A képzőművészként is aktív Michael Dweck és állandó alkotótársa, Gregory Kershaw a különleges szakmák krónikásai. A 2018-ban megjelent The Last Race a Long Island-i autóversenyzők benzingőzös világában merült el, míg a Szarvasgomba-vadászok az ember és kutya bensőséges munkakapcsolatán keresztül mesélt öregedésről, szakmai alázatról és hivatástudatról.
A Gaucho Gaucho több szempontból is közeli rokonságot mutat a rendezőpáros szarvasgombás dokumentumfilmjével. A különös szakma ismét adott: Dweck és Gershaw argentin cowboyokat, gauchókat és egy fiatal, a férfiak uralta szakmába dinasztikusan megérkező női marhapásztort, azaz gauchát követnek, miközben a szereplők járják a pampákat, dolgoznak, lovagolnak, a kettő között pedig munkáról, az élet kérdéseiről, régi csajozásokról, családi krízisekről és az állataikról beszélgetnek. A gauchók között az igazán gauchók (emiatt van duplázva a cím) azok, akik a pásztorkodás mellett félnomád életmódot folytatnak. Mivel a rendezőket ez az egyre fogyatkozó, zárt közösség érdekelte, így minden hétköznapi eseményt is úgy látunk, ahogyan jó eséllyel 50 vagy 100 évvel ezelőtt is történhetett volna. Erre erősít rá a Gaucho Gaucho, igazi mozivarázst okozó képekkel.
A rendezőpáros radikális eszközökkel hangsúlyozza ki a film időtlenségét: fekete-fehér, erősen stilizált, túlnyomórészt teljesen statikus, fotó-hangulatú hosszú beállításokban tárul elénk a gauchók világa. A Gaucho Gaucho-nak tényleg minden egyes képe olyan, hogy kimerevítve és kinyomtatva simán elférne az aktuális World Press Photo kiállítás „ember és természet” kategóriájának döntősei között. Dweck és Gershaw sokat játszanak a sziluettekkel, és, a Szarvasgomba-vadászokhoz hasonlóan fontos szervezővé teszik az impozáns nagytotálokat is.
.jpg)
Fotó: Mozinet
Talán a fotók hatásmechanizmusának filmre adaptálása érdekelhette a rendezőket, az erős stilizáció mellett a mozdulatlan beállítások is erre utalnak. Nincsenek vágóképek, a jelenetek többsége egyetlen snittből áll, és a kamera eközben még csak egy aprócska utánaigazítás erejéig sem mozdul meg. Amikor mégis, és ilyen snittből talán öt darab, ha van a filmben, akkor az általában az állat-ember kapcsolat ábrázolásához kötődik: dinamikus kameramozgással, lassított felvételeken látjuk a gauchókat, ahogy a pampákon lovagolnak, de, szintén a Szarvasgomba-vadászokat idézve ismét megjelennek az állatokra szerelt kamerák egy-egy jelenet erejéig. Utóbbi talán az egyetlen elem, ami egy hagyományos dokumentumfilmhez közelíti a Gaucho Gauchót.
Elég nehéz elképzelni, hogy ez a merész alkotói megközelítés nem roncsolja az autenticitást, de a Gaucho Gaucho esetében tényleg ez a helyzet. A jelenetek ugyan sokszor inkább emlékeztetnek re-enactment hangulatú fikciós dokumentumfilmre, azonban végig érződik, hogy Dweck és Gershaw ezúttal is behatóan tanulmányozták azt a közeget, amit ábrázolni akartak. Így az szinte biztos, hogy amikor a történet gaucha hősét, Guadát megdorgálják az iskolában, amiért az intézményi egyenruha helyett a nomád népviseletet hordja, nem spontán elkapott pillanat, de egy olyan szituáció, amiről hihető, hogy akkortájt történhetett meg vele és nagyjából úgy, ahogy látható a filmben. A szereplők az aprólékosan megmunkált képek miatt szinte biztosan nagyon konkrét utasításokat kaptak a forgatáson (így olyanok, mint a színészek, akik saját magukat játsszák), azonban, a rendezők beható közegismeretének hála a jelenetek mégis hitelesnek érződnek.
A Gaucho Gaucho szerkesztése is sok hasonlóságot mutat a Szarvasgomba-vadászokkal: több szereplő életébe nyerünk bepillantást, rövidke epizódok formájában, amik nem kapcsolódnak egymáshoz szervesen. Így nincs egy nagyobb, átívelő történetszál vagy konfliktus, a sokszor meditatív, máskor nosztalgikus vagy épp humoros mozaikokból a gaucho-lét esszenciáját megragadó esettanulmány rajzolódik ki. A rendezőpáros több témát felvet, de ezek inkább a hangulatos életképek kulisszájaként szolgálnak. Guada történetszálán keresztül az emancipáció kérdése és a férfiak uralta szakmák mítosza kerül az alkotók látóterébe, máskor pedig a klímaváltozásra tesznek utalást egy-egy beszélgetésben, főképp az aszályokat emlegetve.
Fotó: Mozinet
Ezek a mikrotörténetek és az őket kísérő, lenyűgöző vizuális megoldások vállaltan romantizáló képet festenek a gaucho-kultúráról. A rendezők, ahogyan a Szarvasgomba-vadászoknál, úgy itt is az elmúlás közelségét ragadják meg. Ám az előző filmben ez a motívum inkább az öregedés kapcsán volt jelen, itt egy eltűnőben lévő, tradicionális életforma adja az alapot az alapvetően melankolikus hangvételhez.
Az ember és a természet összhangja a Gaucho Gauchóban is kulcsszerepet kap. A film kezdő beállítása rögtön ezt húzza alá: az egyik szereplő épp a lován pihen, majd komótosan felkel, és elvágtat. Ember és állat az első pillanatokban egy egységet alkot, a gaucho mozdulatai pedig alázatról és bölcsességről tanúskodnak. A beszélgetésekben is többször előkerül a kérdés, hogyan lehet megfelelő szimbiózisban élni a természettel. A Gaucho Gaucho úgy ad választ, hogy a szereplői példát mutatnak nekünk: távol a világ zajától, dinasztikusan továbbadott bölcsességgel és odaadással figyelnek oda a környezetünkre, értik és képesek együtt létezni az őket körülvevő élővilággal, a kondorkeselyűktől a magányosan álló fákon át a lovakig.
Ez a példázat valahogyan magától értetődően letisztult, őszinte és következetes. Épp ezért lehet hinni nekik.
A Gaucho Gaucho már látható a mozikban, a Mozinet forgalmazásában.
