Hogyan ismerted meg Jancsó Miklóst?
A kilencvenes évek közepén játszottuk a Szentivánéji álmot Mucsi Zolival és a többiekkel. Óriási siker volt, ez az előadás teljesen megváltoztatta az életemet. Ebben lett belőlünk páros, itt született meg a Kapa és Pepe duó, persze akkor még a Shakespeare-karakterek formájában. Ennek a sodrába csapódott bele plusszban Miki bácsi. Úgy tudom, hogy a producere, Böjte József révén szerzett tudomást rólunk. Böjte Jóska lányai látták az előadást, és szóltak nekik, hogy feltétlenül nézzétek meg, mert ezek nagyon hülyék! Eljöttek rá mindketten, utána pedig úgy döntöttek, hogy felkérnek minket a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten címmel tervezett filmjükre.
A Lámpás ezek szerint már egy futó filmterv volt, amikor ti bekerültetek a képbe, mint főszereplők?
Már akkor volt valamennyi pénzük is rá, de eredetileg arról szólt volna, hogy Szent Péter megérkezik a rendszerváltás utáni Budapestre, valamikor 1995-96 tájékán és körülnéz hogyan mennek itt a dolgok.
Nekem lámpást adott az Úr a kezembe Pesten (1998) / Fotó: NFI/Szilágyi Lenke
Akkor ez egy egészen más film lett volna…
Igen, de képzeld el, annyira más lett volna, hogy még Marcello Mastroiannival és Vittorio Gassmannal is tárgyaltak ezekről a szerepekről. Jancsó Miki tíz évig Olaszországban élt, így ismerte ezeket a nagyágyúkat. Aztán Mastroianni időközben meghalt, de Böjte egyszer mutatott nekem egy későbbi fényképet, amin ott ülnek Gassmannal és az ügynökével egy római kávézó teraszán, és arról diskurálnak hogyan lehetne ezt a filmet tető alá hozni. De Gassman is betegeskedett már, így nem jött össze. Ez volt a majdnem tíz éves hézag, amikor Miki bácsi nem csinált filmet. Aztán meglátott minket, a kiabálósat meg a csetlő-botló hülyét, akik pont alkalmasnak tűntek rá, hogy végigbotladozzák a magyar történelmet, így kitalálta, hogy akkor egy kicsit átírja a dolgot.
Milyen volt az első találkozás Miki bácsival, miután megkaptátok a felkérést?
Én már előtte, színházban és zsűriként itt-ott láttam őt, de ez teljesen más helyzet volt. Színészként felkér egy filmjéhez, és azt mondja a gyártásvezető, hogy Péter, ki kéne jönnöd a filmgyárba Jancsó Miklóshoz, ez és ez az iroda, csütörtök délután kettőkor várunk. Oda is mentem, egy pici iroda volt, de legalább hatan voltak bent. Megálltam az ajtóban, épp csak köszöntem, de Miki bácsi egyből utat tört hozzám: “Szervusz Péter, örülök, hogy itt vagy. Na, mit ácsorogsz, tedd már le magad!” – ez volt az első dolog, amit mondott nekem, ebből már éreztem, hogy itt közvetlenség lesz. Ettől kezdve mindig otthonosan éreztem magam mellette.
A Kapa-Pepe filmekkel kapcsolatban szerintem általános elképzelés, hogy teljesen a kettőtök improvizációra épülnek. Mennyire volt részletes a forgatókönyv, amit Jancsó Miklós Hernádi Gyulával és Grunwalsky Ferenccel együtt írt a Lámpáshoz?
Ez egy teljesen precízen megírt forgatókönyv volt, de volt benne néhány olyan epizód, ami végül nem lett leforgatva. A forgatókönyv egyébként a mai napig megvan nekem otthon, televan kis sajtcetlikkel, amikből kiderül, hogy a forgatás alatt Miki bácsi éjszakánként otthon írt hozzá jeleneteket. Ha volt valami, amiből inspirációt nyert a helyszínen, feldobott valamit, amire jól reagáltunk, és úgy érezte, hogy van még benne lehetőség, akkor azt tovább írta. Ilyen módon improvizatív volt, de az semmiképp sem igaz, hogy mi találtuk volna ki. Mindig azt mondta nekünk: “Zoli, Péter, itt a rizs, amúgy azt csináltok, amit akartok!” A rizs a szöveget jelentette, de valójában az sem úgy volt, hogy azt csináltunk volna, amit akarunk. Elképesztően hatékonyan instruált minket, de ha olyan dolog jött, ami neki nem tetszett, rögtön megálljt parancsolt, és ha kellett, le is cseszett minket a sárga földig.
