Káel Csaba megnyitó beszédében egyenesen történelmi eseménynek nevezte, hogy a 120 éves “nagy magyar moziverzum élővé válik” a Ludwig Múzeum jóvoltából, a kiállítás pedig az első lépés egy olyan állandó filmtörténeti tárlat kialakításához, mint amilyennek Berlinben vagy Párizsban is külön múzeumot szenteltek. A mozgóképipari kormánybiztos elárulta, hogy az állandó kiállítás egy új filmpalotában kapna helyet, ahol egy “komoly nemzetközi filmversenyt” és egy közép-európai filmvásárt is terveznek.
Fotó: MTI/Balogh Zoltán
Az NFI Filmarchívum igazgatója, Ráduly György fontosnak tartja, hogy a tárlatot a fiatalok körében is népszerűsítsék, ezt múzeumpedagógia foglalkozásokkal, vagy például Jancsó Miklós születésének 100. évfordulójához, illetve vagy Jankovics Marcell életművéhez kapcsolódó programokkal kívánják elérni. Kiemelte, hogy törekedtek arra, hogy a kiállítás idővonala feltüntesse az összes magyar játékfilmet, ami 1901 és 2021 között készült, “de ahhoz, hogy a többi filmes műfaj is ilyen teljes körűen reprezentálva legyen, egy önálló múzeum kell.”
A filmesek részéről Koltai Lajos tartott beszédet, aki kifejtette, hogy a kiállításon válaszra lehet találni a magyar film olyan kérdéseire, amiket ő maga sem tett fel időben kollégáinak. A Kossuth- és Balázs Béla-díjas operatőr egyik saját trófeáját, egy üveg lángot mintázó szobrot is kölcsönzött a kiállításnak. Megemlékezett a kiállítás plakátján látható Törőcsik Mariról is, akivel a Déryné, hol van?-t tartja legjobb közös munkájuknak.
A Ludwig Múzeum második emeletét elfoglaló kiállítást szinte faltól falig fedik a sűrű szövegekkel teli tablók, a kinagyított arcképek, jelenetfotók, plakátok és a kivetített vagy tableteken látható filmrészletek. A kiállítás a filmtörténeti időszakok szerint tagolódik, a látogatót pedig a falakon végighúzódó idővonal vezeti végig a termeken, amely évről-évre listázza a bemutatott magyar nagyjátékfilmeket. Az információdömping az első teremben még nem taglózza le az embert, a sarkon túl, a némafilmekkel együtt várat magára. A kronológikus séta a mozi születését (általános megegyezés szerint a Lumiére fivérek 1895-ös, párizsi vetítését) megelőzően, egy antik tárgygyűjteménnyel indul. Gyönyörű, mozgást imitáló gyerekjátékokat, laterna magicákat és sztereoszkópokat lehet tanulmányozni, bár sajnos nem működés közben. A monitoron azért ismétlődik néhány képkocka, ami alapján ezekkel csak az animált gifek 19. századi megfelelőit lehetett nézni, mintsem valódi filmeket.
Fotó: Ludwig Múzeum
Egyértelmű, hogy Magyarországon is a némafilmek jelentették a mozgóképgyártás kezdetét. 1908 és 1931 között nagyjából 600 készült belőlük itthon, de ezek 93% százaléka elveszett, mivel a film a korszakban nem számított művészeti alkotásnak, szimplán ipari termékként kezelték, a legértékesebb a nyersanyag volt, amiből visszanyerték az ezüstöt, majd újrahasznosították a celluloidot. Az ismeretterjesztő filmként készült A táncz-ból is csak jelenetfotók maradtak fenn, de az eltűnt filmek hosszú listáján szerepelnek például az úttörő kolozsvári filmes, Janovics Jenő alkotásai. Kivételt képez viszont az eddig ismeretlen három snitt a Lumière fivérektől, amelyeken a millenniumi ünnepségek lázában égő Budapestet örökítették meg. A Franciaországból származó kameranegatívokat a Filmarchívumban digitalizálták, a felvételek pedig a kiállításon is kiemelt helyet kaptak.
A robosztus vetítőgépek és a hazai némafilm sztárok arcképcsarnoka mellett az első hazai mozikról is képet kaptunk. A vándormozisok sátrakkal járták az országot, az egyik fotóról pedig kiderül, hogy az áramot gyakran cséplőgép szolgáltatta. “Óriási zajban, porban és piszokban született meg a magyar moziélmény” — fogalmazott Kurutz Márton kurátor, hozzátéve, hogy a szegényebb néprétegek eleinte nem szívesen mentek be a sötét sátrakba, féltek tőle, hogy mi várja őket odabent.
