Bár a kezdetek homályosak, az ötvenes években May a később szintén filmrendezőként ismertté vált Mike Nicholsszal közös formációban robbant be az amerikai szórakoztatóiparba. Rögtönzött kettőseikben végletekig fokozott, sztereotip zsidó karaktereket jelenítettek meg, ezzel pedig, ahogy Woody Allen fogalmazott, „teljesen új szintre emelték a modern vígjátékot.” A páros 1961-ben feloszlott, mert míg May inkább az improvizációra fektette volna a hangsúlyt, Nichols nagyobb szervezettségre vágyott, szerette volna ő rendezni közös epizódjaikat. Ennek ellenére karrierjük során nem veszítették egymást szem elől, Nichols két filmjének is – Madárfészek (1996) és A nemzet színe-java (1998) – Elaine May volt a forgatókönyvírója.
Sztereotípiák, torzítás, extravagancia
Amilyen természetességgel improvizálta a duóban a szeretetével fojtogató jiddise máme karakterét, úgy helyezkedett bele első filmjében az okos de kétbalkezes és minden ízében visszataszító nő szerepébe. A Pénzes asszony kerestetik / Férj válaszúton (1971) című vígjátékban Henriettaként egy csúnyácska, naiv botanikust alakít, aki váratlanul hatalmas vagyont örököl, és ezzel felhívja magára a valaha jobb napokat látott, épp súlyosan pénzszűkében lévő nőcsábász, Henry (Walter Matthau) figyelmét. A férfiben máris megszületik a mesterterv a nővel kötött örökséghajhász házasság rövidre zárásáról. Csakhogy Henriettát még megölni sem lehet egyszerűen.
Elaine May és Walter Matthau a Pénzes asszony kerestetik című filmben
A különösen férfiközpontú stand-up, illetve a stúdiórendszer vígjátékainak férfiak által dominált világában May egyedülálló volt a klasszikus női szerepeket, a nőgyűlöletet nyíltan megjelenítő és bíráló filmjeivel. Pénzes asszony kerestetik című filmje például boldog befejezés helyett eredetileg sokkal sötétebb tónusban zárult volna, a stúdió azonban túlságosan élesnek ítélte a patriarchátus kritikáját. A Paramount az eredetileg háromórás film majdnem felét kivágatta, May pedig olyan elégedetlen volt a végeredménnyel, hogy le akarta vetetni a nevét a stáblistáról. A rendezői változatot sosem mutatták be.
Elaine May a kamera mögött
May ugyanakkor nem csak szokatlan témái miatt olyan különleges. Extravagáns, túlzó játéka, minden mozdulata a saját maga elcsúfításában lelt örömről árulkodik, élvezettel görnyed össze és grimaszol, akár a Dilidokiban szemüvege mögött bandzsító, nyúlfogú Jerry Lewis. Játékához hasonlóan a film humora is sokszínű és vakmerő, egyszerre intellektuális és alpári, a burleszket idézően fizikai, vagy éppen megsemmisítő, megalázó és nyomasztó.
Ez a fajta összetett humor érvényesül következő, The Heartbreak Kid (1972) című vígjátékában is, melyben hasonló a felállás az előbbihez: Lenny (Charles Grodin) már közvetlenül az esküvőjük után, a floridai nászút első pillanatától elkezd kiábrándulni feleségéből, Lilából, undorítónak látja, ahogyan eszik, idegesíti, amilyen körülményesen készülődik, kiábrándítja, hogy leég a napon. Szerencséjére nemsokára találkozik a szintén a hotelben nyaraló elbűvölő szőkeséggel, Kellyvel (Cybill Shepherd), akiért egy pillantás alatt, gondolkodás nélkül hagyja hátra feleségét.
Charles Grodin és Jeannie Berlin, May lánya a The Heartbreak Kidben
A megalázott feleséget ugyan ez esetben nem May játszotta, a szerepre saját lányát, Jeannie Berlint választotta, aki hasonló intenzitással adta át magát az elviselhetetlen feleség szerepének. A több húron játszó humor mellett May rendezői eleganciája is megmutatkozik a filmben, Charles Grodin karakterét fokozatosan húzza csőbe a történet, egyre nyilvánvalóbbá válik kisszerűsége, zavarbaejtő a puszta jelenléte is. Ugyanakkor bármilyen túlzóak legyenek a komikus helyzetek, kritikus élük nem válik didaktikussá. „Bár hízelgő, hogy hány férfi mondja el nekem, mennyire szerette a filmet, és mennyire azonosult a karakterrel, kissé ijesztő is” – nyilatkozta Grodin a szerepéről.