.jpg)
Mucsi Zoltán, Scherer Péter és Jancsó Miklós a Nekem lámpást adott az Úr a kezembe Pesten forgatásán (1998)
Mikor fordult elő lecseszés?
Amikor azt érezte, hogy játszunk. Azt szerette, amikor civil modorban vagyunk, és amíg ezt tudtuk tartani, addig minden tetszett neki, a legnagyobb hülyeség is. De abban a pillanatban, hogy megérezte, ezek a fiúk játszanak, alakítanak, szerepelnek, keményen leállított minket. Amikor együtt mentünk interjúkra, mindig azt mondta, hogy a fiúkban az a jó, hogy bármit meg tudnak csinálni, de olyan, mintha nem színészek lennének.
Volt olyan lényeges elem, ami másképp szerepelt a forgatókönyvben?
A film négy epizódból áll, de eredetileg öt lett volna. A temető egy sokkal rövidebb rész volt, de annyira megtetszett Miki bácsinak, hogy hat nap helyet tizet forgattunk ott, így került bele az, amikor elrontom a viccet, vagy amikor Jancsó a végén fekszik a gyerekmedencében és önmagát búcsúztatja. Ami kimaradt, de szerepel a forgatókönyvben, hogy megy a vonat Alsógöd és Felsőgöd között, megáll az állomáson, ahol Lovasi zenél, és felszáll rá Szent István, teljes jelmezben, koronával. A kalauz azt mondja neki: “Szevasz Pista, hogy vagy? Ezer éve nem láttalak!”
Hogyan emlékszel vissza a forgatásra, más volt, mint egy kötöttebb játékfilm esetében?
Teljes szabadság és őrület volt, és nagyon jó hangulat. Alapvetően így emlékszem vissza mind a hat Kapa-Pepe filmre, és az Oda az igazság!-ra is. Teljesen más volt ez, főleg úgy visszagondolva, hogy már van némi tapasztalatom abban, hogyan készítik a nagy televíziós társaságok a sorozatokat. Azt a fajta alkotói gondolkodást, szabadságot, amit Jancsó Miki bá’ és partnerként a technikai rendezője, Márton Pisti képviselt, nem lehet semmivel összehasonlítani. Ott volt például a Lámpásban a hidas jelenet, ami egy hat órás forgatásnak volt tervezve. Reggel nyolctól lefoglalták a fél Lánchidat, felállt rá egy daru a kamerával, én felmásztam a magasba, Zoli meg utánam. Meg volt írva a jelenet, megtanultuk előre a szöveget, Jancsó mondta, hogy próbáljuk le. Erre Grunwalsky Feri azt felelte, hogy jó, de akkor a kamerába próbáljuk le. Miki bácsi mondta rá, hogy jó, de akkor vegyük is fel. És ez a felvétel került bele a filmbe is. Vágás nélküli jelenet, gyakorlatilag tíz perc alatt megvolt. Háromnegyed kilenckor kijött Miki bácsi a sátrából, mi lejöttünk, ő meg közölte, hogy mehetünk haza.
Pedig ez a remek Lánchidas jelenet az, amire talán mindenki a legjobban emlékszik a filmből. Ennyire könnyen sikerült felvenni?
Amikor kijött Jancsó, törölgette a szemét, nem lehetett tudni, hogy sírt a boldogságtól, vagy annyira borzalmas volt, netán annyit röhögött rajta. De közölte, hogy kész vagyunk, mehetünk haza. Mire Márton Pisti, aki mindenért felelt, azt mondta: “Miklós, ne csináld, ne csináld, délután kettőig le van a híd foglalva, legalább még egyszer csináljuk meg!” Ő meg erre azt felelte, hogy minek, hát úgyse tudják még egyszer így megcsinálni a srácok. Nem értettünk egyet, mondtuk, hogy szerintünk azért menni fog. Egyszer még felvettük, de igaza lett, nem úgy sikerült. Egy ilyen nagy jelenetnél, amikor kijösszbelőle, pontosan érzed, hogy az előző jobb volt.
Viszont így is a magasban kellett eljátszanod, hogy öngyilkos akarsz lenni. Milyen volt odafent?