A korai hangosfilm állomány sokkal jobban áll, mindössze 7 százaléknak veszett nyoma, az elveszett filmek kutatása pedig a Filmarchívum Nemzetközi Hungarika programjának keretében folyamatosan csökkenti ezt a számot. Halász János világhírű reklámjai mellett még werkfilmek is láthatóak, amiket ráadásul Szeleczky Zita és Páger Antal forgattak kedvtelésből.
Fotó: Ludwig Múzeum
Az 1945 és 1989 közötti korszaknak, vagyis az államosított filmgyártás időszakának három kisebb szobát szenteltek, amik egy közös folyosóról nyílnak. A szobákban ismétlődő elemek találhatók, köztük a legszembeötlőbb a sarokvetítés, amelyek az adott korszak legmeghatározóbb alkotását jelenítik meg. Megjelenik az animáció is, az első propagandisztikus rövidfilmektől a reklámokon át az egész estés rajzfilmek aranykoráig.
A második szobát 1956 és 1968 tagolják. A forradalom és a filmesek kapcsolatát kibontó leírást a kádárizmus követi. Jancsó Miklós, Makk Károly, Szabó István, Kósa Ferenc, és a közép- és fiatal generáció megannyi meghatározó képviselője, hazánk legnagyobb filmesei vannak felsorolva, akik önmagukban is megérdemelnének minimum egy egész folyosót.
Az első magyar Oscar-díjas nagyjátékfilmet, a Mephistót is eredményező 70-es, 80-as évek időszaka után a kronológiát egy kicsit megtöri a magyar filmtörténetről elválaszthatatlan cenzúra “szentélye.” A különálló egység nem csak a szocializmusra korlátozódik, a korábbi időszakokról is esik némi szó a szöveges anyagban, de a terem közepére stílszerűen A tanú kivágott jelenetét vetítik.
Fotó: Ludwig Múzeum
A Balázs Béla Stúdió egy viszonylag nagyméretű falfelületen zajló vetítéssel, viszont meglepően szűkszavú leírással kapott saját teret. Bővelkedik viszont a látnivalókban a terem, amelyben számos tervrajzot, filmjelmezt és kamerát helyeztek el a filmgyártás különböző szakaszait illusztrálva, a marketinget pedig egy plakátokból színskála szerint összerakott, látványos kollázs jeleníti meg.
Egyetlen szobán osztozik a rendszerváltást követő időszak és a Filmalap érája. Bár a szervezők szerint minden, az elmúlt 30 év alatt elkészült nagyjátékfilm címe megjelenik a falakon, amiket kód alapján a kiállított jelenetképekkel is párosítani lehet, a valódi tartalom valahogy mégis hiányzik ezzel az időszakkal kapcsolatban. A jelenetfotókon kívül nem kapnak különálló kiemelést olyan meghatározó filmesek, mint a Simó-osztály tagjai vagy Tarr Béla. Látható viszont Enyedi Ildikó rendezői széke, Nemes Jeles László Oscar- díja, valamint a Saul fia néhány jelmeze. Furcsa okból ide került a kiállítás egyetlen kipróbálható eszköze, egy okostelefonnal irányítható óriás-zoetróp.
Két tág terem hivatott bemutatni a magyar film nemzetközi vonásait. Többek között Zsigmond Vilmos és Koltai Lajos díjai sorakoznak a Dunára néző ablak előtt, az egyik falon pedig hosszú lista sorolja a magyar vonatkozású Oscar-nyerteseket, akik között még olyan többed generációs nevek is helyet kaptak, mint Adrien Brody vagy Rachel Weisz.
Az utolsó teremben a külföldön dolgozó magyar filmes szakemberekre hívja fel a figyelmet egy hatalmas, nehezen átlátható infografika, a Filmarchívum viszont saját tevékenységét csak elég szerényen, nagyítón keresztül nézegethető filmszalagokkal mutatja be. Búcsúzóként Kertész Mihály személyes holmijait és Karády Katalin fellépő ruháját is itt lehet megcsodálni.
Sajtóbejárásunk fő tanulsága az volt, hogy a kiállítás teljes befogadásához messze túl kevés egyetlen délután. A teljesség igénye hatalmas filmtörténeti szaktudással találkozik, ez viszont szüretlenül ömlik a látogatóra. Interaktivitás szinte csak mutatóban található, pedig ebből mindenképp több kellene, ha a szervezők fiatalabb közönségre is számítanak. Így viszont a hangsúly a lexikalitáson van, ami az oktatáshoz hasonlóan az ismeretterjesztésnek sem a legkorszerűbb módja. Ha valaki úgy megy neki, hogy mindent elolvas és megnézni az összes bejátszást, akkor hosszú órákat fog a múzeumban tölteni, ami már eleve feltételez egy erős érdeklődést a filmtörténet iránt. Az viszont biztos, hogy a kiállítás értékes tudásanyaggal gyarapítja azt, aki hajlandó időt és figyelmet rászánni.
A Nagylátószög - 120 éves a magyar film november 14-ig látható a Ludwig Múzeumban.