Szenvedélyes férfibarátságok
Következő két filmjében May viharos férfibarátságokat ábrázol, amelyek az intimitás és az ellenségesség amplitúdóját járják be. A Mikey és Nicky (1976) egy éjszakába sűríti két férfi viszonyát, Nicky biztos benne, hogy vadásznak rá, Mikey pedig paranoiásnak nevezi és segít véghezvinni a tervét – pontosabban igyekszik azt úgy alakítani, hogy a saját háttéralkujának kedvezzen. John Cassavetes és Peter Falk párosa pattanásig feszíti a film minden percét, közelségükkel elhomályosítják egymás elől a valóságot, éjszakai ámokfutásuk egyetlen végzetes, elnyújtott birkózásnak látszik.
John Cassavetes, Elaine May és Peter Falk
Sokan illették kritikával a filmet, amiért stílusában határozottan eltér May két film alatt is megszilárdulni látszó világától, amely helyett inkább Cassavetes Férjek (1970) vagy az Egy kínai bukméker meggyilkolása (1976) című munkáinak közegábrázolását, hangulatát, kérlelhetetlenségét idézi. Bár a színészek közötti különleges viszony valóban maga után vonja a Cassavetes-i esztétikát, a férfi karakterek szorosan May korábbi munkáihoz kötik a filmet. Érdekvezéreltek, bensőséges kapcsolataikban is eltávolítják magukat a társuktól és eszük ágában sincs figyelembe venni a másik igényeit, Cassavetes érzelmes figuráival szemben May az emberi önzést hangsúlyozza.
A forgatás után újabb konfliktus következett a Paramount stúdióval, akik ismét felülbírálták a rendező változatát. Bár a film sikert aratott a kritikusok körében, May egy évtizeden át nem rendezett újra.
Eddigi utolsó nagyjátékfilmje, az Ishtar (1987) kombinálja az első két film vígjátéki elemeit a férfibarátság témájával. Chuck és Lyle két középkorú, ennek ellenére még zenei pályája elején bukdácsoló férfi egymásra találásának a története, akik egyszer csak egy marokkói lázadás kellős közepén találják magukat, néhány terrorisa, egy gyönyörű marokkói nő és egy vak teve társaságában. A vígjáték kaotikus természete ezúttal teljesen felszabadítja a narratívát, néhol belebonyolodik a CIA és az arabok konfliktusaiba, hogy aztán még nagyobb elánnal térhessen vissza a színpadi jelenetekhez, amelyekben Warren Beatty és Dustin Hoffman versengenek a nagyobb hülye címéért.
.jpg)
Intim férfibarátság a Mikey és Nicky és az Ishtar című filmekben
Az Ishtar debil dalszerzőiben sokkal több a szeretet, mint az egymással viaskodó Mikeyban és Nickyben, és sokkal szerethetőbbek is, mint az előző filmek karakterei. May humora ez esetben kevésbé mutatja meg lehangoló tónusait, a sivatag közepén, a kiszáradás szélén gépfegyverekkel helikopterek ellen harcoló barátoknak még épp marad egy kis ereje, hogy elénekeljenek egy vidám dalt.
A film észak-afrikai forgatását számos körülmény nehezítette, legfőképpen a Palesztinai Felszabadítási Szervezet amerikaiak elleni merényletei, a stábot is megfenyegették Dustin Hoffman elrablásával. További akadályt jelentettek a film operatőre, Vittorio Storaro és May között élesedő viták, melyekben Beatty Storaro mellé állt, de emellett is számos, az időjárásból, a terepismeret hiányából és az egyre növekvő költségekből adódó kisebb-nagyobb kellemetlenség határozta meg a film forgatását.
