Sterczer Hilda: Nagyon örülök neki, mert így továbbra is inkognitóban maradhatok az utcán, boldog vagyok. Őt fogják mindenfélével megszólítani, ráadásul nem is Magyarországon él, tökéletes.
Pál Emőke: Lesz Romániában is vetítés, ott majd megtalálhatnak minden kérdéssel, amiket neked szánnak.
Amikor Csoma Sándor mesélte neked, hogy a szerepet Emőkére írta, nem volt ellenvetésed amiatt, mert nem hasonlítotok egymásra?
S.H.: Egyáltalán nem volt bennem ilyen. Éreztem Sándorban, milyen empátiával és érzékenységgel áll hozzá a témához. Megmutatta nekem Emőke képét, elmondta, hogy azért esett rá a választása, mert megvan benne egyszerre az a keménység és mélység, amit bennem is lát. Teljesen szabad kezet adtam neki, tudtam, hogy jól fogja megítélni, és azt gondolom, hogy abszolút sikerült is neki.
Emőke, benned felmerült, hogy ha már külsőleg nem hasonlítotok, akkor valamennyit átemelj Hilda gesztusaiból? Nézegettél vele interjúkat?
P.E.: Igen, emellett olyan filmeket is néztem, ahol a színészek történelmi személyiségeket, hírességeket vagy élő, létező embereket testesítettek meg. Ezekben gyakran próbálják külsőségekben is utánozni a valós személyeket, de mi Sándorral az első perctől kezdve nem erre törekedtünk, inkább a lelki folyamatokra és a belső tartalmakra, és nem a külsőségekre, a gesztusvilágra vagy a mozgáskultúrára akartunk koncentrálni. Ez felszabadító volt. Nagyon kicsit azért inspirálódtam abból, ahogy tartod magad az interjúhelyzetekben, próbáltam én is úgy tartani magam.
Pál Emőke
Hogyan fogalmaztad meg magadban, mi ez a belső igazságérzet, amit át akartál adni Hilda történetéből?
P.E.: Hildáék szenvedélyéből indultam ki, elképzeltem milyen lehet nőként 8000 méter magasan, fagyban, oxigénhiányos környezetben lenni. Először az fogalmazódott meg bennem, hogy ehhez rendkívül erős fizikum és mentális erő kell, hogy az életét kockáztatva felmenjen, és csak remélni tudja, hogy le is fog jönni. Fontos volt, hogy ezt az elemi erőt megtaláljam magamban. A másik a gyászfolyamat volt, hogy minden adott helyzetben próbáljam megteremteni ennek a nőnek a fájdalmát, azon dolgoztam, hogy mennyit engedek ki belőle és mennyit tartok magamban. Itt van ez a nő, akinek rettenetesen erős fájdalma van, ez néha lelepleződik, néha nem.
A másik nagy kihívás az érzelmi kontinuitás volt. Fél évig forgattuk a filmet, tavasszal az egyik felét és ősszel a másikat, nem kronológiai sorrendben vettük fel a jeleneteket. Fontos volt, hogy hiteles maradjon az érzelmi ív. Sándorral mindig visszanéztük a már felvett anyagot, hogy pontos legyen az érzelmi kapcsolódás. A gyászfolyamat ívéből kiesnek a flashbackek, itt Hilda más arcait is megismerhetjük. Ezen jelenetek forgatásakor az a kérdés foglalkoztatott, hogy milyen lehetett a mi Hildánk (a forgatókönyvben megfogalmazott Hilda) a tragédia előtt.
Csoma Sándor többször is úgy fogalmazott, hogy ez egy valós történeten alapuló, fikciós elemekkel átszőtt történet. Hilda, mennyire ismertél magadra a fiktív Hildában?