Piroch Gábor volt a kaszkadőr szakértő. Az elején mondta, hogy kiköt, mert különben le fogok esni. Így is lett, de mivel én egy ballonkabátban és egy rövidnadrágban voltam odafent, a kabátot a kötél mindig felemelte. Jeleztem, hogy ez így nem lesz jó, nem tudok egyet sem lépni jobbra vagy balra, előre vagy hátra fordulni. Van ott fent két oldalon korlát, el lehet ott lenni, ha már megszoktad a mélységet. Mondjuk ebben a mélységben az a durva, hogy nem a hídig tart, hanem a Dunáig, és még szédítőbb, hogy belátod az egész várost. Levettük a kötelet, de Piroch Gabi annyira megharagudott, hogy azt mondta, jól van, akkor én hazamegyek. Arra nem esküszöm meg, hogy így is lett, de talán tényleg haza is ment és a helyettese maradt ott felügyelni.
Egy olyan öngyilkos jelöltet kellett játszanom, aki egyszerre elszánt és be is van szarva. Úgy éreztem, hogy most megvalósul a method acting, mert ahogy lépésről lépésre magasabbra kerültem, annál jobban szorult össze a gyomrom. Különben ez baromi jól nézett ki valószínűleg a kamerán, pont ez kellett oda. Szoktam bringázni a Lánchídon, elmegyek a Hősök terén vagy a Gellért-hegy alatt, ahol szintén forgattunk a többi filmben, és a mai napig eltölt az érzés, hogy nekem ezek a helyek máshogy voltak meg, mint egy átlag Budapestinek vagy a turistáknak.
Egy zseniális párbeszédet folytattok le a hídpilléren Mucsival. Ez tényleg meg volt előre írva teljesen?
Egyetlen dolog volt benne, ami tényleg impró, és nem volt se leírva, se előre megbeszélve. A forgatókönyvben ott volt a jelent vége, amikor azt mondja Kapa, hogy mutatok egy kutat, ahol tényleg öngyilkos lehetsz, gyere le, iszunk egy sört. El is indultunk lefelé Zolival, de nem tudtuk, hogy Feri rajtunk maradt a kamerával. És itt született meg az a bizonyos kis pici impró, amit nagyon sok mémen is használták már: megfordultunk és rákezdett Kapa arra, hogy megveszi a várat, én meg kontráztam rá. Aztán Kapa direkt megbotlott. Miki bácsi soha nem mondott “ennyit”, amíg ki nem álltunk a szerepből, nem tudom hogy számított-e rá, hogy lesz itt valami, de hagyta, hogy menjen, hiszen vágni a végéből mindig lehet. Szóval az összes kurva jó poén, például a Ne fütyülj!, mind meg volt írva, csak ez nem.
Hernádi Gyula és Jancsó Miklós a Kelj fel, komám, ne aludjál!-ban (2002)
A filmekben Jancsó sokszor nem csak rendezett titeket, hanem szerepelt is veletek. Milyen volt vele együtt játszani?
Még a Lámpás első napjaiban voltunk, a temetőben, és az volt a jelenet, hogy oda kellett menni hozzá és Hernádi Gyulához, hogy: “Tiszteletem író úr, tiszteletem rendező úr.” Kapa folyamatosan bujtogatott engem: “Hidd el, ez akkor lesz jó, ha mi végig leprázzuk a két nagyöreget. Úgyhogy szerintem menj oda Pepszi, és vágjad tiszta erővel nyakon a Gyula bát, és mondjad neki, hogy: Na mi van, Gyula néni!” Én meg magyaráztam neki, hogy Kapa, ezt neked kell csinálnod, ez nem az én stílusom! Ők viszont nagyon vették a lapot, visszakontráztak vagy elröhögték magukat. A Lámpás legvégén is lehet látni, hogy Jancsó Miklós a szeme elé teszi a kezét és röhög, amikor a stáb sorolásánál felcseréljük a nevüket Hernádi Gyulával. Voltak bizonyos szituk, amiket nem bírt ki röhögés nélkül.
Mi volt a kedvenc pillanatod a Lámpásban?
