L’Avenir
Megdöbbentő, hogy egy ennyire fiatal rendező hogyan rendelkezhet ennyi élettapasztalattal. Hansen-Love még csak 35 éves, de ez már az ötödik nagyjátékfilmje. Isabelle Huppert-rel tökéletes csapatot alkotva mesélnek el egy egyszerű történetet: a válás, a beteges anya idősek otthonba kerülése majd halála olyan események, amelyek nagyon is hétköznapiak: melodrámai, tragikus vagy szikáran minimalista módon is lehetne ábrázolni ezeket a fordulópontokat, de a L’avenir a bölcs nyugalom és finom humor eszközeit választja, néha kikacsintva a néző felé („–Ne aggódjon, sok nő talál a válás után fiatalabb férfit. – Igen, a filmekben.”) Néhány, ehhez hasonló zseniális pillanat miatt többször is érdemes lesz megnézni ezt a filmet: amikor a kiköltöző férj által otthagyott virágcsokrot egy IKEA-táskába gyömöszölve kidobja a hősnő, majd egy másodperc múlva visszafordul, és a csokrot otthagyva kihalássza a szemetesből a táskát, az önmagában felér egy mindent elmondó egyperces novellával.
Ezzel a finom és nyugodt humorral rokon a Greta Gerwig főszereplésével bemutatott Maggie’s Plan (Maggie terve) című amerikai független film, amelyről egy női Woody Allen juthat eszünkbe. Az összefonódó, szétváló, majd újra találkozó életutak, a neurotikus és mindent túlanalizáló beszélgetések, a komikus helyzetek és jellemek, a hirtelen ugrások az időben – mindezek megvannak Rebecca Miller romantikus vígjátékában is, amelyben mindenki egyformán esendő és szeretnivaló: senki sem tudja pontosan, hogy mit akar, de valamilyen külső vezérlő erő révén mégis úgy alakulnak a dolgok, ahogy eredetileg tervezték.
Maggie’s Plan
Gerwig – aki Huppert-hez hasonlóan mindig visszatérő, szokásos karakterét játssza – lubickol a művészeti iskolában tanító fiatal tanárnő szerepében (és különleges színű ruháiban): bohókás, éretlen, szeretetre vágyó és hajlamos megfontolatlansága miatt sok mindent elrontani. Méltó társa ebben a kalamajkában John (a kissé teszetosza Ethan Hawke), a félelmetes, ám mint később kiderül, szintén esendő feleség által elnyomott antropológus, aki egyre csak a soha el nem készülő nagy regényét írja. Julianne Moore alakítása a komikusan felsőbbrendű feleség szerepében szokás szerint elképesztően pontos és tökéletesen kidolgozott: a karakter dán akcentusa miatt feltétlenül eredeti nyelven kell majd megnézni ezt a felemelő és lelket melengető filmet.
Drámai és tragikus kontrasztot alkot az előző két mozival a 24 hét című német szenvedéstörténet, amelyben egy boldog párnak kell meghoznia az egyik legkeményebb döntést az életben: elvetessék-e vagy megtartsák sérült magzatukat. A kiegyensúlyozott boldogságban élő házaspár – egy stand-up komikus, Astrid és menedzsere, Markus – örömmel várják második gyereküket, amikor a terhesség előrehaladott szakaszában pörölyként csap le rájuk a hír, hogy a magzat Down-szindrómás. Szerelmük és életigenlésük elég erős ahhoz hogy úgy döntsenek, boldogan vállalják gyermeküket a kromoszómarendellenesség ellenére is. Amikor azonban egy későbbi vizsgálat szívrendellenességet mutat ki, és operációk sorozatatát vetíti előre, hirtelen minden összeomlik, és egy eddig nem sejtett kálvárián indítja el a párt.
24 weeks
A kemény tépelődés és döntési folyamat egyszerű, realista, az arcokra koncentráló bemutatását álomszerű, a képzeletet idéző képek szakítják meg időről-időre, amelyeken a magzat mutatkozik meg rebbenőn, sejtelmes fényben: valószínűleg minden várandós anya elképzeli így a gyerekét – hogy milyen lehet most a keze, hogyan mozdul meg a méhben. Állítólag ez az első alkalom, hogy HD-minőségű méhen belüli felvételeket használtak egy mozifilmben. Ezek a képek hatásos erővel mutatják meg az iszonyatos lelki dilemmát, amelybe egy anya kerül egy ilyen döntés meghozatalakor: mindennél jobban szereti a benne fejlődő gyereket, ugyanakkor a felelős döntés, ha önmagunk, a magzat és a másik gyerek érdekeit nézzük, ellentétbe kerül ezzel az anyai szeretettel.
Ilyen helyzetben nincs jó és könnyű döntés, ezt mutatja meg a film: minden lehetőség csak a szenvedést hordozza magában. Az alkotó nem ítélkezik: a 24 hét végső üzenete az, hogy ez a döntés, bár valószínűleg a legnehezebb, amit egy embernek meg kell hoznia az életében, nem morális kérdés: nincs helyes vagy helytelen válasz, csak a szenvedés van, amelytől mostantól nem szabadulhatunk. Az 1600 fős Berlinale Palastban a film legerősebb, de semmiképp nem hatásvadász jeleneteinél a közönség egy emberként nyúlt a zsebkendője után – ennek a filmnek az emlékétől biztosan sokáig nem fogunk szabadulni.