S.H.: Emőke nagyon szépen hozta a karaktert. Nekem az volt a legfontosabb, és emiatt nyúztam folyton a Sándort is, amikor mutogatta a forgatókönyv változatait, hogy a lelki ív legyen benne. Mert akkor tud a film hatni, ha a néző is elkezdi átélni, ha végig tud menni a gyászfeldolgozás természetes lelki folyamatán. Ha ez sikerül, akkor beszippantja őt a film, de ha valahol túlzásba esik, ha nem marad hiteles, akkor ki fog zökkenni a néző. Ezért is küldtem el őt a pszichológusomhoz, hogy ővele is konzultáljon, és együtt rakták össze ezt az ívet Tapolyai Emőkével (Hilda pszichológusa – a szerk.). Tehát én is magamra ismerek ebben a Hildában, de azért el is kellett távolítani magamtól, hiszen nekem is nehéz újra-meg újra élnem életem legnehezebb időszakát. Mivel vannak fiktív jelenetek is a filmben, ezért könnyebb volt úgy visszajelzést adni a forgatókönyvre, hogy harmadik személyben beszéltem Hildáról. Lett egy távolságom a karaktertől. Sándor az én történetemen keresztül egy egyetemes szintű gyászmunkát akart bemutatni, ez volt az egésznek a lényege.
A hópárduc feleségében úgy fogalmaztál, hogy “a médiát csak a vér és a könny érdekli”. Itt vagyunk most egy interjú közepén, még mindig vannak fenntartásaid a médiával kapcsolatban?
S.H.: Nem, a pszichológusommal megtanult folyamatban nemcsak a gyászt kellett feldolgozni, hanem egy új személyiséget kialakítani, és ez az új Hilda már tud határt húzni, a filmbeli még nem tudott. Vannak, akikkel nem állok szóba, és ez így is marad. De már tudom, hogy milyen értékeket akarok közvetíteni, és meg kellett tanulnom, hogy ezt milyen médiumokban lehet megtenni.
Pál Emőke, Tóth Levente és Csoma Sándor
Emőke, rád ez az új médiafigyelem milyen hatással van? Tanultál a filmből bármit, hogy hogyan kell vagy nem szabad a médiával bánni?
P.E.: Zsúfolt időszak van az életemben, de alapvetően jól esik az a figyelem, ami a filmet körülveszi. Zsoltnak van egy mondata a filmben, amit Hilda is átvesz, hogy ha kérdeznek, akkor válaszolok, mert érdekli az embereket. Annak örülök, ha ezáltal tudjuk népszerűsíteni a filmet, és minél több emberhez eljut.
Hilda, a filmet látva feltépődtek esetleg régi sebek? Volt rád ilyen hatással?
S.H.: Abba visszavitt, hogy ez velem történt meg, de terápiaként már nem használtam, mert hála Istennek ennek azért két év alatt Emőkével sikerült pontot tenni a végére, és mindaz, ami eközben bennem megfogalmazódott, az belekerült a könyvbe. Örültem, amikor kész lett, sok jó gondolat van benne, és azzal, hogy felkerült a polcra, ennek a folyamatnak is vége lett. És most született belőle egy film, aminek szintén van helye itt a Földön, de az én terápiámhoz már nem tesz hozzá, remélem más emberek életéhez fog.
Érdekes ez a kapocs, hogy a terapeutádat is Emőkének hívják, és a téged játsszó színésznőt is. Plusz ott van a fiad, Csoma, és a film rendezője, Csoma Sándor.
S.H.: Igen, a film első pillanatától hittem ebben a kapcsolatban. Ahogy mi találkoztunk Sándorral, ahogy a covid alatt megkapta a támogatást, ahogy beálltak mögé Sümeghy Claudiáék, és hogy Emőke elvállalta a szerepet. Minden jól jött ki. Hívőként azt mondom, hogy ez egy felülről vezetett folyamat volt, ennek a filmnek meg kellett születnie, és jó irányba fog tovább menni.
Sterczer Hilda a film falmászós sajtónapján
Sándor többször elmesélte hogyan lépett oda hozzád egy élelmiszerboltban, és gyorsan elmondta, hogy kivételesen rólad akar egy filmet forgatni, nem pedig a férjedről. Te hogyan élted meg ezt a találkozást? Mennyi idő kellett, hogy elhidd, tényleg komolyan gondolja?
S.H.: Akkor azt gondoltam, hogy tessék, itt van egy újabb őrült, semmi különösre nem számítottam. Megadtam a számomat, azt mondta keresni fog, és így is lett. Amikor először leültünk beszélgetni és elmondta mit szeretne, az egy teljesen más hozzáállás volt, mint amit előtte bárkitől tapasztaltam. Beláttam, hogy neki kell forgatnia erről egy filmet. Olyan alázattal, emberséggel és érzékenységgel beszélt a témáról, rögtön utána elküldte a kisfilmjeit, és azok is nagyon meggyőzőek voltak. Mások elmondták magukról milyen nagyszerű emberek, hogy csodálatos dolgokat tudnak csinálni. Ő nem ajánlotta magát, a filmjein keresztül akart bemutatkozni. Minden kisfilmje, a Casting és főleg a Nem történt semmi is tabudöntögető, komplex emberi érzésekről szól.