Nagy kedvencem, amikor Lovasi a padon énekli a Zár az égbolt-ot, Miki bácsival pedig leülünk mellé, ad neki egy mérgezett almát, aztán elmegyünk. Miki bácsi csodálatos ember volt, de abban a pillanatban, amikor el kellett volna egy picit érzékenyülni, mindig az volt, hogy “Péter bátyó, meg ne hatódj már, meg ne hatódj!”. De amikor ott leültünk és rám nézett, megláttam a szemében, megláttam mennyire megérintette ez a dal, amit Andris élőben előadott. Ezt a tekintetet soha életemben nem fogom elfelejteni, nagyon szép volt. A filmben el lehet csípni ezt a pillanatot, persze ez nem olyasmi, amitől a kritikusok elájulnak, ezt úgy szoktuk mondani, hogy ez a mi titkos, belső színházunk volt.
A zenei betétek az egész sorozatot végigkísérik. Lovasi András, Sub Bass Monster, az egyik filmben még Fekete Pákó is előkerül. Ennyire érdeklődött a kortárs könnyűzene iránt?
Biztos vagyok benne, hogy ő mindent figyelt. 78 éves volt, amikor a Lámpást csináltuk, de a zenei tájékozottságát tekintve olyan volt, mint egy huszonéves egyetemista, akit minden érdekel. Valószínűleg súgtak is neki, volt körülötte egy komoly értelmiségi kör, akik ha láttak valami jót, akkor leadták a drótot, hogy te Miklós, ezek marha jók, és akkor fogta magát és elment egy koncertjükre. Lovasi már nem volt ismeretlen a Lámpás idején, de a Bëlga még szinte sehol nem tartott, amikor a Kelj fel, komám, ne aludjál!-ban megcsinálta nekik a videóklipet a Magyar Nemzeti Hip-Hop-hoz. Vagy ott volt a Lyuhász Lyácint Bt., akik egy teljesen ismeretlen debreceni underground baráti társaság voltak, amikor Miki bá’ rájuk talált és bevette őket az Anyád! A szúnyogok-ba.
A Lámpás után elég hamar elkészült a folytatás, az Anyád! A szúnyogok.
Az Anyád-ra nagyon kevés pénz volt. Külön megkeresett az akkori producer, hogy hát fiúk, most csak ennyit tudunk adni, ha bevállaljátok, akkor megcsináljuk a filmet. Természetesen bevállaltuk. Nagyon kaotikusan készült el, az utolsó pillanatig nem volt biztos, hogy lesz film. Ekkor, azaz 1999-ben volt a teljes napfogyatkozás, kitalálta az öreg, hogy beleforgatjuk a Kornyi-tó partján, de nem sikerült úgy, ahogy szerette volna. Nem számoltak vele, hogy ennyire demerung lesz, a 35 mm-es filmen gyakorlatilag semmi sem látszott. A werkfilm viszont videóra készült, ennek a felvételeit használták végül fel, amin Miki bácsi is látszott, pedig ez nem olyan jelenet lett volna, de ez nem zavarta. Volt olyan is, hogy belógott a mikrofon, de neki jobban tetszett az a snitt, így benne maradt. Nagyon sok szabadságot elbírtak ezek a filmek, de abban a rendszerben, ahogy ő gondolkodott, tűpontos hatásmechanizmussal fel voltak építve. Csak az ő feje másképp volt összerakva, mint a miénk.
Jancsó Miklós, Scherer Péter és Mucsi Zoltán az Anyád! A szúnyogok! forgatásán (1999) / Fotó: MTI/Kovács Tamás
Nektek ilyenkor mennyire volt egyértelmű forgatás közben, hogyan fog összeállni az egész?
Mi nem mindig értettük, de ő tökéletesen tudta, mit akar. A Lámpásnál például csak a vágás után értettem meg azt, hogy bizonyos jelenetek miért úgy lettek felvéve. Akkor már nekem is összeállt. Viszont teljes bizalmam volt felé és a stáb felé, így filmezés közben mindig azt mondtam, hogy oké, csináljuk. Emlékszem, az Anyád! A szúnyogok elején tartott egy eligazítást Miki bácsi, és azzal kezdte: “Két dolgot senki se kérdezzen meg tőlem, hogy ki a franc és hogy mi a francot akar.” Ott álltunk hatan színészek a vasúttörténeti parkban, Jancsó pedig rámutatott egy gyönyörű vonatra: “Na figyeljetek, itt van ez a vacak, ezen Péterék dolgoznak, Lajos, te le akarod nyúlni” - így folytatta öt percig, hogy mi fog történni. Ott volt Horváth Lajos Ottó, aki nagyon klassz színész, de nem volt ehhez a módszerhez szokva. Feltette a kezét és azt mondta: “Én csak kettőt szeretnék kérdezni, hogy ki a franc vagyok és mi a francot akarok?”
