sosuke az, aki miatt Ponyó rendíthetetlenül a szárazföldre vágyik. A Miyazaki-filmekben visszatérő alapmotívum: az emberek világa és egy másik világ konfliktusa okozza ezúttal is a bonyodalmakat - a Ponyó-ban a tengerben létező univerzum a másik fél. Az emberekből kiábrándult, tenger alatt élő professzor, Fujimoto akarja mindenáron megakadályozni, hogy a tenger istennőjével közös gyermeke, Ponyó átigazoljon a (másik) partra. Ő az emberi fajt tartja minden rossz eredőjének, "az ember vette el a tengert a természettől" - hangzik el ennek indoka.
Habár a szereplők nagy része jóságos, szerethető, csupa jószándék által vezérelt figura, a Disney filmek jó-rossz oszlopok alá besorolható szereplőgárdájától eltérően Miyazakinál sokall árnyaltabb a kép, itt semmi sem fekete vagy fehér, a szereplők személyisége bonyolultabb, pszichologikusabb, belső motivációik, jellemük és a külső körülmények hatására viselkednek úgy, ahogy.
A film vizuális világa Miyazakitól megszokottan egyszerre eklektikus és hihetetlenül egységes. Tökéletes összhang jellemzi a való világ és a tenger alatti univerzum ábrázolását, jól megfér egymással a realitás, a kisváros útjainak, szereplőinek, házainak megjelenítése, és a tengeri lények, a tengeralattjáró különös berendezési tárgyai és furcsa lakói. A korcsoport 'elvárásainak' megfelelően a film képi világa némiképp egyszerűbb és sematikusabb, mint például a Chihiro-é, a színek dominanciája viszont ezúttal is meghatározó.
 |
| Az emberi társadalom alapvetően pozitív előjellel jelenik meg |
Az emberi társadalom alapvetően pozitív előjellel jelenik meg a Ponyóban. Akár a nyugati társadalmak ellenpontját is jelképezhetné az óvoda és az öregek otthona, amelyek egymás mellett helyezkednek el, lakóik tökéletes összhangban élik mindennapjaikat, és a kettőt összekötő Lisa, Sosuke anyukája, aki szociális munkásként dolgozik az otthonban. A családmodell, az erős, határozott anya, a családját szerető, dolgozó apa, és a talpraesett, önzetlen, szüleiért aggódó, szeretetreméltó kisfiú figurája is mind ellentmondanak a tengeri professzor hozzáállásának, aki minden rosszért az emberiséget okolja.
Lehet, hogy a tengeri világ tisztább és tökéletesebb (a tolószékes nénik ugrándozni kezdenek a víz alatt tett látogatás hatására), a rendező végül mégis a tökéletlen, de szerethető szárazföld mellett teszi le a voksát azzal, hogy Ponyó – viszontagságok árán - emberi lénnyé változik a film végén. Ami talán ennél is fontosabb, az a választás szabadsága, az, hogy a földön élő lények szabadon és felelősen dönthessenek arról, milyen életet akarnak élni - mégha olykor ehhez varázserejüket kell is feladniuk.
Miyazaki egy interjúban azt nyilatkozta, egy filmet nem lehet csak a logika alapján felépíteni, az ő módszere sokkal inkább a tudatalattira épül. Tehát örök gyerekek, intuitív anime-rajongók előnyben, de mindenkit vár Ponyó - az Anilogue műsorán Budapesten és Bécsben, valamint januártól a mozikan, a Best Hollywood forgalmazásában.