Emőke, téged mennyire kellett győzködni, hogy vállald el a szerepet?
P.E.: Egyáltalán nem kellett, már 2019-ben, az Inkubátor idején felkeresett Sándor, utána pedig vártuk, hogy megkapja-e a pénzt. Benne volt a levegőben, hogy mindezek után nem én kapom a szerepet, részt vettem egy tíz napos castingon, ahol már konkrét jeleneteket próbáltunk. Én sem szerettem volna, hogy csupán az arcom alapján válasszon ki, fontos volt, hogy színészként is kipróbáljon. Emlékszem, a casting utáni reggel indultam vissza Kolozsvárra, és reggel 8-kor még elmentünk Sándorral egy kínaiba reggelizni. Ott, a reggeli végén mondta el, hogy enyém a szerep.
Hilda történetét mennyire ismerted azelőtt, hogy a könyvet elolvastad volna?
P.E.: A 2013-as eseményeket én is követtem, illetve Zsolthoz hasonlóan én is Gyergyó környéki vagyok, és otthon gyakran lehetett róla hallani. Egyszer bementem egy gyergyói sportüzletbe, falmászó cipőt kerestem, nem volt nekik, az elárusító pedig azt mondta, Erőss Zsolt is a legolcsóbb kínai teniszcipővel mászott, jó lesz az is. Ekkor még nem tudhatta, hogy a szerep miatt keresem a cipőt. Mindenki nagyon várja ott a filmet.
Pál Emőke és Trill Zsolt
Úgy hallottam, hogy nem sokat találkoztatok a forgatás előtt, de volt például egy közös falmászós élményetek. Mit láttál Hilda, Emőkének van tehetsége a falmászáshoz?
S.H.: Abszolút, annyira örültem neki és tiszteltem benne, hogy fizikailag és mentálisan is készült rá, komolyan vette a szerepet. Amikor felfelé mászott, kérdeztem tőle, hogy lejön-e, és mondta, hogy nem, még megy tovább. Akkor nyugodtam meg, hogy biztosan jól fogja csinálni. Ez közös pontunk, hogy egyre csak megyünk előre. Az egész csapatból ő mászott a legszebben.
P.E.: Már előtte azért elkezdtem mászni, sőt szerettem volna sokkal jobban kigyúrni magam, de nem sikerült annyira megizmosodnom, mint amennyire szerettem volna, pedig heti háromszor edzettem. A forgatás előtt ott ültünk egymás mellett Tankó Erikával, aki három hónap alatt jobban kigyúrta magát, mint én egy év alatt. Mindig kérdeztem Sándortól, hogy mit csináljak? Gyúrjak tovább vagy fogyjak még? Aztán túlságosan lefogytam, és végül alig volt rajtam a filmben rövid ujjú póló. Szerintem ezért.
Megkaptad a szerepet és rögtön elkezdtél mászni? Sándor is ezt kérte tőled?
P.E.: Igen, ő is mondta, de akartam is. Ha lett volna rá anyagi keret, sokkal többet mentem volna mászni, még többet foglalkoztam volna vele, mint amennyit sikerült. Közben más munkáim is voltak, tanítottam az egyetemen, valamiből ugyanis meg kell élni. Nagy kihívás volt ennyi edzést és falmászást beszorítani az időmbe.
S.H.: Nagyon érdekes, mennyire hasonlóan működik minden a magyar profi hegymászóknál, akiknek szintén egy csomó mindent kell még csinálnia, hogy megéljenek. Nyugaton egy profi mászó megkapja a szponzori pénzt, amiből szépen megél és készülhet a következő expedícióra. Úgy tűnik ugyanez van a színészeknél, Kelet-Európában nincs arra pénz, hogy felkészülj egy szerepre, hogy fél évig csak ezzel tudj foglalkozni.
