Fél évszázada mutatkozott be a nézők előtt Szabó István tanulmánya a szerelemről, hiába azonban az eltelt sok-sok év, frissességét a mai napig megőrizte. Pajkos szertelenséggel, a francia új hullám filmnyelvi megoldásait alkalmazva, az idő unalmas rendjét áthágva adja vissza az emlékezés és a romantikus ábrándozás önmagunkba forduló, varázslatos érzését. „A szerelem betölti az egész filmet” - mondta Szabó.
A film elején Jancsival (Bálint András) együtt hosszú utazásra indulunk. A 27 éves férfi rég nem látott, 1956-ban Nyugatra emigrált szerelméhez indul Párizsba, de még ennél is nagyobb utat tesz meg. Részévé válunk gondolatai szabad áramlásának, töredékes emlékképeken – amik lehet, hogy néha csak álmok – keresztül ismerjük meg Jancsi gyerek- és fiatal felnőttkorának meghatározó élményeit, szoros kapcsolatát Katával (Halász Judit). Eszünkbe juttathatja azt a boldogító, átmeneti érzést, amikor még csak utazunk, de nem érkeztünk meg, és szabadon képzelődhetünk arról, mi vár majd minket a célnál.
Szabó rendezői zsenialitásának, érzéki képeinek hála Jancsi emlékeiben is boldogító érzés elmerülni. Ahogy önfeledten, hangosan nevetve csúsznak le szánkóval gyerekként, majd felnőve, ahogy árammal kiütnek, majd felboncolnak gyertyafénynél egy halat, ahogy séta közben össze-összeérnek az ujjaik, megfogják egymás kezét, hogy aztán újra elengedjék. Személyes mikrokozmoszukba – amelyben élve maguk sem tudják sokáig, mik ők egymásnak: barátok, testvérek, szerelmesek – újból és újból betüremkedik a történelem. A német megszállás, a Rákosi-korszak és 1956. Az emlékezés szabad és önfeledt folyamatába újból és újból keserűséget és tragédiát keverve.
Szabót már pályája korai szakaszában is érdekelte a közép-európai ember sorsa, vagyis az, hogy ebben a régióban a történelem valamiért mindig durván beleszól az egyén életébe. De a Szerelmesfilmben még a személyes dimenzióra, a privát érzelmekre koncentrál, és a történelmi események csak rövid szekvenciákban, bár nagy drámai súlyt kapva jelennek meg.
A Szerelmesfilm kivezet minket a kronológia börtönéből, azokra a pillanatokra fókuszálva, amiket a két főszereplő, de főleg Jancsi megtartott az emlékezetében, és ezáltal egy szélsőségesen szubjektív és érzelmes, töredezettségében is teljes képét adja egy nagy szerelemnek. És persze azoknak az illúzióknak, amiket a másikról felépítünk magunkban. A filmet nézve magunkra ismerhetünk, legalábbis arra, hogy mi is így emlékezünk: rendszertelenül, pontatlanul, egy-egy fontosnak tartott képet kimerevítve, és vissza-visszatérve hozzá. Varázslatos egy időtöltés ez, hiszen ebből építjük fel a saját világunkat, jelentős részben ezekből az emlékekből fakadnak a vágyaink.
Szabó azonban nem csak az illúziók filmjét alkotta meg. A franciaországi megérkezés, az első napok meghitt, boldog egymásra találása után egyre nagyobb távolság nyílik a szerelmesek között. A valóság mindig más, mint az ábrándjaink. A film egyszerre tud időben specifikus lenni: megfesti a hidegháború évtizedeinek kettészakított Európáját, ahol embereket hosszú évekre el tud zárni egymástól egy határ. És olyan abszurd helyzeteket eredményezhetett, hogy két magyar arról beszélget, hogy ha Vietnamban ellenségként találkoznak, akkor a régi barátságból kifolyólag ne lőjék le egymást.
A szocialista blokkból kiszabadulva a francia helyszíneken forgatott jeleneteket áthatja egy nagyon is korszakspecifikus öröm. Végre itt vagyunk Nyugaton, a szabadság és Francois Truffaut földjén. A tengerparti fürdőzés idejére, a szikrázó napsütésben Bálint András és Halász Judit francia mozisztárokká lényegülnek át, pár futó pillanatra olyanok lesznek, akiktől nem meglepő, ha Alain Delon és Catherine Deneuve helyett csillogó francia krimikben és thrillerekben látnánk őket viszont.
Másrészt ez egy teljesen időtlen film, hiszen a szerelem megszületése, lángolása, majd elmúlása nem kötődik politikai rendszerekhez, ahogy Kata magányos bevándorlóléte is teljesen átélhető fél évszázad múltán is. Sok felejthetetlen pillanattal ajándékozott meg a Szerelmesfilm. Például az a jelenet, amikor Jancsi még utoljára magába szippantja Párizst. És tényleg, az élet mágikus pillanatai közé tartozik indulás előtt még utoljára végignézni egy városon. Hátha úgy kevésbé felejtjük el. A film élénk színei, vibráló életkedve miatt néha odáig jutottam, hogy azt kívántam, bárcsak ezek az én emlékeim lennének. Hogy aztán fel is nyissa a szemem, és rám szóljon, hogy egy ember nem élhet csak az emlékeiből, bármilyen csalogató érzés is.
Eleget írtam én a filmről, beszéljen egy kicsit Szabó István is: „Egy olyan gondolkodásmódot szeretnék a nézőnek átadni, egy olyan légkört teremteni a filmben, hogy rájöjjön, bár a világ az ellenkezőjét próbálja bebizonyítani, érzelmek nélkül nem lehet és nem is érdemes élni.”