Beatty, Hoffman és a vak teve
A végső döfést ugyanakkor a Columbia Pictures új vezetőségének ellenségessége, a negatív történetek kiszivárogtatása, a marketing kampány szabotálása jelentette a film számára. Végül óriási pénzügyi bukás lett, és bár a kritikusokat megosztotta, nem vált May előző munkáihoz hasonló, kultikus filmmé. Hoffman úgy emlékezett vissza Beatty szavaira a bukásról: „Azt mondta, ezzel a filmmel meg akarta ajándékozni Mayt, de pont az ellenkezője sült ki belőle.” Warren Beatty barátságuk mellett szakmailag is sokat köszönhetett Maynek, hiszen ő írta Ép testben épp, hogy élek című, 1978-as filmjének a forgatókönyvét.
Bár az Ishtar fogadtatása a színészek karrierjén nem ütött csorbát, Elaine May pályáját megtörte. Ugyan később még dolgozott Nichols mellett a már említett filmek forgatókönyvírójaként, illetve kisebb szerepekben Woody Allen néhány produkciójában is megjelent, de nagyjátékfilmek rendezéséhez már (még) nem tért vissza.
Álcázóművészet és a megmutatkozás ereje
„Az igazmondás veszélyes ügy, őszinteség és népszerűség bizony nem járnak kéz a kézben.”
Elaine May az újságírók összezavarásával fedi el életének részleteit, ahogyan központi karakterei is álcát viselnek. A férfi, aki szerelmet színlel, csak hogy vagyonhoz jusson, vagy hazudik a feleségének arról, hogy merre jár a nászútjuk napjaiban, gyilkosság szándékát rejtegeti vagy arabnak öltözik, hogy mentse a bőrét.
May szándékukat elrejtő férfi karakterei mellett azonban ott van ő maga is, aki első filmjében kiismerhetetlen figurát alakít. Henrietta személyisége és motivációi kérdésesek, bizonytalan, hogy karikaturisztikus ügyetlensége valóság, tettetés, egy furcsa vágy beteljesítése vagy önvédelem.
May első filmje felidézi egy kortársa rendezői bemutatkozását, Barbara Loden Wandáját (1970). Ebben az esetben is a rendező alakítja a főszereplőt, az elhanyagolt, közömbös, reménytelen helyzetét teljes érdektelenséggel nyugtázó Wandát. Maga mögött hagyja férjét és gyermekeit, céltalan utazásra indul Pennsylvania kopár vidékén keresztül, végül pedig egy bankrablásba keveredik. A rendezők jelenléte a vásznon különösen felerősíti azt a bátorságot és nyíltságot, amivel a filmjeikben megjelenő nők helyzetét írják le.
.jpg)
Elaine May és Barbara Loden
Wanda és a Pénzes asszony kerestetik Henriettája sokmindenben hasonlítanak: ezekre a nőkre nem jó ránézni, nem lehet csak úgy pihentetni rajtuk a tekintetet, kellemetlen a jelenlétük, ráadásul a filmek nem is törekszenek arra, hogy szimpátiát keltsenek irántuk helyzetük és elnyomásuk részletes kifejtésével. Loden egy állapotot mutat meg, amelybe Wanda kényszerült, May pedig a férfi szűrőjének felerősítésével csinál viccet a nőgyűlölet abszurditásából. Mindkét eset éles kritikája egy kilátástalan állapotnak, de egyik eset sem könnyíti meg a bemutatott nők helyzetének értelmezését, nem adnak kész válaszokat, helyette viszont minden jelenettel újabb és újabb, feszítő és elbizonytalanító kérdéseket vetnek fel a nőket érintő méltatlan helyzetekről.
Bár az utóbbi évtizedekben már nem rendezett filmet, leszámítva egy tévésorozat Mike Nicholsról szóló részét, Elaine May máig ható figura az amerikai vígjáték és a stand-up műfajában is. Fanyar filmjeinek politikai korrektséget nem ismerő humora felráz és megbénít, karakterei zavarba hoznak, megnevettetnek és elszomorítanak. May vígjátéka nem hagy nyugtot, teret a kellemes nevetgélésre, viszont kikényszeríti a hahotázást, és arcunkra fagyasztja a mosolyt.