P.E.: Elkezdeni is teljesen más volt, mint amikor színdarabot játszik az ember. Színházban nekem több tapasztalatom van, nagyobb biztonságban is érzem ott magam. Ha a színházat a hegyek világában képzelem el, akkor a rendező, a színész és az egész csapat együtt elindul felfelé és megmássza a csúcsot, egy közös élmény lesz. A forgatást úgy éltem meg, hogy az elején már mind ott állunk a csúcson, és amikor a rendező azt mondja, hogy tessék, azzal a mozdulattal lelök a hegyről. Szállok le a semmibe. Az első egy hét nehéz volt, akkor tettük le Hilda történetének az alapjait. Így nagy tétje volt az első hétnek.
Ha maradunk a hegymászó analógiánál, mondhatni az volt az alaptábor megépítése. Onnan kellett felmenni, aztán vissza le, és másnap megint fel a következő szintre.
P.E.: Igen, és minél több jelenetet vettünk fel, annál könnyebb dolgom volt, folyamatosan néztük vissza a felvett anyagot, hogy kapcsolódjon az érzelmi ívhez. De bele voltam vonva a folyamatba, sokkal jobban, mint a színészek általában. Segítettem a casting-folyamatban. A legtöbb mellékszereplő castingján én is jelen voltam. Sándor figyelme arra is kiterjedt, hogy jól tudjak működni a mellékszereplőket alakító színészekkel. Utána az operatőrrel, Tóth Leventével és Sándorral együtt vizsgáltuk a casting-anyagot.Voltam velük helyszínt keresni is, Sándorral sokat beszéltünk a forgatókönyvről, annak dramaturgiájáról. Sok mindenbe bevontak, amiért hálás vagyok, mert jobban beleláttam a film előkészítésének igencsak bonyolult folyamatába.
Pál Emőke és Nagy Enikő
Ez az aktív jelenlét Sándor ötlete volt, vagy magadtól mondtad, hogy szívesen részt veszel az előkészületben?
P.E.: Budapesten akkor nem volt más dolgom, csak ez, ami áldásos. Alapvetően Kolozsváron dolgozom, ott sokkal jobban szétszóródnak az energiáim. De így, hogy itt voltam, az egész napomat a projektnek tudtam szentelni, mindig felhívott Sándor, hogy van-e kedvem eljönni egy forgatási helyszínre, vagy egyeztettünk castingokat a többi színésszel. Mindig igent mondtam, mert izgalmas belelátni, hogyan is zajlik ez, és azt éreztem, hogy neki is fontos. Több időt töltöttünk együtt, jobban megismertük egymást, ami szintén az együttműködés előnyére vált.
És amikor másztál Hilda előtt, volt benned egy bizonyítási vágy?
P.E.: Addigra már elkezdtem mászni, a többiek még nem. Jól esett a pozitív visszajelzés tőle, de megfelelési kényszer nem volt bennem.
Hilda, neked van egy kicsi cameód a filmben, az egyik falmászós jelenetben ereszkedsz lefelé a kötélen. Kinek az ötlete volt ez a kis szerep?
S.H.: Meg volt beszélve, hogy lesz ez a nap, ráadásul Hópárducos gyerekek voltak a statiszták, akikre az én kollégáim felügyeltek. Így kerültem bele. Izgalmas volt végignézni a forgatást, akkor döbbentem rá mekkora munka zajlik, amikor megkaptam a táblázatot, hogy kinek mikor és hol kell lennie, hogy mikor áll fel a rendszer, és már reggel 4-től kint vannak, hogy 6-kor elinduljon a forgatás. Eszméletlen szervezés, iszonyú komplex folyamat, és azt is érdekes volt látni, ahogy Emőkének három másodperce van, hogy akkor és ott beleélje magát a szerepbe. Én amatőr színjátszókörben játszottam csak, ott elindul a szerep, átéled, aztán taps és vége. Ez teljesen más. Amit Emőke is mondott, egymástól teljesen eltérő térben és időben kell beleélnie magát a szerepbe.
Sümeghy Claudia és Sterczer Hilda a forgatáson
Van a filmben egy fontos jelenet, az egyetlen, amin nevetni lehet, a plakett-avatás. Ott milyen volt a hangulat?
P.E.: Én ott inkább olyan nevetőgörcsöt akartam megteremteni, ami valahol a síró és nevetőgörcs határán van, de Sándor, ha jól emlékszem, egyértelmű nevetést akart. Ez a forgatás utolsó napja volt amúgy, addigra nagyon fellazultam, és amikor beléptem a setbe, tudtam, hogy ma egész nap röhögni fogok. Van egy technika, amit használni szoktam ilyenkor: elkezdek hamisan, erőltetetten nevetni, aztán pár másodperc múlva azon nevetek (ezúttal már őszintén), hogy milyen nevetséges az, ahogyan az imént hamisan nevettem. A nevetés egy idő után generálja önmagát.