Hogyan bővült a sorozat hat részesre? Mindig tervben volt, hogy ez egy ciklus lesz?
Sosem lehetett tudni előre, hogy lesz következő. Zolival sokszor feljártunk Miki bácsihoz sörözni, viszkizni, beszélgetni. Ő pipázott, a felesége, Csákány Zsuzsi pedig mindig csinált valami finom olasz sajttálat és dumáltunk az élet dolgairól. Csodálatos alkalmak voltak. Jancsó mindig ilyenkor mesélte, hogy van egy ötlete, majd meglátjuk, lesz-e valami belőle, beadták a pályázatot, ha összejön, akkor nyáron forgatunk. Amikor az elsőt bemutatták, megjelent egy cikk arról, hogy milyen gyönyörűen búcsúzik Jancsó Miklós ezzel a filmmel. A harmadik után leírták, hogy fantasztikus trilógiával búcsúzik Jancsó Miklós. Erre azt mondta Miki bácsi, ha már azt írják, milyen jók vagyunk ezzel a trilógiával, rakjunk még oda egyet. És egyszer csak hat lett belőle.
Visszaolvasva a korabeli kritikákat, sokan ostorozták az átlátható cselekményív hiányát vagy a nyelvezetet, és ezeket a Kelj fel, komám, ne aludjál-ban konkrétan idézitek is. Játékos kikacsintás volt vagy Jancsót tényleg zavarták az ilyen kritikák?
Teletette a filmeket idézetekkel, néha a saját életművéből vagy más rendezőktől, például Buñueltől, néha pedig a kritikusoktól. Szerintem azért tette bele az újságírók véleményét, mert az akarta, hogy legyen ez egy élő kommunikáció. Egyszer, amikor Veszprémben volt az egyik film bemutatója, eljöttek rá a szüleim is, bemutattam őket Miki bácsinak. Beszélgettek, és anyám, aki pedagógus, azt mondta Jancsó Miklósnak: “Jancsó úr, nagyon jók ezek a filmek, örülök, hogy a fiammal dolgozik, de hadd mondjak valami. Nem szabad ilyen csúnyán beszélni, nem szabad ilyet közvetíteni a fiataloknak!” Ő meg erre beleírta ezt a következő filmbe, méghozzá úgy, hogy nekem betett egy teljesen váratlan káromkodást: “Bazd meg Zoli, ne csináld már, kurva élet.” Amire Kapa: “Petike, Petike, mit mondott anyukád? Nem szabad csúnyán beszélni, nem káromkodunk!” Ezek mind olyan idézetek, hogy ha nem tudod mire vonatkoznak, akkor nem zavar különösebben, ha meg igen, akkor jót röhögsz rajta.
Nekem lámpást adott az Úr a kezembe Pesten (1998) / Fotó: NFI/Szilágyi Lenke
Az Ede megevé ebédem volt az utolsó darab a sorozatban. Befejezésnek terveztétek?
Nem lehetett tudni, hogy ez lesz az utolsó, mert már a Kelj fel komám is nagyon utolsó volt. Utána még volt az Oda az igazság! is, amiben csak egy kis szerepem van, de ott is Kapával. Azért sem lehetett tudni, mert Miki bácsi nagyon jó karban volt, hihetetlen energiával bírta a forgatási napokat. Ott volt például az Utolsó vacsora az Arabs Szürkénél. Az egyik forgatási napon körülbelül száz-százötven embert, néptáncosokat, kommandósokat, Mundruczó Kornélt, Rába Rolit és minket vezényelt egy nyolc és fél perces snittben. Egész nap forgattuk, a kamera emeleteken át süllyedt, minden emeleten más történt, táncoltak, lőttek, végül visszatalált hozzánk, mi elmondtunk egy szöveget. Ezt próbáltuk egész nap úgy, hogy Miki bácsi közben két szendvicset evett, és fel sem állt a rendezői székből. Harmadik felvételre lett meg, és amikor véget ért, az egész stáb megtapsolta őt.
Ha rajtatok múlik, benne lettetek volna egy hetedik Kapa-Pepe filmben?
Persze. Ha most visszajönne egy pillanatra Jancsó Miki bácsi és azt mondaná, hogy Péter, forgassunk, jó fényviszonyok vannak itt fent, mi biztosan bevállalnánk Zolival.