A kislányt alakító Nagy Enikő mesélte Miskolcon, hogy a családjára gondolt, amikor sírnia kellett a jelenetben. Erre is volt technikád? Annak ellenére, hogy te nem sírsz sokat a filmben, inkább az elfojtását látjuk.
P.E.: Valóban nincs sok sírás, de a fájdalmat mindig próbáltam megteremteni. Teljes mértékben a történetből táplálkoztam, olyan képeket vagy történeteket kerestem az interjúkötetből, amik meghatottak. Egy ilyen példa, ami erős hatást gyakorolt rám, amikor Hilda azt meséled, hogy milyen volt Zsolt nélkül az első karácsony. Ott mindig elképzeltem egy karácsonyfát, a gyerekeket és Zsolt hiányát, és ez adott egy olyan alapot, amire tudtam építeni. Abból kifolyólag, hogy elmélyült dokumentációs munka volt a hátam mögött, a felvételek előtt képzeletemet Hildával megtörtént eseményekkel tápláltam. A képzelet, a gondolat kihat az érzelmekre, az energiára, a testre. Így amikor elhangzott, a tessék, már nem a civil énem/energiám dominált.
Nekem az a plakátt-avatás jelenet arról is szól, hogy a gyásznak vannak teljesen abszurd oldalai, amin néha csak nevetni lehet. Valóban történt ehhez hasonló eset, mint amit a filmben látunk?
S.H.: Teljesen reális az egész, annyi különbséggel, hogy egy kopjafát avattak, és nem egy plakettet. És tényleg olyan abszurd volt, hogy nem akartam elhinni. Örülök, hogy ez a jelenet fel lett használva, hogy valóban megmutassa azt a képet, amit a pszichológusom a második alkalommal mutatott nekem. Ezen egy össze-vissza gabalyodott fonal volt, és mindenféle érzelem volt mellé írva, az örömtől a kétségbeesésen át a bűntudatig. Mondta, hogy ez a gyász. Igen, van a tagadás, meg a többi fázis, de minden más érzelmi gubanc és káosz is ott van, ahonnan csak segítséggel tud a gyászoló elindulni az úton. Ez hatalmas erénye a filmnek, és Emőke zseniálisan csinálta őket.
A Magasságok és mélységek csapata a bemutatón
Akkor a filmben felfedeztetek ilyen jótékony hatást, hogy akár adott esetben elindít valakit a gyászfeldolgozás útján?
S.H.: Szerintem abban segít, hogy megmutassa a gyászolónak, hogy amit érez, az teljesen normális, és csak azért, mert ilyen gondolatai vannak, még nem őrült meg. Ezért is jó a pszichológus, mert visszajelez, hogy nem beszélsz hülyeségeket, hanem nyugtázza, hogy ez a fázis is elérkezett a feldolgozásban.
P.E.: Én úgy gondolom, hogy abban tud segíteni a gyászoló vagy gyászfolyamaton már túleső embereknek, hogy szembesülnek azzal, hogy nincsenek egyedül a fájdalomban. Azt látják, hogy ez ilyen bonyolult, nehéz folyamat. Akik pedig még várják a feloldást, nekik picit segíthet felkészülni arra, hogy mi vár rájuk. Nekem szerencsére nincs ilyen tapasztalatom, a dédszüleimet is ismertem. De emlékszem, hogy amikor gyerekek voltunk, nevettünk a temetéseken, még középiskolásan is. A nővéremmel máig nem merünk egymásra nézni ilyenkor, mert már több temetésen is elnevettük magunkat. Ezért is volt könnyű kapcsolódni ahhoz a jelenethez.
S.H.: Abban is segít a film, hogy empatikussá tesz azzal, aki gyászol, hiszen sok ilyen embert látunk, és nem tudjuk, mi zajlik benne. Most viszont megtudjuk, mi lehet benne, és meg lehet őt szólítani. Persze nem biztos, hogy rögtön sírni fog előttünk, de ha mégis, akkor tudunk neki jelezni, hogy igen, ez most nehéz.
